Születésnapi interjú Marék Veronikával
Idén ünnepeljük Marék Veronika 80. születésnapját. Hogy te is megismerhesd a magyar gyerekirodalom népszerű alakját, kövesd az interjúsorozatunkat! Az 1. részben a meseíró-rajzoló gyermekkorába kukkanthatsz be. Kattints és olvass!
Régóta olvasom és elemzem a kicsiknek és nagyoknak szóló meséket, és azt figyeltem meg, hogy bármilyen evidenciához is vezet egy kutatás, nagyon nehéz műfaj a kisgyerekeknek szóló mesekönyv. Ennek a korosztálynak azok a történetek működnek, amik ösztönösek, és minél idősebb az olvasó, annál könnyebb tudatosan megszólítani. Mit gondol erről?
Nem szabad foglalkoznom az elméleti részével a gyerekirodalomnak, mert megöli a spontán folyamatot, ahogy magától előjönnek a mesék. A mai napig csodálom például Boldizsár Ildikót, mert ő ír is és közben egy ragyogó elméleti szakember. Amiket te írsz rólam, azok olyanok, hogy engem is ráébresztenek arra, hogy milyen komplex egy mese, hogy mennyi minden van benne, amit én nem is tudok.
A legnagyobb rajongói a régi-új 2-6 éves kisgyerekek, akik persze hordozzák magukban a Marék Veronika meséket egy életen át. Önnel pedig rengeteg interjú készült ennek kapcsán, mégis meglepően keveset kérdezték a kisgyerekkoráról. Mesélne ezekről az időkről?
Fotó: FORTEPAN / Adományozó: Magyar Rendőr, 65809
Tulajdonképpen egy nagyon védett és kedves családban éltem, ahol apukám nagyon szeretett engem és méltányolta első, egyszerű kis verseimet. Volt egy bátyám, aki nagyon okos volt, nagyon szép volt, de az apukám számára az normális helyzet volt: egy férfinak születik egy fia. De az, hogy egy férfinak születik egy lánya, neki egy csoda volt – és ezért különleges kapcsolat volt köztünk. Bátyámtól rengeteget tanultam, öt évvel volt nálam idősebb, ő mindig egy olyan szintet képviselt, amit én csak szerettem volna elérni. Amikor kicsi voltam, a házbeli gyerekekkel játszottunk. Egy hatalmas, ötemeletes házban laktunk, a nyolcadik kerületben, a Baross utcában. Legenda rólam, hogy nagyon szerettem járkálni a gangokon, és beköszöngetni különböző ismerősökhöz. Sőt, bemenni! Na most, én nagyon rossz kislány voltam, és nagyon szerettem ugrálni a foteleken, és bukfencezni a díványokon – de ezt érdekes módon a felnőttek nem annyira szerették. Volt egy házaspár, akiknek nem volt gyereke, viszont a szüleimmel nagyon jóban voltak. És amikor én arra jártam a folyosón és bementem, nem mondhatták azt, hogy "Verácska, jobb lenne, ha nem jönnél be!", hanem rájöttek arra, hogy mit lehet velem csinálni: állandóan készenlétben volt egy ceruza és egy fehér papír. Amikor én bejöttem, ahelyett, hogy ugráltam volna szeretett foteljeiken meg díványaikon, odarontottam a papírhoz, és elkezdtem rajzolni!
Ez egy csel volt…
Igen, egy diplomáciai fogás, amivel hatástalanítottak. A Velencei-tónál volt egy kicsi nyaralónk, ott is összejött nyáron egy gyerekcsapat. A tónál nagy indiánozást folytattunk - nem sok fogalmunk volt az indiánokról, csináltunk tolldíszt, az rendben van, de "fűszoknyát" húztunk hozzá, hogy miért, azt nem tudom. Mindenkinek más színe volt, és krepp-papírból csináltuk a jelmezeket, aztán beöltözve nagyon-nagyon vagány dolgokat műveltünk. Ott jegyezték fel rólam azt, hogy szerettem mesélni a többieknek. Ültünk egy kútkáva körül, és én állandóan előadtam valamilyen őrültséget. Szerettünk a cseresznyefára felmászni, ami ilyenkor egy kalózhajóvá változott. Meg főleg szerettem enni, leginkább kolbászt. Rokonaink elvittek kirándulni Gödöllőre, és én állandóan lemaradoztam és nyafogtam. Érdekes módon volt náluk egy szál kolbász, és azt mondták, hogy "Verácska, gyere, ha idejössz, akkor haraphatsz egyet!", és a kolbásszal csalogattak fel a hegytetőre..
Egy újabb diplomáciai csel… És mit nem szeretett enni?
Érdekes módon nem szerettem a tortát, és édesanyám a szülinapjaimon kuglófot sütött, és arra tette rá a gyertyákat, és ez nagyon szép volt. A háború után nem volt természetes dolog sem a kuglóf, sem a kakaó, és az, hogy a vendég-gyerekek kaptak egy csésze kakaót és egy szelet kuglófot, amiben mazsola volt – az nagyon nagy öröm volt. A mai napig vágyódom egy ilyen kuglóftortára, és már többen próbálták megcsinálni, de azt a fajta kuglófot még senki nem tudta megsütni, amilyet az anyukámtól kaptam. Lehet, hogy megpróbálom majd, hátha nekem sikerül!
Ezek szerint ez egy szabad gyerekkor volt.
Nagyon, igen, és még azt is elmesélem, hogy négy éves koromra anyukámból kicsaltam a betűket, és megtanultam olvasni meg írni. Az első nagy gyerekkori vállalkozásom egy óriási füzet volt, és az volt a kitűzött cél, hogy ebbe beleírom az összes embert! Mindenkitől megkérdeztem, hogy ő kicsoda, és még az ismerőseiket is beírtam, és azt gondoltam, hogy majd a végére jutok.
A házbeli fiúkról van még egy emlékem. Egyikük kihívott a konyhába, és azt mondta nekem: "Állj meg itt, mindjárt jön a barátom!", és elment. A barátja meg berohant, adott nekem egy puszit, és utána kirohant. Akkor lehettem ötéves.
Ez volt az első fiús puszi?
Igen, de nagyon elrohant utána.
Ezek szerint már nagyon korán elkezdődött a mesélés és rajzolás…
Nagyon korán, igen. Őrzök egy kis darab papírt, amin egy gyerekújságot akartam csinálni. Otthon sokat olvasgattam Az Én Ujságom-at, ami a '20-as, '30-as évekből való volt, és nagyon szerettem. Ezért arra gondoltam, hogy én is csinálok egyet. Verset is írtam bele, az apukám akkoriban a Donnál volt, és a mai napig emlékszem az első két sorára:
"Apukám, apukám, gyere haza már!
Itthon a kislányod nagyon-nagyon vár!"
Nem egy nagy rím, de teljesen kifejezte, hogy mennyire vártam az apukámat. Persze az újság a hamvába halt, nem csináltam meg, de jóval később, amikor már 45 éves voltam, egyszer rám bízta a Vöröskereszt, hogy csináljak egy gyerekújságot, egy teljes számot. Ez nekem egy csoda volt. Megrajzoltam a borítót, írtam bele két-három mesét, illusztráltam, rajzoltam bele képregényt, írtam bele verset, tettem bele rejtvényt, rajzosat is meg írásosat is, kitaláltam egy társasjátékot és elkészítettem a hátsó borítót. Olyan boldog voltam! Azóta sem értem magamat, miért nem csinálok még egy ilyet. Annyira élveztem, hogy mindent meg tudok csinálni, mert meg tudtam szerkeszteni, megírni, megrajzolni, és minden volt benne, ami egy gyerekújságban kell.
Úgy tudom, úgy gondolja, hogy Az Én Ujságom vizuálisan nagy hatással volt a könyveire.
Sokféle grafikus rajzolt bele. De köztük volt Kőszegi Bella, aki nagyon modern volt. Pár vonalból álló tiszta rajzai voltak, amik különösen megragadtak. Ennek a hatása benne van A Csúnya kislány című könyvben. Kőszegi Bella fiatalon meghalt, de az unokaöccse nemrég újra kiadta a könyveit.
A Csúnya kislány borítója piros. Ebben is van párhuzam?
Nem, ez csak véletlen. A piros azért hangsúlyos Bellánál, mert az egyik könyvét két színnel adták ki, feketével és pirossal. Én, ha használtam másik színt a fekete mellett, inkább a kéket választottam. Nem szeretem se a pirosat, se a barnát!
És melyik színt szereti?
Gyerekkoromban a sárgát szerettem, a napfény színét, és ez most is így van.
Mi az, ami a gyerekkorából ma is tanulsággal szolgálhat a szülőknek?
Engem hagytak rajzolni, sőt biztattak is. Én a mai gyerekeknél azt érzem, hogy kevés időt hagynak nekik arra, hogy rájöjjenek, mivel is akarják magukat szórakoztatni. Az unalom hozza a jó ötleteket, és ez egy igen értékes része az életünknek.
Hol volt az a pont, amikor a felnőttek felfigyeltek arra, amit csinál?
Az iskolában megdicsértek, hogy milyen jópofákat rajzolok.
Melyik iskola volt ez?
A Sacré Coeur női szerzetesrend iskolája a Szentkirályi utcában. Az első öt évben oda jártam. Volt egy nagyon kemény év, amikor anyukámék beraktak teljes bentlakásra. 9-10 évesen rettenetes volt, hogy kéthetente találkozhattam csak a szüleimmel. Másfelől pedig arra jó volt, hogy nagyon sokat rajzoltam és írtam, így vigasztaltam saját magamat. Volt ott egy nagyon kedves apáca, aki nagyon szépen rajzolt, és szerette az én rajzaimat is. Aztán államosították ezt az iskolát, és elkerültem a Csobánc utcába, a Baross utca mellé, ahol laktunk. Majd ugyanígy a Józsefvárosban volt a Fazekas Gimnázium is. Akkor nem mi iratkoztunk gimnáziumba, hanem felsőbb hatalmak osztogattak minket szét a nyolcadikban. Az egy remek iskola volt, és a mi osztályunk is remek volt. A mai napig összejárunk, két-három havonta van osztálytalálkozó, és ha nincs, lázonganak a “diákok”! Összegyűlik 18-20 ember, és elmondhatunk egymásnak mindent. A mai napig él ez az együttes.
Hamarosan folytatódik a beszélgetés, kövesd a blogot és kiderül, milyen kalandok vártak még Marék Veronikára!
Hajdu Zsanett interjúját olvastad.
