Julijuli és Mackó
Julijuli öt éves, és most Angliában él a családjával. Vele van Mackó is, akivel végre lehet beszélgetni! Amerre járnak, meséket gyűjtenek, most elolvashatod, hogyan jutott eszükbe a második mese. Tasnádi Emese könyvét Agócs Írisz rajzaival.
2. Duplavé, a Vízimanó
A buszmegállóban már sokan álltak, mikor Anyu, Julijuli és Mackó odaért.
A kislány alaposan végigmérte a várakozókat, majd halkan sóhajtott egyet:
– Megint senki.
– Hogyhogy senki? – kérdezte kicsit értetlenkedve Mackó.
– Senki nincs, aki érdekes lenne. Olyan, akivel mindketten beszélgethetnénk.
– Mit szólnál, ahhoz a fiúhoz? – próbálkozott Mackó.
– Fülhallgató van a fülében, meg se hallana minket.
– És az a néni, ott, a mobiltelefonnal?
– Szerintem még sokáig beszélni fog… Az a bácsi meg fel sem néz az újságjából.
– Na, jó, talán majd a buszon – bizakodott Mackó.
Ebben a percben érkezett meg a busz. Míg Anyu jegyet vett, Julijuli és Mackó felszaladt a lépcsőn a busz emeletére, hogy lehuppanhassanak a legelső ülésre. Csak egy bácsi ült a nagy ablaknál, aki kedvesen rámosolygott Julijulira, mikor leült mellé. A kislány alaposan végigmérte útitársát. Valahogy úgy érezte, ennek a bácsinak értenie kell mackóul!
– Szia! – köszönt neki kedvesen Julijuli. – Nekem ez a kedvenc helyem. Neked is?
– Igen, én is szeretek itt ülni. Hogy hívnak? – kérdezte a bácsi.
– Julijuli vagyok, ötéves, és ha nagy leszek, tündér leszek – hadarta Julijuli gyorsan, hogy minél többet kérdezhessen, hiszen nagyon kíváncsi volt. – Neked van gyereked? Ő hány éves?
– Van, egy fiam, már 40 éves.
– Olyan öreg?! De hát akkor már nem is gyerek!
– Ez igaz, de mivel én vagyok az apukája, ezért ő az én gyerekem. Tudod, minden gyerek felnő egyszer.
– Ezt már mondták nekem. Nagyon rossz lehet… – ráncolta össze Julijuli a homlokát, majd folytatta. – És ha a gyerekek felnőnek, akkor már nem játszhatnak többet duplóval, kisautóval meg babával?
– Ezek már nem igazán felnőtteknek való játékok, de előfordul, hogy mégis játszanak velük, a gyerekeikkel együtt.
– Tényleg. Apu is szokott velem duplózni.
De babázni nem szeret… Figyelj, ez most nagyon
jó lesz! Mikor bekanyarodunk, olyan, mintha rámennénk az alattunk lévő autókra. Nagyon félelmetes! Nem gondolod?!
– Igen, innen fentről nézve egy kicsit tényleg olyan.
– De én nem félek, csak Mackó. Ezért ilyenkor magamhoz szoktam szorítani.
– És ez segít neked? – fordult a bácsi Mackóhoz.
– Ha ölelés közben Julijuli a fülembe suttog, akkor igen – dörmögte Mackó.
– Tudod – vette vissza a szót a kislány –, elmondom neki, hogy itt vagyok vele és nagyon szeretem. Ezt ő is tudja, és már nem is fél – mesélte Julijuli, miközben Mackó helyeselve bólogatott.
– Értem, így már tényleg nincs miért félned – kacsintott a bácsi Mackóra.
– Örülök, hogy beszélsz mackóul. Talán még mesét is tudsz?
– Mesét? Milyen mesét?
– Olyat, ami tetszik nekem. Tudod, a testvérem szalvétákat, én meg meséket gyűjtök.
– Ezt eddig nem mondtad.
– Most mondom. Szóval? Tudsz mesét?
– Hm, lássuk csak… Egyszer, nagyon régen, mikor még én is gyerek voltam, hallottam egyet.
– Hány éves voltál?
– Azt hiszem, úgy nyolc éves lehettem. Elmondom, jó?
A mese folytatását a könyvben olvashatjátok.
