Nick és Norah végtelen éjszakája
Ezúttal egy amerikai szerelmes és punkos könyvvel vágunk a dolgok közepébe Rachel Cohn és David Levithan Nick & Norah végtelen éjszakája című regényével. Te mit csinálnál, ha életed első szerelme a szakítás után közvetlenül megjelenne egy másik pasival a koncerteden? Ha még nincs ötleted, eláruljuk, mit tett Nick. Mielőtt még az exe odaért volna hozzá gratulálni a frenetikus koncerthez, megkért egy lányt a közönség soraiból, hogy legyen egy kicsit a barátnője. Nem tudhatja, kivel kezdett, de ki fog derülni. Mégpedig egyetlen pörgős éjszaka alatt! Szóval csak 16 éven felülieknek!
1. Nick
A nap az éjszaka közepén kezdődött. Nem figyeltem semmire, csak a kezemben tartott basszusgitárra meg a zajra a fülemben. Dev sikított, Thom csapkodott, én voltam az óramű, én rendeztem el ezt a zenének nevezett dolgot az időben. én voltam az ütem, én voltam a pulzálás, a pillanat minden egyes darabja mögött én voltam. A bandának nem volt dobosa. Dev ledobta a pólóját, Thom beledőlt a rájátszásba, én meg ott álltam mögöttük, én voltam a generátor. Hallgattam, amit csinálunk, és mégsem hallottam, mert nem gondolkodtam azon, amit játszom, csak éreztem. Minden szem ránk tapadt. Vagy legalábbis így érzem, amikor elvakít a reflektorfény. A terem kicsi volt, a zaj nagy, és én voltam a nem meleg basszusgitáros a meleg zenekarban, megtöltöttem a teret a háttérzene hangjaival, miközben Dev azt sikoltotta, hogy Fuck the Man / Fuck the Man / I really want to / Fuck the Man. én tettem ki a pontokat a zenébe, beszúrtam őket pontosan, csépeltem a levegőt a testemmel, miközben ujjaim keményen a húrokra nyomódtak. Izzadság, gonoszság és éhség ömlött belőlem. Megkönnyebbültem, vagy talán csak fohászkodtam a megkönnyebbülésért. Dev zokogott, Thom szétesett, és bár én szilárdan álltam, messzire szálltam közben. átláttam a reflektorfény felett, láttam, ahogy az emberek rázzák magukat, ugrálnak, nézik, ahogy Dev a szájába veszi a mikrofont, és úgy üvölti a szavakat. Ledobtam közéjük az akkordokat, hanghullámokban fürdettem őket, felhangosítottam az időt, hadd hallják. Erősebb voltam a szavaknál, nagyobb a magam köré épített doboznál. És akkor megláttam a lányt a tömegben, és szétestem.
Kurvára megmondtam neki, hogy ne jöjjön. Miközben szorgosan apró darabokra szakított, az életem egyetlenegy darabjáért könyörögtem, amit meg akartam tartani. Kérlek, ne gyere el a koncertre! Nem akarom, hogy ott legyél! Azt mondta, rendben, és ez akkor nem is volt hazugság. De ezen a ponton hazugsággá vált, mert itt volt, és az ujjaim nem találták a helyüket, a zúgásom élét vesztette, és minden, amit eddig énekeltem, bömböléssé vált. Elég volt, hogy megláttam az ajka formáját. És akkor észrevettem – bassza meg –, hogy ráadásul nincs egyedül, valami sráccal jött, és miközben azt fogja mondani, hogy engem jött megnézni, egyértelmű, hogy azért jött, hogy én nézzem őt. Vége, mondta, és ez volt a világ legnagyobb hazugsága. Végigbotorkáltam a hangjegyeken, és Dev belekezdett a következő versszakba, Thom kicsit gyorsabban játszott, mint kellett volna, utol kellett érnem, és ő a sráchoz hajolt, a fejét rázta, mintha neki zenélnék. Ha tehetném, elvenném tőle a hangokat, és annyi csendet tömnék a fejébe, amennyi fájdalmat ő okozott nekem.
Próbáltam tartani a tempót Devvel és Thommal. Az aznapi nevünk Fuck Offs volt, de ez új név, és alighanem csak három buli erejéig tart majd ki, mielőtt Dev kitalál egy még újabbat. Már voltunk Porn Yesterday, The Black Handkerchiefs, The Vengeful Hairdressers és None Of Your Business.
Én nem igazán használtam ki a szavazati jogomat, leszámítva, hogy néha megvétóztam Dev hülye ötleteit. (Haver, voltam kénytelen közölni vele, senki sem akar megnézni egy Dickache nevű együttest.) Dev piercingelte a piercingest, tetoválta a tetkóst, és a maga módján elbánt a zűrös punkgyerekekkel is, akik még nem tudták, amikor eljöttek a bulijainkra, hogy a végén belegabalyodnak majd a srácba, aki azt vinnyogja a mikrofonba, hogy „mekkora a cocker spánieled?”. Dev Lodiból, egy jersey-i kisvárosból jött, és ez így volt tökéletes, mert semmi sem jellemzi őt olyan remekül, mint hogy idol, fordítva. Thom Dél-Orangeból került ide, és csak az utóbbi két hónapban lett h betű a nevében. Én Hobokenből jöttem, ami olyan közel van a városhoz, amilyen közel csak lehet anélkül, hogy benne lenne. Ezeken az éjszakákon, amikor végre másoknak is játszunk, és nem csak a barátainknak, ha kéne, átúsznám a Hudsont, hogy eljussak ebbe a sötét klubba. Legalábbis addig, amíg fel nem tűnik Tris, és a szívem láthatatlanul vérezni nem kezd a színpadon.
Take the Power / Fuck the Man / Take the Power / and Fuck the Man. / Take the Power / Fuck the Man / Take the Power / and Fuck the Man.
Dev tökéletesen ismeretlen területre vitte a számot a negyedik percben. Morajlok, a levezetésre várok. Thom úgy fest, mint aki mindjárt szólóba kezd, pedig az nem szokott bejönni neki. Elmozdítom a lábam, elfordulok tőle, próbálok úgy tenni, mintha ez a lány ott sem lenne, ami a leghatalmasabb kicseszett vicc, amin valaha nem nevettem. Próbálom oldalról felhívni magamra Dev figyelmét, de túlságosan elfoglalja, hogy az izzadságot törölgesse a melléről, nem vesz észre. Végül eljutott az energiakitörésig, és ez már elég volt ahhoz, hogy befejezze. Szétvetette a karját, ordított, egy végső rángással kiszenvedett. A tömeg zaja feltámadt. Próbáltam meghallani a hangját, próbáltam elválasztani azt az egyet a többi kiabálástól és tapstól. De pontosan olyan távoli maradt, mint azon az éjszakán, mikor sírtam, és ő nem fordult hátra, hogy megnézze, jól vagyok-e. Három hete, két napja és huszonhárom órája. És Tris már mással jár.
Thomtól és Scottól valószínűleg már indulhattunk volna, ha szólok nekik, de tudtam, Dev még nem döntött, velünk jön-e vissza vagy sem, és szemétség lett volna rákérdezni. Szóval itt ragadtam, állapítottam meg, és mikor jobbra néztem, megláttam Trist meg az új pasiját. A sörcseppektől fénylő pult felé tartottak, hogy rendeljenek valamilyen számomra ismeretlen italt. Tris volt az, semmi kétség, én meg cseszhettem, mert a két műsorszám közti tumultus felém szorította a tömeget, és ha megpróbáltam volna kijutni, akkor nyomakodnom kellett volna, ő meglátta volna, ahogy menekülök, és egészen biztosan tudta volna, hogy nem bírom elviselni a látványát. És még ha ez is volt az istenverte igazság, nem akartam, hogy a két szemével lássa. Olyan szexi volt, én meg jéghidegnek éreztem magam, és a fiú, akivel jött, úgy tette a karjára a kezét, ahogy azt egy meleg haverja sosem tenné, nem is gondolna rá, és azt hiszem, ez meg az én bizonyítékom volt. Én vagyok a régi modell, ez meg itt az új, és gitározhatok olyan szívtépően, ahogy csak bírok, semmi, a világon semmi sem változtat ezen.
Meglátott. Nem bírt meglepetést tettetni, hogy itt talált, hisz természetesen kurvára tudta, hogy itt leszek. Úgyhogy megvillantott egy kis mosolyt, odasúgott valamit az új modellnek, és már az arckifejezéséből láttam, hogy mikor megkapják az épp most kitöltött italukat, idejönnek, köszönnek, közlik, hogy jó volt a koncert, és ő – mármint ha tényleg ilyen ostoba és kegyetlen – megkérdezi, hogy vagyok. Ezt a gondolatot nem bírtam elviselni. Láttam, hogy ez lesz a vége, tudtam, hogy tennem kell valamit – bármit –, hogy megállítsam.
Szóval az átlagos melegbanda egyszeri basszusgitárosa odafordult a mellett álló flanelinges lányhoz, akit nem ismert, és ezt mondta:
– Tudom, hogy furán hangzik, de lennél a csajom öt percre?
