Jeli Viktória-Tasnádi István: A Vízöntő jegyében (Rozi az égen)
Február elején, a vízöntő jegyében egy igazi zodiákus mesével szeretnénk kedveskedni - Jeli Viktória és Tasnádi István könyvhétre megjelenő meseregényéből, a Bábszínházban egyébként már látható Rozi az égenből olvashattok most egy fejezetet.
A könyv Kun Fruzsi rajzaival jelenik majd meg.
Rozi órák hosszat bandukolt a kietlen tájon, ahol többnyire nem akadt más látnivaló, mint a saját árnyéka. Az árnyéka egy kissé púposnak látszott, ugyanis a Cica ott trónolt a vállán és a tájat fürkészte. Rozi minél csüggedtebben lépkedett az olvadt hófoltok között, a Cica annál inkább felélénkült, úgy látszik, kialudta magát, és most vadászni vágyott. Rozi már azt fontolgatta, hogy megáll ott, ahol van, és teli tüdőből bömbölni kezd. A probléma-megoldásnak ez a csodálatosan egyszerű módja pompásan bevált élete első pár évében, hátha működik most is. Ekkor azonban az ég alján, szinte a semmiből, előtűnt egy soktornyú város. A kéményekből vastag pamacsokban gomolygott a jó meleg kemencefüst, s az arany hagymakupolákon bágyadtan csillant meg a téli nap fénye.
– Odanézz, Cica! – kurjantott vidáman Rozi, és újult erővel indult a város felé.
Ám a Cica leugrott a kislány válláról, és kajla szökkenésekkel elindult az ellenkező irányba.
– Cica, nem arra! Cica! – kiáltotta Rozi, és a barátja után eredt.
A cica azonban rá sem hederített, ugyanis talált a földön valamit, valami borzalmasan izgalmasat, amibe félig már bele is bújt, és a farkával integetve jelezte a nagy felfedezését. Rozi odasietett, megfogta a zászlóként lobogó farkat, és kihúzta a lyukból a cicát, akinek a bajszán vastag rétegekben csillogott a csillagpor. A kismacska nem látszott túl boldognak, amiért a farkánál fogva tartják a levegőben, és ennek ily módon adott hangot: Fff-fff-fff-fff! 
– Fújsz, Cica, fújsz?! – zsémbelt Rozália, de hamar rájött, hogy a cicának tulajdonképpen minden oka megvan rá, hogy fújjon, mire gyorsan a karjába vette, és megsimogatta a buksiját.
– Jól van, ne haragudj, de másképp nem tudtalak volna kihúzni.
A Cica kiugrott Rozi kezéből, és megint a lyukra vettette magát. Izgatottan kapart beljebb és beljebb, és közben dühösen nyávogott.
– Ó, te azt hiszed, hogy ez egy egérlyuk! – nevetett Rozi. – Gyere ki, te bolondos,az égben nincsenek egerek!
De amint ezt kimondta, egyből gondolkodóba esett: van egy dal, amiben azt éneklik, hogy sajtból van a hold, plusz van egy mese, ami arról szól, hogy minden egér szereti a sajtot, akkor viszont a holdon egér is lehet. Mire idáig jutott a gondolatmenetben, azt látta, hogy a cicának már csak a farka vége látszik ki a lyukból.
– Jaj ne! – kiáltott riadtan, és a cica farka után kapott –, a végén még te is eltűnsz nekem a lyukban. És ha ez a lyuk esetleg pont a Fekete Lyuk, akkor találkozhatsz ott a születésnapommal, és a végén még jól megünnepled NÉLKÜLEM! Na azt már nem!
Cica határozottan nehezményezte, hogy megint fejjel lefelé lóg a farkánál fogva, mint egy szőrös szatyor, úgyhogy most már nem csak fújt, hanem karmolt is. Rozi felszisszent és elengedte a kis vadócot, majd ugyanazzal a lendülettel üldözőbe is vette. Így kergetőztek egy ideig a lyuk körül,aztán elunták, és leheveredtek. Rozi kereste a kezén a karmolásnyomot, de furcsa módon nem talált semmit. És már nem is fájt. Cica hegyezni kezdte a füleit, és kíváncsian kandikált ki a kislány válla fölött.
– Mi van, mit hallasz? – kérdezte Rozi, és megfordult.
Az égen egy kék ruhás hölgy közeledett, kezében két nagyfülű agyagkorsóval. Rozi felpattant, a hölgyhöz szaladt, és kivette a kezéből az egyik korsót. Anyának is szokott segíteni, mikor jönnek haza együtt a közértből, mint a „málhás szamarak”, ahogy Anya mondaná.
– Vigyázz, nagyon nehéz! – szólt mosolyogva a hölgy.
– Elbírom! – nyögte Rozi, és megpróbált jó képet vágni a dologhoz, bár a dolog nem volt éppen pillekönnyű. – Hová visszük?
– Oda, ahhoz a lyukhoz – felelt a hölgy.
Rozi megnyugodott, a lyuk igazán nincs messze. Most már peckesebben vitte a korsót, és közben még fütyörészni is elkezdett. Ugyanis tudott fütyülni. Tudott bizony, jobban, mint az oviban a fiúk, és nem a répától, de nem ám. Ezt onnan tudja, hogy utálja a répát, és még soha nem evett, csak egyszer, amikor kipróbálta, de azt ki is köpte, úgyhogy az nem számít.
– Itt is vagyunk! – mondta a kékruhás hölgy, és letette a lyuk mellé a korsót.
Na végre, gondolta Rozi, de hangosan csak annyit kérdezett:
– És most? Mit fogunk csinálni?
– Beöntjük a lyukba a vizet.
– A lyukba? Minek?
– Űrürgét öntünk.
– Micsodáááát? – álmélkodott Rozi. – Űrürgét? De minek? 
– Mert haszontalan jószág. Ő lyuggatja ki az égi szőnyeget! – magyarázta kedvesen a hölgy, és már meg is billentette a korsót, és vizet a lyukba löttyintette. A cica elkerekedett szemmel bámulta a locspocsolást, és megborzongott. A cica ugyanis utálta a vizet, és hirtelen, tulajdonképpen számára is meglepő módon sajnálni kezdte ősi ellenségét, az egeret, amiért most kénytelen lesz megfürdeni. Biztonságos távolságba húzódott, és onnan figyelte rosszallóan a pancsolást.
– És most? – kérdezte Rozi.
– Várunk – válaszolt türelmesen a hölgy.
– Jaj, ne! Utálok várni! – nyafogott Rozi, és toppantott.
A kékruhás hölgy közben a lyuk fölé hajolt, és mozdulatlanná dermedve figyelt. Egyszer csak egy csapzott fej jelent meg a lyuk szájánál, mire a szép kék szobor hirtelen lecsapott, és a facsipesz végén már ott is kapálódzott egy ázott valami.
– Tiltakozom! – kiabált a valami, nyilván az Űrürge. – Kérem jegyzőkönyvbe venni, határozottan tiltakozom!
– Dugaszold be a lyukakat! – rendelkezett a hölgy, mire Rozi a két korsót a lyukak fölé állította.
A kék hölgy elengedte az Űrürgét.
– Na azért! – zsémbelt az égi rágcsáló, azzal lerázta magáról a vizet, és méltatlankodva fújni-szárítgatni kezdte a bundáját.
Rozi odalépett hozzá, és egyből faggatni kezdte.
– Szia, Űrürge, találkoztál a szülinapommal a Fekete Lyukban?
– Hát te ki vagy? – mérte végig a kislányt az Űrürge.
– Rozi vagyok, és elveszett a születésnapom. A Nagy Kapribogyó azt mondta, hogy elnyelte a Fekete Lyuk, de nem tudtam, hogy az a lyuk olyan pici, hogy nem férek bele, szóval arra gondoltam, hogy kihozhatnád nekem onnan, ha szépen megkérlek, és most szépen megkérlek! – hadarta egy szuszra Rozália, majd fülig húzta a száját, és a legszendébb mosolyával pillogott a rágcsálóra.
A csapzott ürge megrökönyödve nézett előbb Rozira, majd a kék hölgyre, majd ismét Rozira.
– Hát téged meg honnan szalajtottak?
– A Földről. Onnan hozott fel a lufi.
– Aha. Na ide figyelj, földi kislány, először is ez nem a Fekete Lyuk, hanem az én szipi-szupi kis alagútrendszerem, másodszor meg: nem találkoztam benn semmiféle születésnappal.
Ezt hallván Rozi elszontyolodott. Könnyek gyűltek a szemébe, és talán el is pityeredik, ha nem veszi észre, hogy a kék hölgy megint elkapta az Űrürgét a facsipesszel.
– Jaj ne! Mit fogsz vele csinálni? – kérdezte riadtan a kislány.
– Hogy-hogy mit? Természetesen visszaengedem – mondta mosolyogva a hölgy, és arrébb húzta a lyuk szájáról az egyik korsót.
– Visszaengeded? – kérdezte Rozi egyszerre meglepve és megkönnyebbülve.
– Vissza hát, jókat kérdezel! Kit öntenék ki legközelebb, ha nem engedném mindig vissza?
Az Űrürge kapálózni kezdett a csipesz végén.
– Na jól van, elegem van a locsogásból, visszaszámlálás indul, három, kettő, egy, zéróóóó!
A csipesz szétnyílt, és az Űrürge egyenesen a lyukba pottyant. Az „óóó” még egy ideig hallatszott, egyre halkabban, egyre távolabbról, majd egyszer csak csönd lett.
– Ez jó volt! – nevetett Rozi – Megpróbálhatom én is? Még soha nem öntöttem űr-ürgét!
A hölgy a kislány kezébe adta a teli korsót, majd a szomszédos lyuk fölé állt a facsipesszel.
– Öntheted! – mondta a kékruhás hölgy, mire Rozi egy hirtelen mozdulattal megbillentette a korsót.
Rozi nagyon jól tudott önteni, óriási rutinnal rendelkezett, főleg ami az úgynevezett "levesosztást", azaz a sáros víz műanyagvödörből való szétlocsolását illeti. Most is büszkén csurgatott, és közben néhanéha a hölgyre sandított, látja-e, milyen ügyesen csinálja. De mivel túlságosan megbillentette a korsót, a víz nagy része a lyuk mellé fröccsent.
– Lassan! Ne kapkodj! – intette a kékruhás hölgy.
– Jól van, tudom! – szólt dacosan Rozi, csakhogy a korsó túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy pontosan tudjon célozni.
– Jaj, ne! Most miért csinálja ezt? – nyafogta.
– Ki? Ezt te csinálod! – mondta a hölgy.
– Nem is igaz! Én belecélzok, csak… csak… Utálom ezt! Utálom!
Rozi dühöngve felborította a korsót, sőt még bele is rúgott egyet. A víz kiömlött a korsóból, egyenesen a Cicára, aki csurom vizesen, felborzolt szőrrel menekült.
– Cica, állj meg! Bocsáss meg, nem akartam! Cica!
A kiömlött víz párologni kezdett, majd egyre sűrűbb és sűrűbb gőzzé változott. Rozi riadtan vette észre, hogy sűrű, tejszerű köd veszi körül, és már az orráig sem lát.
– Vízöntő, segíts! – kiabált kétségbeesve, de nem jött válasz.
Rozi lassú, tapogatódzó léptekkel elindult a sűrű, tejfehér ködben.
