Mamuska - Részlet Dezső Andrea könyvéből
Egy kislány emlékezik a nagymamájára. De ezek nem pusztán emlékképek, inkább utániratok, feldolgozások, a halál feldolgozásának folyamata, ahogyan végbemegy a gyermeki lélekben. Mamuska a halála után is jelen van. Az unokájával dobálja a kavicsokat a pinceablakon át, és akárcsak a gyerekek, ő is hallgatózik, hogy csobban-e vagy koppan-e odalent. Ahogyan a nagymama jelen van a halála utáni történésekben, úgy van jelen a még meg sem született unoka, a nagymama régmúltjában. Képzelet és valóság összeér, a gyermekek még ösztönösen tudják, hogy a halál nem választ el, csak a felejtés. (Papp Eszter teljes cikkét a könyvről itt olvashatjátok)
AZ ÁRVÍZ
– Jól emlékszem az árvízre, mintha csak álmomban látnám.
– Ez hogy lehet? – kérdi a mama, hiszen olyan régen volt, és kicsi voltál még!
– Szinte most is látom a barna, zavaros tengert, mely ellepte az utcát éjszaka, és sok furcsaságot úsztatott el az ablak előtt. Láttam embereket csónakban, biciklikereket, halványzöld konyhabútort, egy felfújható nyuszit, aki rám bámult csodálkozó festett szemeivel.
Az ablakpárkányon álltam Mamuska mellett, orromat az üvegre nyomva bámultam kifelé.
– Mamuska egy hónappal az árvíz előtt halt meg mondja a mama.
…és emlékszem, hogy pár nappal kesőbb, miután a vizet lassan felszívta a földről egy láthatatlan száj, Mamuskával kavicsokat dobáltunk be a pince-ablakon. Ha csobbant, víz volt, ha koppant, szárazföld a kavicsok nyelvén.
A mama nem hisz nekem, aggódó arcot vág. Csak néz, azután sóhajt.
– Menj játszani – mondja, s én sarkon fordulok és kinyitom a titkos ajtót a szobám falában egy láthatatlan kulccsal, hogy beengedjem Dadit és Jajit, a két legjobb barátomat. Bújócskát játszunk és Körben áll a kislánykát, azután Egérfogót, s ők mesélnek a városukról ott a fal túloldalán, meg a kertekről, igen, a legtöbbet a kertekről mesélnek, aztán elfáradunk, ugyhogy ők hazamennek, én meg elalszom szépen.
