Olvass bele a legújabb Abszolút Könyvbe!
Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? - részlet
2019-02-19 - Pagony
Katinka író szeretne lenni. Szerencse, hogy a szomszédjában éppen egy író lakik! Olvass el egy részletet a könyvből itt.
Elég kemény, ha az embernek meghalt az anyukája.
Egyszer apa megengedte, hogy egyedül vegyek zoknit a HEMA-ban. Magamnak és Kallénak. Körülbelül hétéves lehettem. Egy ekkora gyereknek zoknit venni a HEMA-ban nem túl nagy kihívás.
Csak a méretre kell figyelni. 31-es nekem, 26-os Kallénak. Még az árat sem kell nézni. A színt pedig én választhattam.
Emlékszem, lábujjhegyre kellett állnom, hogy a kasszapultra tehessem a zoknikat. Az eladónő rám nézett, majd valahova mögém, és megint rám.
– Ugye, nem egyedül vagy itt? Hol van az anyukád?
– Anyukám meghalt – feleltem.
Az eladónő a szája elé kapta a kezét, és elvörösödött.
– Ó, bocsánat, nem tudtam!
– Semmi gond.
Az eladónő csak bámult a kezét a szája elé tartva.
– Mennyibe kerül? – kérdeztem, és letettem a pultra egy tízeuróst.
Ekkor elvette a kezét, leolvasta a zoknik vonalkódját, majd berakta őket a blokkal együtt egy szatyorba.
Aztán felállt és előrehajolt, hogy a kezembe nyomhassa a táskát.
– Részvétem – suttogta.
Még mindig ott dolgozik. Trudynak hívják. Egyszer megkérdezte a nevemet, és azóta, ha meglát, mindig köszön: „Szia, Katinka!” És én is köszönök neki, hogy „Szia, Trudy!”. De már nem vörösödik el.
Az is előfordul, hogy elfutja a könny a szemüket.
Komolyan. Egyszer egy néni még át is ölelt, amikor mondtam neki. Pedig nem is ismertem.
Addie nénikém azt mondja, ne azt a szót használjam, hogy meghalt. Szerinte ez túl brutálisan hangzik.
És megijednek tőle az emberek.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha azt mondanád, elhunyt.
Szerintem meg nagyon fura, hogy elhunyt. Lidwien szerint is, és ő már csak tudja, hiszen író. Inkább maradok a meghaltnál. Akkor is, ha brutális.
– A halál tényleg brutális – mondja Lidwien.
Nem értem, hogy az emberek miért nem értik, hogy már rég megszoktam. Tíz éve történt. Hároméves voltam, Kalle még kisbaba. Nem is emlékszem anyára. Csak a fotókról. És abból, amit apa mesélt.
Nem értem, hogy az emberek miért nem értik, hogy már rég megszoktam. Tíz éve történt. Hároméves voltam, Kalle még kisbaba. Nem is emlékszem anyára. Csak a fotókról. És abból, amit apa mesélt.
Mi hárman vagyunk, és kész: apa, Kalle és én.
De néha azok az emberek is furcsán viselkednek, akik tudnak arról, hogy anyukám meghalt. Mondjuk, véletlenül azt mondják: „Kérdezd meg az anyukádat!”
– Melyiket? – kérdezek vissza. Szerintem én simán viccelhetek a saját halott anyámmal. De ők nem tudnak nevetni.
Dirkje más volt. Ő nem ijedt meg, nem kapta a szája elé a kezét, nem futotta el a könny a szemét, és nem mondta, hogy „Ó, de szörnyű!”. Csak annyit reagált, hogy: „Ó!”, amikor elmondtam neki. „Ó!” – kerekedett el egy pillanatra a vérvörösre rúzsozott szája.
Ezt a részt tizenkétszer írtam át.
Tizenkétszer!
Lidwien szerint ez teljesen normális. Még a leggyakorlottabb írókkal is előfordul, hogy egy nap alatt csak egy mondattal készülnek el.
Eggyel!
És az az egy mondat is gyakran végzi a kukában.
