Muszáj csinálni valamit!
Perla élete olyan, mint a legtöbb 16 éves lányé. Iskolába jár, sportol, ábrándozik, és barátnőjével, Allegrával megosztja minden titkát. Ami hiányzik az életéből:a szerelem. Bár óvodás kora óta tetszik neki a suli egyik legmenőbb sráca, Cesare, úgy tűnik, nála nincs esélye. A két fiatalt azonban egy buliban mégis elragadja a hév, és váratlanul megtörténik, ami elképzelhetetlennek tűnt: összejönnek egy éjszakára. A lány azonban nem sokkal később rájön, hogy terhes... Kire számíthat ebben a helyzetben egy kamasz? Merre induljon? Kinek mondja el, mi történt? És persze a legfontosabb: vállalja-e az anyaságot Perla?
Sosem voltam az a típus, akire azt lehetne mondani, hogy divatosan öltözik. A jóindulatúak azt gondolhatják rólam, hogy én felette állok a divatnak, de a helyzet az, hogy igazából alatta vagyok. Vagy mellette. Ez persze nemcsak nekem köszönhető, hanem a ruhásszekrényem tartalmának is. Merthogy ki tölti fel a szekrényemet ruhákkal? Természetesen Cristina, az anyám, aki a világra szült. És aki ambivalens viszonyban áll a ruháimmal: egyrészt határozottan úgy véli, hogy én még túl fiatal vagyok egy mélyebb kivágáshoz vagy egy miniszoknyához, másrészt időnként eltántoríthatatlan késztetést érez arra, hogy olyan titkárnős göncöket vegyen nekem, mint például a Chanel blézer vagy Twin-Set ruhák, amik maximum a nagyimnak állnának jól. Erre a kettős hozzáállására még rátesz egy lapáttal a vásárlási tízparancsolatának első pontja: „Még növésben vagy, úgyhogy felesleges sokat költeni a ruháidra!” Nos, ezektől az életveszélyes elméletektől függ a ruhásszekrényem aktuális, szezonális feltöltése. Persze ez magában nem mentség arra, hogy extra méretű pólókat és szemeteszsák alakú ruhákat választok magamnak.
Mindazonáltal a mai ruhaválasztásom valódi oka az, hogy amikor a hentesbolt előtt elhaladva megnéztem magam a kirakatüvegben, lefagyva állapítottam meg az alakomon a kismamás elváltozások első jeleit. Bár ez nyilvánvalóan nem fedi a valóságot, én úgy látom, mintha a hasam máris hőlégballon-nagyságú lenne.
Most itt ülök a szokásos parkban, a szokásos padon,szemben a megszokott fagyis bódéval. Egy derékban buggyos, egyébként pedig szűk, szürke vászonnadrág van rajtam. Olyan, amilyet az ovisok szoktak hordani.
Pompás felsőm pedig nem más, mint egy akkora póló, amiben negyedmagammal is kényelmesen elférnék.
A hajamról pedig, amit csak úgy sebtében kötöttem össze lófarokba, ne is beszéljük. Egyszóval, ha kitennék magam elé egy kartondobozt, nyugodt szívvel számíthatnék az együttérző járókelők pénz formájában megnyilvánuló jóindulatára.
Allegra akkor érkezik meg, amikor éppen dühösen elkaparok egy szúnyogcsípést a karomon.
– Hogy vagy? – érdeklődik olyan hangsúllyal, amiből egyértelműen érződik, hogy tulajdonképpen
ezt akarta mondani: „Te jó ég, hogy nézel ki?!”
– Vettem fonalat meg kötőtűt, hogy nekiálljak a kelengyének – jelentem be holt komolyan. Majd gyorsan megnyugtatom, mielőtt még elájulna.
– Csak poén volt. Egyedül a vicc tud segíteni abban, hogy ne temessen maga alá mindaz, ami most rám zúdult – majd a hasamra mutatva folytatom – … és ami bennem van.
Allegra lehajol a hasamhoz, tölcsért formál a kezéből, és ráteszi.
– Szia, picur!
Valami belehasít a szívembe. Eddig még fel sem merült bennem, hogy ilyen szavakat is lehet intézni ahhoz a valamihez, ami a hasamban van.
Eddig, vagyis mielőtt Allegra „picur”-nak nevezte volna, csak és kizárólag úgy gondoltam rá, mint egy nemkívánatos
sejtcsomóra. Vagy mint egy jóindulatú daganatra. De az, hogy esetleg meg is lehet szólítani, eszembe sem jutott.
Allegra észre sem veszi, mennyire felkavar, amit mondott, és csacsogva folytatja.
– Szerinted fiú vagy lány?
Egy kicsit kivárok a válasszal, majd gúnyosan felelem:
– Csupán egy betolakodó, aki még albérletet sem fizet.
Felhúzza szőke szemöldökét, majd összehúzza kifestett szemét. Egészséges, napbarnított bőre különösen széppé teszi.
Az én arcszínem viszont olyan sötét, mintha odakozmáltaam volna.
– Eldöntötted már, hogy mihez kezdesz?
– Milyen értelemben?
Még csak néhány perce találkoztunk, de Allegra már ki tudja, hányadszorra talál az elevenembe az újabb kérdésével: – Megtartod, vagy sem? –
Képtelen vagyok koncentrálni. Teljesen leblokkoltam, annyira nyomaszt ez a gigászi probléma.
Ő nem fűz hozzá semmit, én pedig folytatom:
– Anyámat teljesen lefoglalja a maga baja. Egyedül vagyok otthon. Az ikrek a nagyinál vannak, én meg legszívesebben a Marson lennék. Mégis, szerinted hogy a francba tudnék bármit is eldönteni ebben
az állapotban?
– Nyugodtan adhatsz magadnak néhány napot.
Hogy mi történik a következő néhány napban, hogyan tudja meg Allegra családja a nem várt terhességet, az kiderül az olasz regényből, ez a két rózsaszín csík...Ha érdekel a történet folytatása, akkor szerezd meg a regényt kedvezményesen innen!
