Klára és az iglu
Klára már iskolás, és többé nem fél a mumusoktól – hiszen ott van vele Bobi, a kiskutyája, akit Nagyapától kapott születésnapjára. De ezzel nem oldódott ám meg minden gondja! Hiszen az új kistestvére, Emmus állandóan sír. Apa sosem bír időben kelni, mindig elkésnek az iskolából, a nevelőanyja fáradt és türelmetlen. Emmára mindenkinek kevés az ideje. Nem csoda, hogy úgy dönt, kiköltözik Lacival, a legjobb barátjával a saját készítésű iglujukba. De hamarosan itt a karácsony, esik a hó, és végre otthon van mindenki, még Nagypapa is! Lehet együtt főzni, beszélgetni és Klára titkos boldogságpirulája is bekerül a karácsonyi teába...
– Oááá! – hasított a sírás az éjszaka csendjébe. A hang befurakodott Klára álmába, átfordult hát a másik oldalára.
Épp a szekrényben lakó mumus üldözte, akinek átlátszó piros szeme úgy világított a sötétben, mint Emma nyakláncának piros kövei vagy apa kocsijának hátsó lámpája. Félálomban kitapogatta Bobit. A kiskutya összegömbölyödve feküdt mellette, gondtalanul szuszogott. Puha volt a szőre, megnyugtató meleg áradt belőle. Közelebb húzta magához – neki köszönhetően tanult meg egyedül aludni.
Meg persze nagyapának, akitől a kutyust kapta a hatodik születésnapjára.
– Oá! – hangzott újra egy kurjantás, majd még egy, ezúttal kicsit hosszabb, aztán még egy és még egy, míg a sok rövid hang egyetlen hosszú, összefüggő üvöltéssé nem olvadt, és ki nem verte az álmot a szeméből teljesen. – Oáá-áááá... – a bömbölés betöltötte a lakást, átnyomakodott a plafonon a felső szomszédhoz, aztán még magasabbra, fel egészen az égig. Legalábbis Klára így képzelte. Sose gondolta volna, hogy egy ilyen vékony kis torokban ennyi erő van. Mert hát Emmus volt az, a nemrég született kistestvére, ő sivalkodott ilyen fülszaggatón minden éjjel. Nyikordult a hálószoba ajtaja, és valaki felkapcsolta a folyosón a kislámpát. A sírás hol közelebbről, hol távolabbról hallatszott. Apa járkált fel-alá Emmuskával, és halkan énekelt neki:
– Tente, baba, tente, a szemedet csukd be...
Klára elmosolyodott, mert apa éneke inkább csak harmatgyenge próbálkozás volt. Nagyapa azt mondta róla, hogy olyan hamisan szól, mint egy óriás óbégatása, akinek a kisujjára csapódott a rókacsapda.
Klára vett egy mély levegőt, aztán villámgyorsan kiszaladt a szobából. Hogy tud már egyedül is aludni, korántsem jelenti azt, hogy a mumusok nem léteznek többé.
Tudta jól, hogy az ágy alatt mindig lesben áll az egyik, és lesi, mikor kaphatja el a bokáját.
– Hercegnőm – szólt apa meglepetten –, hát te nem alszol?
– Nem – felelte Klára. – Megpróbálhatom most én? Légysziii! – kulcsolta könyörgőre reménykedőn a kezét.
Apa tétován pillantott a hálószoba felé, ahol Emma, Klára nevelőanyja aludt a fejére szorított párnával. Emma ugyanis mindig attól tartott, hogy Klára leejti Emmust.
– Vigyázok rá, ne félj! – erősködött a kislány.
Apa habozott még egy kicsit, de végül óvatosan a kezébe adta a fehér batyut, amelyből csak a sírástól kivörösödött pofi és az ökölbe szorított pici kéz kandikált ki. Klára magához ölelte a kishúgát. Emmus könnyű volt, akár a tollpihe, aprócska, mint a mákszem, hát hogy ejthetné le?
Odasimította hozzá az arcát, és mélyen beszívta a baba illatát. Édes volt. Mint a meleg vaníliás tej szaga.
– Mi ez a nagy bömbölés? Csss, cssss... nem adunk oda senkinek – suttogta a fülébe. – Te vagy a mi babukánk...
Így duruzsolt neki még egy darabig, és a haja közben Emmus arcát csiklandozta. A baba egész idő alatt tátott szájjal hallgatta. A nagytesó úgy elbűvölte, hogy szinte lélegezni is elfelejtett.
– Mit mondtál neki, hogy így elhallgatott? – kérdezte apa ásítva.
– Semmi különöset, csak hogy ki kell aludnod magad, mert reggel munkába mész, meg ilyeneket.
– Aha... – vakarta meg a fejét apa, és újra ásított egyet.
– Hát ez igaz.
Klára tovább suttogott Emmusnak, és közben szelíden ringatta. Egyszer csak rebbent néhányat a kistestvér szempillája, kivillant a szeme fehérje, mosolygott egyet-kettőt, és elaludt.
– Te kis varázserejű hercegnő! – lehelt csókot apa Klára homlokára. – Köszönöm! – és ezzel óvatosan átvette az alvó batyut. – De most spuri az ágyba, nehogy elaludjunk reggel! – Dobott még egy puszit a levegőbe, és elindult a hálószoba felé.
Klára nagy levegőt vett, elszámolt háromig, és úgy rohant vissza az ágyába, mintha puskából lőtték volna ki.
Bobi kinyitotta a fél szemét. Klára odabújt hozzá. Miért sírnak tulajdonképpen a kisbabák, ha egyszer mindenki szereti őket? – jutott még eszébe, aztán mély álomba merült.
