Mi így nosztalgiázunk :)
Sokszor felnőtt korunkra már csak egy kép, egy homályos érzés, vagy néhány derengő részlet marad meg. Aztán a gyerekek születésével újra előkerülnek a régi könyvek, vagy épp véletlenül bukkanunk rá a könyvesboltok polcán. Elérzékenyedve forgatjuk a lapokat, ismerünk rá azokra az oldalakra, amelyek fölött különösen sokat ücsörögtünk, amelyek beivódtak az emlékezetünkbe, valahová a vasárnapi krumplifánk és a kürtőskalács illata mellé. Most azok vallanak legkedvesebb gyerekkori könyvélményeikről, akik olyan szerencsések, hogy nap mint nap ezzel foglalkozhatnak.
Ezek voltak a kedvenceink, amikor mi kicsik voltunk...
Amikor a Pagonyhoz kerültem és sok-sok év után újra a kezembe került Romhányi József Szamárfüle, olyasmi történhetett velem, mint Prousttal, amikor szájához emelte a teába áztatott madeliene-t. Nem tudom, veletek volt-e már ilyen, de tényleg rendkívüli dolog. Azóta tudom, hogy a "Mi a kedvenc gyerekkori könyved?" kérdésre nem adhatok más választ, mint azt, hogy a Szamárfül. A kötet zsenialitásán túl, a felolvasásához kapcsolódó csodás emlékek is a kedvencemmé teszik. Nem volt mindegy, hogy ki olvasta fel nekem. Ez volt az apás könyvem. Ezt csak ő olvashatta fel, mert csak ő tudta úgy olvasni, ahogy azt kellet. (No offence, Anya!)
Az örök kedvenc belőle nyilván A teve fohásza, így kezdődik, talán ti is emlékeztek.
"Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova..."
De ott van például A pék pókja című vers, aminek nyomán kialakult az a családi szokás, hogy a házban olykor megjelenő pókokat csakis "apróka pókapóká"-nak neveztük.
De A bűnbánó elefánt is adott egy hoszzú-hosszú évekig működű családi szállóigét: "- Ej, de bánt, ej, de bánt! -/ sopánkodott az elefánt" -ez nálunk felért egy bocsánatkéréssel.
"Az elefánt elmélázva
a tópartra kocogott,
és nem vette észre lent a
fűben a kis pocokot.
Szerencsére agyon mégsem taposta,
csak az egyik lábikóját
egyengette laposra.
- Ej, de bánt, ej, de bánt! -
sopánkodott az elefánt.
- Hogy sajnállak, szegényke!
Büntetésül te most tízszer
ráhághatsz az enyémre!"
Sok-sok hangos kacaj kiváltója volt az Apróhirdetés rovatot indítottak férgek és rovarok, például:
"Angolórákat ad
Rokfortba' végzett
sajtkukac.
Jelentkezhet egyén
vagy kupac."
Ahogy írtam, már 7-8 éves koromban is sok-sok csodás versolvasós délutánt szerzett nekünk ez a kötet, több mint 20 év után újraolvasva pedig a már felnőtt fejjel való értelmezés ad újabb és újabb wow-élményt.
Mint például a Marhalevél, amiben egy szerelmes tehén írja le érzéseit a szép bikának. Így kezdi:
"Hatalmas Barom!
(...)
Amíg szorgalmasan duzzasztom tőgyemet,
gondolatom egyre Ön körül őgyeleg.
Muú! Minden bikák közt legelőkelőbb!
Midőn megláttam a legelő előtt,
elpirultam, elsápadtam,
vágy reszketett felsálamban,
s úgy éreztem, hogy kéj oson
keresztül a rostélyoson"
Bár a most kapható már egy más kiadás, mint amiért én rajongtam, de a Móra 2012-es kiadása Buzay István grafikáival szintén szemrevaló darab.
Aki még nem ismeri, és szereti a vicces állatverseket és szeret elmerülni a költői bravúrokban, az mindenképp ismerje meg! Aki már ismeri, az vegye kézbe még Tóth Krisztina Állatságok, és Keresztesi József Mit eszik a micsoda? című kötetét is, nem fog csalódni.
Mészáros Dorka (PR - marketing) kedvence Celia Rees: Kalózok!, Bűbájos Mary és a Sovay-Az útonálló úrilány című könyvei,
Soha nem volt kétségem afelől, mi a legkedvencebb kedvenc könyvem – ez azért furcsa nálam, mert például se filmet, se előadót nem tudnék megnevezni. Rengeteg könyv került a kezembe, amióta tudok olvasni, de egyik sem volt rám akkora hatással, mint Celia Rees: Kalózok! Című regénye. Azt hiszem, azért mert nagyon valósághű. Az első betűtől az utolsóig bele tudtam élni magam a történetbe, és teljesen azonosultam a főhőssel, Nancy-vel. Ez a könyv nem egy tipikus lányregény – kényszerházasság, kalózok, véres csaták, kegyetlen ellenfelek, rabszolgák és egy beteljesületlen szerelem teszi még igazibbá. Nagyon szívesen lettem volna Nancy, még akkor is, ha a történet vége nem happy end, és csak sejted, hogy valószínűleg egyszer minden jóra fordul. De nem most.
Ugyanennyire lehengerlő az írónő többi könyve: a Bűbájos Mary (boszorkányoknak kötelező) vagy a Sovay-Az útonálló úrilány (francia forradalom, szerelmi háromszög) szintén beszippantott. Szeretem a történeteit, mert független, erős nőalakok jelennek meg benne, akik azért is küzdenek, hogy önmaguk lehessenek. Közben állandó görcsben van az ember gyomra, mert mindig történik valami, ami eltéríti őket.
A másik könyv, amit mindenképp megemlítenék, Lois Lowry: Az emlékek őre. Ez egy nagyon mellbevágó, durva és komoly sztori. Ha valaki annyira érzékeny a filozófiára, a történelemre, mint én, akkor imádni fogja. Az emlékek őre után csak döbbenten ültem, azt kérdeztem magamtól, hogy miért. . . És ez az a történet, amit mindig magamban hordok, amit lehetetlen elengedni, ami újra és újra eszembe jut, muszáj gondolkodnom róla. Bármikor elolvasnám megint.
Elég nehéz kedvenc mesekönyvet választanom. Amióta az eszemet tudom imádom a könyveket, és milliónyi kép és érzés villan be. Ahogy megtanultam olvasni, bőszen listáztam, hogy mi az, amit már elolvastam a családi-, és a sulikönyvtárból. Emlékszem, hogy nagyon büszke voltam rá, és bánom, hogy már nem írom, és egyáltalán, ritkábban jegyzetelek. (Kamaszként volt, hogy megpróbáltam a margóra írni, de bármennyire szerettem volna, nem az én módszerem. Menő lenne, hogy bárki, aki száz év múlva megtalálja a könyvet az én gondolataimat is a szöveghez csatolhatja, ha akarja, de mindig kevésnek bizonyult a hely, így maradt a füzet.) Elég komoly kisgyerek voltam, mint utólag kiderült, túlságosan is szabálykövető. Gyakorlatilag egy éves koromtól alig volt velem probléma. Pontosan tudtam, hogy hogyan kell viselkedni, gyerekként a lehető legjobban érvényesülni. Ezért mindent a meséken keresztül éltem ki. Igaziból, szinte soha nem rosszalkodtam. (Egészen a kamaszkoromig, de gy másik történet... ) Talán ezért volt az egyik kedvencem a Mazsola és Tádé kicsiként. Emlékszem, hogy már akkor Manócskával azonosultam. Nekem is volt kis tesóm, "mint Mazsolának", de roppantul bosszantott, hogy valaki nem képes rendesen viselkedni". Mégis imádtam. Imádtam hallgatni, ahogy a kicsi még nem tudja, a nagy nem akarja, a felnőtt pedig megmutatja az viselkedés alapjait. És máig óriási rajongója vagyok a történeteknek. Igazából nincs bennük semmi különös, de a gyermeki lélekbe iszonyatosan jól belelát Bálint Ágnes. (Plusz, én szeretem, ahogy ír, de nem a Mazsolát tartom a legkiemelkedőbb kötetének.) A három szereplőben minden gyerek és felnőtt megtalálja az azonosulási pontokat. Valószínűleg mindenki volt egyszer régen kicsi Tádé, mindenki, volt, vagy szeretett volna lenni rosszcsont Mazsola (nálunk a húgom volt a vásott kölyök a családban, és be kell, hogy lássam, tényleg profin csinálta, eszméletlen ötleteket tudott megvalósítani), és mindenki beérkezik egyszer Manócska szerepébe. Jujj, tényleg nagyon szeretem őket! :)
Oké, a Bóbitát aztán, tuti, hogy mindenki szerette. Weöres költészete annyira elemi, hogy tényleg lehetetlen nem megbabonázódni. Most, hogy anyukaként előveszem a gyerekverseit még mindig odavagyok. Nagyon működik. Annyira zenél, hogy lehetetlen, hogy egy baba, vagy gyerek ne kattanna rá. A lányom konkrétan A tündérért annyira rajongott, hogy Bóbita volt ez első , akit ábrázolt. Két évesen lerajzolta, és követelte, hogy én is rajzoljak neki. Ez volt az egész napos programunk. Lehet, hogy ettől olyan kedves, lehet, hogy azért, mert amúgy is imádom Weöres Sándor szövegeit, jóllehet, mára már nem a Bóbita a leglegleg. Kicsi gyerekként ezek a sorok belém égtek. Később, amikor már sulis voltam, apukám mindig Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álmát olvasta, meg József Attilától A hangyát. Legalábbis ezek azok, amik nagyon mélyen élnek bennem, amiktől, úgy gondolom, most is az vagyok, ami. De ezek nem kimondottam gyerekversek. Mégis, mindig velem voltak. Kamaszként is újat és újat tudtak mutatni. Most is szeretem őket. Pont úgy a részeim, mint A tündér.
A legkedvesebb önálló olvasmányom pedig azt hiszem, hogy A végtelen történet volt. Nem tudom pontosan, hogy hányadikos lehettem, amikor elolvastam, talán harmadikos, te egyszerűen nem tudtam lerakni. Biztos voltam benne, hogy ez a könyv számomra is kapu. Úgy éreztem, ha nem olvasom tovább, minden odavész. Annyira benne voltam, mint Barnabás a Fantázia Birodalmában. Egyszerre elolvastam, magammal vittem a mosdóba, ebédelni, mindenhova. Ott és akkor én teljes lelkemmel a világ legnagyobb kalandjában vettem részt! A végére pedig összeállt valami. És azóta is a végtelen történetemet írom, és teljesen mindennapossá vált, hogy polc van a mosdóban is, hogy főzés közben simán olvasok, ha olyan a könyv, amit nem lehet lerakni.
Nagy Eszteranna (a Tilos az Á webszerkesztőjének) kedvenc könyve Kiss Ottó Csillagszedő Máriója volt.
Fogorvostól jöttünk haza, és ilyenkor – ha „ügyes” voltam- mindig kaptam valami ajándékot. (Általában sosem voltam „ügyes”, mert mindig elájultam, vagy sírtam, vagy hánytam vagy katatóniás pánik rohamot kaptam már csak a fogorvos szó hallatán. Szóval, maradjunk inkább annyiban, hogyha túléltem a beavatkozást és másnak sem okoztam 3 napon túl gyógyuló sérülést, akkor kaptam ajcsit.) Egy ilyen alkalommal bementünk egy könyvesboltba anyával és a Csillagszedő Máriót vettem le a polcról. És azóta is teljesen szerelmes vagyok Márióba.
Mindig az a kicsit magába forduló gyerek voltam, aki képes elsírni magát, ha esik az eső, mert akkor a katicabogaraknak rossz, meg ilyenek. És egy ilyen gyereknek nincs másra szüksége csak egy olyan barátra, mint Márió, egy olyan szerzőre, mint Kiss Ottó.
„Egyszer
többször
nyúltam valamiért,
de elérnem nem sikerült.
Aztán a valami
megsajnált: eltűnt
a közelemből.”
És ez a könyv a mai napig végig kíséri az életemet. Öt éves korom óta minden fontos vagy megrázó eseményhez volt egy-két jó sora, amit felírtam filctollal egy lapra és mindennap elolvastam, hogy jobb legyen.
Amikor először halt meg valaki, aki számomra fontos volt:
„Van olyan reggel,
ami nem hoz holnapot?”
Az első szakítás:
„A boldogság az,
amikor sokat kapunk,
A fájdalom az,
amikor ezt mind elveszik.
Én nem akarok boldog lenni többé,
mert az egyszer nagyon
fájni fog.”
Amikor elköltöztem otthonról és egyetemre mentem, és meg kellett tanulnom, hogy már önálló felnőtt életem van:
„Tegnap Márió, az új szomszédunk
kisfia azt mondta, hogy
egy kislányt csak akkor lehet megszeretni, ha az
mindent kétszer mond.
Az én mamám viszont azt mondta, hogy ezek gyerekes dolgok,
és a gyerekes dolgokat
egy magamfajta nagylány
már nem hiszi el.
És én a mamának adok igazat.
És én a mamának adok igazat.”
Kiss Ottó könyvét örökre szereti fogom, csak úgy mintA kis herceget. Minden évben elolvasom, mert mindegy, hogy hány éves vagyok, csak sírni tudok rajta.
Kíváncsi vagy, hogy a Pagony alapítóinak, szerkesztőinek mik a kedvenceik? A folytatásért kattints ide!(boltok) kedvence Mosonyi Aliz Szekrénymesékcímű kötete volt.Nagyon rossz emlékező vagyok sajnos, de ha arra gondolok, mi volt a kedvenc vagy leginkább emlékezetes mesekönyvem kivétel nélkül azt szoktam mondani, hogy a Szekrénymesék. Mosonyi Aliz abszurd, szürreális kis történetei már gyerekkoromban is lenyűgöztek, valósággal elvarázsoltak, amikből számomra valami egészen mélyről jövő, különös atmoszféra áradt. A valóság elemei egészen új megvilágításba kerültek és valami mágikus realizmus-szerű álomvilágot varázsoltak körém, és nem is csak addig amíg a mese tartott. Háy Ágnes illusztráció pedig csak tovább fokozták a bűverejét, a mai napig fel tudom idézni magamban a mesékhez tartozó képeket. Mindenkinek csak javasolni tudom az el- és újraolvasását, a Szekrénymesék szekrényébe érve elvarázsolja az embert a valóság szürrealitása.
Grancsa Gergely
