Levelezni, magunkról, egymásról
Megumi Iwasa rém cuki és rendkívül mulatságos meséjében egy pingvin és egy zsiráf barátságáról olvashatunk. És ennél még sokkal többről is. Olvass tovább, Hunor elmondja, mi az az 5 dolog, ami számára fontos tanulság volt a könyvben!
A kedves japán hölgy nem sokat árul el magáról. Annyit lehet róla tudni, hogy grafikusnak tanult Tokióban, és 1986-ig ugyanazon az egyetemen dolgozott, ahol tanult. Meg hogy ehhez a meséhez egy álmából merítette az ötletet.
A könyv Japánban Jun Takabatake, Európában Jörg Mühle illusztrációival jelent meg. Nagy siker volt, a szerző meg is írta a folytatását is. Eddig ez a két gyerekkönyve jelent meg. Reméljük, folytatja!
A történetben Zsiráf zavartalanul él a szavannán, de unatkozik, mert nincs egyetlen igazi jó barátja sem. Amikor Pelikán, aki szintén unatkozik, meghirdeti a postaszolgálatát, Zsiráf úgy dönt, levelet küld vele a látóhatár túloldalára, és így szerez barátot.
Így kerül kapcsolatba Pingvinnel, aki szintén magányos, mert éppen ő Bálna professzor egyetlen tanítványa.
Ide kattintva bele is olvashatsz a könyvbe!
És hogy mi az 5 dolog, ami miatt érdemes elolvasni a könyvet?
1. Nem kell sok a barátsághoz
Ezt különben is érdemes megtanulni a gyerekektől. Egy jól indított párbeszéd, a nyitottság és a kíváncsiság bőven elég. Nem attól lesz valaki a barátunk, hogy tökéletesen egyeznek a tulajdonságaink és az érdeklődésünk. Ez is sokat segít, de ha mindkettőnket érdekli a másik, az már olyan, mintha minden rubrikát kipipáltunk volna egymás teljesen fölösleges adatlapján.
2. A levelezés klassz dolog, mert megtanulunk kérdezni, és mesélni magunkról
Én még olyan időben nőttem fel, amikor a levélbarátság a világ másik végén élő gyerekekkel nagy divat volt. A levelek, amik eleinte legfőképpen egymásról kérdezősködésből és az ezekre a kérdésekre adott válaszokból álltak, kézzel íródtak. És egy gyereknek nagyon jót tesznek azok a percek, amiket ceruzát rágcsálva tölt, miközben azon gondolkodik, mit is írjon magáról. Sok adatlapszerű könyv kapható mostanság, amikben kérdésekre kell magukról válaszolni, meg rajzolni kell. Jópofa dolgok ezek, szeretik is őket a gyerekek, de mégiscsak egészen más egy másik, igazi gyereknek írni, mint egy füzetbe, vagy mint később, remélhetőleg leghamarabb kiskamaszkorban brandet építeni maguknak előre megadott menőségekből a közösségi médiában. (Ezt a brandépítés dolgot Russel Howard, ifjú brit humorista Recalibrate c. előadásából vettem, ahol arról beszél, hogy abban a korban, amikor ő a haverjaival bambán ücsörgött a kerítésen, és lassacskán formálódott, formálgatta magát, a mai gyerekek brandet építenek a még nem létező személyiségüknek. És milyen igaza van.) Egymás szemében fogjuk először meglátni magunkat, vagy a karikatúrát, amit az általunk elmondottakból a másik elképzel. Ez történik hőseinkkel is, amikor Zsiráf Pingvinnek öltözve – már ahogy ő elképzeli – érkezik látogatóba. Az első döbbenet után mindannyian nagyot nevetnek. Mert elmondani magunkat, az is egy tanulási folyamat eredménye. A gyerekkori barátainkon gyakorolunk.
Tedd itt a kosaradba!
3. Türelem
A kedvenc jelenetemben Zsiráf és az olvasó – látom a nagy várakozást az ötéves arcán – türelmetlenül várja a válaszlevelet. Amikor Pelikán megjelenik a látómezejében, türelmetlenül kiabálni kezd neki. Aztán észreveszi, hogy ez rosszul esik Pelikánnak, aki hosszú és fárasztó utat tett meg. Zsiráf ekkor megregulázza a türelmetlenségét, és bár nagyon nehezére esik, meghallgatja Pelikán fáradalmas útjának történetét.
4. A kérdezés jobban tanít, mint egy mindentudó előadó
Lássuk be: Pingvin tanítója, Bálna professzor nem tud túl sokat a világról. Nem is bocsátkozik hosszú okoskodásokba vagy előadásokba, mert tanárnak viszont nagyon jó. Kérdez és feladatokat ad fel, és kérdésre kérdéssel válaszol. Amikor felmerül egy új fogalom, amiről dunsztja sincs, rögtön rávágja: "Nagyszerű! Ezt már rég fel akartam adni." Tehetséges pedagógus.
5. Nem butaság néha unatkozni egy kicsit
Még a történet elején jártunk a tesztközönségemmel, amikor rákérdezett: de hát miért nem barátkozik a Zsiráf a Pelikánnal? Jogos. Mindketten unatkoztak, nem volt barátjuk, egymás szomszédságában éltek, az egyik mégis a látóhatáron túl keresett új barátot, a másik pedig azzal foglalta el magát, hogy segít neki. Örültem, hogy a fiam feltette ezt a kérdést, és még jobban, amikor pár fejezettel később a történetben is újra szóba került. Merthogy ők is barátok lettek, jöttek rá, miközben együtt bandukoltak a Bálna-fok felé Pingvinhez. A beszélgetés így zajlott le
„Zsiráf szörnyen hálás volt Pelikánnak.
– Köszönöm a sok repülést, drága barátom, Pelikán!
– Részemről a szerencse. Csak mert te annyira unatkoztál, én már egyáltalán nem unatkozom.
– Igen, csak mert annyira unatkoztunk, barátok lettünk.
– Igen. Nem is olyan butaság néha unatkozni kicsit.“
Gyakran olvasom neves szakemberek írásaiban, az egyik idézőjelbe teszi a szót, a másik nem, hogy unatkozni bizony nem hiábavaló: jót tesz a gyerekeknek. Az unalom és az unalom megoldása jó kis fejlesztőjáték. Kicsiknek is, kamaszoknak meg pláne. Üldögélni a kerítésen. Kitalálni valamit, és levelet írni. Nem készen kapott külső ingerekkel betölteni az űrt, hanem azzal, amire szükségünk van. Arra viszont, hogy mi az, előtte rá kell jönni.
Számodra mi lesz a könyv legnagyobb tanulsága?
Tedd itt a kosaradba!
