Lépj félre Valentin napon!
Azt gondolod, már mindent tudsz a szerelemről? Adrian Theiß-ról mi jut eszedbe? Na ugye, hogy semmi. Pedig az ő története is tartogat számodra meglepetéseket. Hidd el, meg kell ismerned ezt a történetet... Hogy miért? Katt és megérted!
Van néhány téma, ami sosem válik teljesen elcsépeltté vagy végleg elavulttá, mert szinte mindannyiunk életében felbukkan. Ilyen a szerelem is. Azt gondolnánk, hogy a Rómeó és Júlia, az Anna Karenina, a Csillagainkban a hiba , vagy akár A beavatott szívszorító szerelmi szálai után már nem lehet róla semmi újat mondani. Pedig nincs két egyforma szerelmi történet – ezért is kimeríthetetlen téma. Különösen szép gyöngyszem az első tiniszerelem, aminek a varázsát semmi sem pótolhatja. Ami sokszor még esetlen és naiv, átszövik a kissé kínos, de bájos jelenetek, amikre még évek múltán is pirulva emlékszünk vissza. Magunkban kommenteljük, hogy mit kellett volna másképp csinálnunk, és akkor talán minden jobb lett volna, majd végül rájövünk, hogy minden úgy volt a legjobb, ahogyan történt. Igazi, hamisítatlan tiniszerelem.
Persze lehet ezt még apróságokkal fűszerezni. Például hogyha életünk első szerelme tulajdonképpen a legjobb barátunk, amióta az eszünket tudjuk. És igazából nem is tudjuk, hogy mi ez az érzés, csak abban vagyunk egészen biztosak, hogy szeretnénk, ha a másik mindig velünk maradna, és soha nem nézne másra. Ami persze teljesen logikus, hogy így lesz, mert mindig is így volt. Miért is változna meg?
Pontosan ebben a helyzetben van az Égig érő szerelem című regény főhőse, Adrian Theiß. A legjobb barátja Stella Maraun, akivel jóformán mindig mindent együtt csináltak éveken át. Mindent tudnak egymásról, jóban-rosszban egymás mellett voltak, fizikai értelemben is egymás mellett, hiszen egy ikerházban laknak. Persze néhány kisebb vita azért előfordult, de azok szóra sem érdemesek. Még az sem árnyékolhatja be a vidám mindennapokat, hogy Adrian kissé magasabb az átlagnál. Már kicsit több mint 190 centiméter, sorra növi ki a ruháit és rendszeresen hallgatnia kell az édesanyja siránkozását. Ez mind lényegtelen, hiszen van egy Stellája, akit soha nem zavart a fiú magassága, sőt hogy a csúfolás erejét elvegye az iskolában, ő maga is Egykilencvennek becézte. Egyszóval minden tökéletes. Elvégre Adrian 14 éves – mi baj lehetne?! Az Agymanók óta tudjuk, hogy ezek a mondatok semmi jóra nem vezetnek.
Két szóval leírható a probléma: új szomszédok. Titokzatosak, külföldiek és ráadásul van ott egy korukbéli fiú, akibe Stella találkozásuk első pillanatában beleszeret. Adrian évek alatt felépült, bombabiztos talajon álló élete pedig ugyanebben a pillanatban esik darabokra.
Manapság divatos az a felfogás, hogy szinte bármi áron tartsuk távol magunktól a negatív élményeket, és koncentráljunk a pozitívumokra. Susan Kreller pontosan tudta, hogy ez a felfogás önmagában nem elég. A könyv folytatása nem arról szól, hogy az átmeneti problémák ellenére mégis hogyan fordul jóra minden, és érjük el a juharszirupba áztatott, tündérmesébe illő happy endet. Adrian története valóságos, olvastatja magát. Nem akar okos vagy megfontolt lenni, nem akarja rózsaszínnel kiszínezni az eseményeket. Csak egyszerűen emberi. Egy 14 éves kamaszfiút ismerünk meg, aki eleinte még meg sem tudja fogalmazni, tulajdonképpen mi is a gyökere ennek a tehetetlen dühvel kevert szomorúságnak, ami benne fortyog. Nem tökéletes megoldásokat talál, sőt a lehető legrosszabbakat, miközben csak sodródik, és magával sodorja az olvasót is.
Pontosan tudjuk, milyen érzés veszekedni a szüleinkkel, sokszor nem is miattuk, csak egyszerűen dühösek vagyunk a világra. Sokszor átéltük már, hogy el akarunk menekülni, legalább egy kicsit, akár csak egy séta erejéig, kiszellőztetni a fejünket. Nem egyszer fordult már elő, hogy olyan dolgokat mondtunk ki, amit a vállunkon ülő kisördög súgott a fülünkbe, miközben az a kisangyal rémülten próbált megállítani minket. Ezek mind ismerősek, igaz? Susan Kreller ezeket a helyzeteket ragadja meg és mutatja be Adrian Theiß szemén keresztül némi kis iróniával meghintve és szinte lírai képekkel színesítve. Nem mesterkélt, nem akar túl sokat mondani, egyszerűen csak bemutatja, „hogy milyen Adriannak lenni.”
Denke Dorottya írása
Denke Dorottya, 1995-ben született Szolnokon. Már harmadik éve koptatja Budapest utcáit. Tanulmányait az ELTE pszichológiaszakán végzi. A könyvek és a zene szerelmese, utóbbi a szomszédok nagy örömére – azóta is nagy kérdés, hogy az áthallatszó ének-, zongora- vagy hegedűszó melengeti-e inkább a szívüket.
