Kíváncsi vagy az idei Aranyvackoros dobogósokra?
A zsűri által a három legjobbnak ítélt mese sok mindenben különbözik egymástól: van köztük humoros, szomorkás, életszagú és elvontabb, van, amelyiket szinte egész oldalas, végletekig kidolgozott illusztráció díszít, van, amelyiket egy egyszerűbb, letisztultabb. Abban viszont mindenképp hasonlítanak, hogy mindegyik tökéletesen dolgozott fel egy-egy rázós témát. Ismerjétek meg a második (és egyben a Pagony kiadói különdíját elnyerő pályamű) és a harmadik helyezett szerzőit és illusztrátorait: Kertész Erzsit, Kasza Juliannát, Wéber Anikót és Gráf Dórát!
II. helyezett: Kertész Erzsi – Kasza Julianna:NEM mese
– Mit szóltok, hogy nemcsak dobogósok, de kiadói díjazottak is lettetek?
Juli: – Engem mind a kettő váratlanul ért, eleve azt hittem, hogy vagy-vagy alapon megy a díjazás. Mikor a Pagony különdíja volt, biztos voltam benne, hogy nem mi megyünk ki… Különösen meglepett az, mikor Kovács Eszternek feltették a kérdést az egyszerű illusztrációval kapcsolatban, és mondta, hogy "ismerjük a Juli munkáit, hogy sokféleképpen tud rajzolni, mert azt nézi, mi a legjobb a szöveghez, ezért gondoljuk, hogy ez is jó lesz" – jólesett, hogy figyelik, amit csinálok, és "vadidegenek" bíznak bennem.
Erzsi: – Meglepetés és nagy öröm is volt, különösen azért, mert volt bennem némi bizonytalanság a szöveggel kapcsolatban. A történet ötlete nekem már hamarabb megvolt, a hangnemével sehogy sem voltam elégedett, és többször is átírtam, ami egyébként nem nagyon jellemző rám. Végül az egyes szám első személyű elbeszélésmódnál kötöttem ki, ebben éreztem a legkevésbé benne rezegni a sajnálkozást, mert azt szerettem volna elkerülni.
– Honnan jött az ötlet a témához? Miért tartjátok fontosnak, hogy egy gyerekbe ne csak azt sulykolják, hogy viselkedjen, engedelmeskedjen, hanem azt is, hogy kiálljon magáért?
Erzsi: – Szeretem azokat a témákat, melyek általánosnak, vagy több korosztály számára érvényesnek tekinthetők. A nemet mondás körüli nehézségeket ilyennek érzem, hiszen így vagy úgy, mindenki találkozott már ilyen típusú helyzettel. Természetesen a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak ebből a szempontból. A pályázati anyagunkban azt is megfogalmaztuk, hogy a mesével a gondolkodás autonómiájának bátorítását célozzuk meg. Ennek alapjai valahol ott kezdődnek, hogy egyáltalán eszünkbe jut-e feltenni a kérdést, hogy helyesnek, jónak gondoljuk-e, amire mások rá akarnak venni minket, vagy egyáltalán, van-e kedvünk hozzá. Van-e lehetőségünk, eszközünk elutasítani amit nem akarunk, ha máshogy nem megy, legalább a vélemény, a gondolat szintjén.
Juli: – Azt hiszem, sikerült azt megtalálni, amivel mi is küzdünk, küzdöttünk, így hiteles, mélyről jövő a téma. Valahogy mind a ketten ódzkodtunk az eszünkbe jutó komolyabb, durvább rázós ügyek megfogalmazásától. Szerintem mindenki a saját küzdelmeit, megoldásait tudja jól átadni. Én magam tényleg örültem neki, hogy épp annak a megoldásnak a megfogalmazásán dolgozhatok, amit nekem sem ártana gyakorolnom. Szinte felcsillant a szemem, hogy nahát! :)
– Ha jól tudom, nem ez volt az első közös munkátok. Jól tudtok közösen dolgozni? Mi az, amitől gördülékenyen megy a munka?
Erzsi: – Julival első könyvem, a Labirintó kapcsán ismerkedtem meg, mely a Cerkabella kiadónál jelent meg néhány éve. Már akkor is jól megértettük egymást, és megbeszéltük, hogy ha mód van rá, szívesen dolgozunk együtt máskor is. A pályázat egy jó alkalom volt erre. Julinak a rajztudása mellett azt a képességét is nagyra becsülöm, hogy teljesen új képi világot tud teremteni egy-egy szöveghez, és ettől mindegyik nagyon eredeti. A díjátadón pedig nagyon jólestek azok a visszajelzések, melyek a szöveg és kép egységére, harmóniájára vonatkoztak. Ezt én is így érzem.
Juli: – Szerintem az, hogy gördülékenyen megy a közös munka szerencse kérdése is, hogy összehozza-e a sors azokat, akiknek könnyen megy az együtt gondolkozás. Én nagyon örültem, hogy a Labirintót rajzolhattam, kihívás is volt, pont azért, mert nagyon tetszett: frappáns és mély volt a szöveg (ez a két szó kicsit furán hangzik együtt). Kicsit olyan érzésem volt, mikor az Erzsi írását olvastam, hogy jajdejó, valaki megfogalmazta azt, amire én még nem jöttem rá, de rá akarok. Mintha egy sokkal okosabb sajátmagammal találkoztam volna.
– A Labirintó és a Dalia és Dália álomvilágisága után hogy jött a NEM-mese hétköznapisága, bérházisága? Honnan jött az ötlet, mi az, amiben mégis közös a kettő?
Erzsi: – A Labirintó világa után tényleg éles váltás Olgi néni konyhája, meg az iskolai folyosó, de az alakváltó NEM figura talán kicsit visszahozza ebbe a történetbe is a bizarr lények iránti szeretetemet. Egyébként a téma kiírása is megadta az irányt: úgy éreztem, hogy egy rázós ügynek azért hellyel-közel valósnak kell kinéznie, hogy elég rázósnak érezzük. Még emlékszem rá, hogy megkönnyebbültem, mikor eszembe jutott ez a figura: na jó, kiszabadultunk a reális keretek közül, máris szabadabban írhatok! Nekem sok fejtörést okozott ez a rázós ügy-téma. Ezért aztán különösen örülök az eredményünknek és a pozitív fogadtatásnak.
III. helyezett: Wéber Anikó – Gráf Dóra:A sárkány, aki nem tudott repülni
– Hogy érzitek most magatokat, mennyire lepődtetek meg, hogy díjazottak lettetek?
Anikó: – Nagyon örülünk neki, és rendkívül jólesett, hogy felolvasták a szövegem, erre egyáltalán nem számítottam.
– Eltalálta Fábián Peti az előadásmódot? A te fejedben is így hangzana a szöveg?
Anikó: – Sok helyen igen, de bennem tulajdonképpen úgy hangzik, ahogy megéltem. Egy évet dolgoztam napközis tanárként. Ez alatt az idő alatt annyi élmény ért, olyan sok nehéz helyzettel, problémával, szomorú gyereksorssal találkoztam, hogy a tanév végén úgy éreztem, muszáj kiírnom magamból mindent. Először blogoltam, aztán arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ezek a történetek a gyerekekhez (és persze a szülőkhöz, a tanárokhoz) is eljutnának. Ekkor kezdtem el írni az élményeket olyan formában, hogy azok a gyerekekhez is szóljanak. Így tulajdonképpen én vagyok Sára néni a műben, a jelenetek nagy része megtörtént velem, ezért amikor írtam, Sárkány a saját hangján szólalt meg bennem, és arra törekedtem, hogy ezt a hangot a szövegben is megőrizzem.
– Hogy találtatok egymásra? Ismertétek már egymást régebbről?
Dóra: – Nem, korábban nem. Elmentünk a Pagony író-illusztrátor találkozójára, és ott elolvastam Anikó egy korábbi írását, ami nagyon megtetszett. Nem sokkal később elküldte nekem Sárkány meséjét, és megkezdtük a közös munkát. 
Abszolút gördülékenyen ment minden, már rögtön az elején megvolt az összhang. Amikor elkezdtem tervezni a könyvet, sokat beszélgettünk Anikóval, és ez nagy segítség volt nekem. Eredetileg úgy terveztem, hogy az illusztrációk a lapok teljes felületét betöltik majd, de aztán Anikó felhívta rá a figyelmem, hogy 11-12 éves gyerekek már nem vesznek olyan könyvet a kezükbe, amelyben sok és nagy illusztráció szerepel, mert az gyerekesnek tűnik és ciki.
– Mit gondoltok, van kitörési lehetőség egy olyan kisfiú helyzetéből, mint Kristóf?
Anikó: – Kaptam már azt a kritikát Kristóf történetére, hogy túl szomorú. Mégsem írhattam a végére happy endet, mert látom ezeknek a gyerekeknek a további sorsát, és tudom, hogy hol tart most például Kristóf. Nagyon nehéz kilépni ebből a helyzetből, mert a család segítsége nélkül sokszor kevés az, amit a gyerekek az iskolában kapnak. Mégis azt remélem, hogy ha a történetem eljut egy diákhoz, akkor ő egy pillanatra beleláthat abba, mit él át valaki, akit kirekesztenek.
Dóra: – Én épp ezt a szomorú véget próbáltam feloldani egy kicsit az illusztrációval. Az utolsó képen megjelenik, ahogy Kristóf egy bokorban gubbaszt, de az is, hogy elrepül, ahogy arra már régóta vágyik. Az olvasóra van bízva, hogy melyik valósul meg.
Fotók: Szöllősi Mátyás
