Igazából tizenhárom
Tallér Edina nem elsőkönyves szerző, a Most akkor járunk? azonban az írónő legelső ifjúsági regénye. Tizenhárom évesekről írni még akkor is komoly kihívás, ha az embernek történetesen épp ennyi idős a fia: Tallér Edina viszont meghökkentően egyszerűen és letisztultan, ugyanakkor közhelymentesen mutatja be azt az állandóan változó világot, amiben nem is olyan régen mindannyian éltünk, de amire talán már nem is emlékszünk. – Bánáti Anna ajánlója.
Nem volt túlságosan régen, hogy tizenhárom éves voltam, akárcsak a könyv két főszereplője, Beni és Eszter, mégsem igazán emlékszem arra, hogy milyen is voltam, hogyan gondolkoztam és úgy alapvetően milyen volt az élet akkor. Éppen ezért volt nagyon jó érzés olvasás közben szembesülni azzal, hogy bármennyire is próbálom tagadni utólag, tényleg így működtem én is tizenhárom – bocsánat, majdnem tizennégy! – évesen, és hogy tulajdonképpen a legtöbb kamasz is így működik, a fiúk is, a lányok is, a most-épp-szerelmesek és a még/már-nem-szerelmesek egyaránt. Nagyon ritka, hogy egy könyv ennyire meg tudná ragadni és ki tudná emelni azokat a pillanatokat, érzéseket és dilemmákat, amiket egy tini naponta érez és amikkel naponta szembesül. Nem vagyok már tizenhárom éves, de úgy érzem, ha az lennék, a Most akkor járunk? szereplőivel könnyedén azonosulni tudnék: sőt, attól lesz igazán jó könyv, hogy utólag is átérzem Beni és Eszter problémáit.
A könyv legnagyobb erénye az a józan és könnyed hangvétel, amivel bemutatja Beni életét. Nincs benne semmi közhely, mégis képes átadni azt, hogy mi foglalkoztat egy átlagos budapesti kamaszt. Nincs benne semmi, amit túlzónak vagy erőltetettnek érzünk: nincsenek túlformált karakterek, akiknek a személyisége három jelzővel leírható, nincsen feleslegesen túlbonyolított cselekmény, nincsen minden második oldalon valami csattanó, ami drámaian megváltoztatná az alapfelállást: épp ettől lesz az egész történet rendkívül valóságos, életszerű. Szintén jó pont, hogy Tallér Edina nem állt neki egy egész osztálynyi karaktert kidolgozni, alapvetően 6-7 gyereket ismerhetünk meg a könyvben, de ez a kevés szereplő is elég ahhoz, hogy pontos képet fessen az olvasó számára a kamaszokról.
Ha ennyi minden - szerencsére - nincs a könyvben, akkor mi az, ami van? Egyrészt megtaláljuk benne a végletekbe menő pontosságot mind térben, mind időben. A könyv Budapesten játszódik, azokon a helyszíneken, amik még akkor is ismerősök lehetnek, ha az ember nem feltétlenül a tizenegyedik kerületben lakik: Beniék a Móricz környékén járnak iskolába, a húga a Feneketlen-tó melletti játszótéren szokott hintázni, Eszterrel a negyvenhetes villamossal járnak haza, de néha a tizennyolcas is jó, a kettes pedig abszolút a kedvencük. Azon túl, hogy rendkívül jó érzékkel mutatja be Benin keresztül, hogy mennyire gyönyörű és élhető város Budapest, a szerző arra is odafigyelt, hogy a dátumok terén is hiteles legyen, anélkül, hogy naplószerű lenne a könyv. Humorosan utal például a négyes metróra, amiről senki sem hitte volna, hogy valaha is elkészül, de senki sem emlékezett már arra, hogy mióta is építik tulajdonképpen, de valószínűleg mindenki emlékszik még a 2013. március 15-i ítéletidőre is, amikor fél Magyarország az autópályákon rekedt, és az egész ország összefogott azért, hogy mindenki épségben meleg helyre kerülhessen. Ezek az összekacsintós motívumok még közelebb hozzák az olvasóhoz Beniéket, hiszen ugyanott élnek és ugyanazt élik át, mint mi.
A könyv központi témája pont nem az, mint amit a cím sugall: a Benit foglalkoztató legnagyobb dilemma nem az, hogy kivel szeretne járni éppen, hanem az, hogy hogyan küzdje le a „régen minden jobb volt”-hozzáállást. Beni hajlamos arra, hogy nosztalgiázzon, például szereti visszaolvasni a régi cseteléseit a barátaival, de néha túlságosan is benne ragad a múltban, túlságosan fél a változásoktól. Pedig – ahogy Beni anyja egy meglepően jól sikerült szobafogság során hangsúlyozza – nem szabad, hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen: a cél az, hogy minden jobb legyen, mint eddig. A szülőkkel való mély beszélgetéseket nem érezzük elcsépeltnek, mert Beni anyja nem rágja a fia szájába azt, amit gondol, érezzük, hogy csak ráerősít arra, amire a fiú egyébként magától is rájönne.
Az időben ugráló történet egyes szám első személyben íródik, az elbeszélést „nyers” csetelés szövegei tűzdelik, az ember pedig ismét szembesül azzal, hogy igen, ő is használt régen XD-t, nála is előfordult, hogy félrement az üzenet, és utólag magyarázkodhatott, hogy újraolvassa a régi beszélgetéseit, és olyan is előfordult már mindenkivel, amikor azt mondta valakinek, hogy aludni megy, de igazából csak azért köszönt el tőle, hogy egy másvalakivel nyugodtabban tudjon csevegni. A csetes részek egyetlen hibája, hogy túlságosan hangsúlyozni próbálja, mennyire leértékelődik egy-egy beszélgetés, ha nem vagyunk személyesen jelen mindketten, pedig akkor is lehet jókat beszélgetni, ha az emberek csak gépelve teszik ezt. Persze van olyan ember, aki tényleg képtelen értelmes beszélgetést folytatni online, de túlságosan ellentétes a két helyzet, ahogy Beni és Eszter személyesen és cseten beszélget egymással.
A Most akkor járunk? régóta az első olyan könyv, amelynek olvasása során valóban úgy éreztem, hogy sikerül a szerzőnek átadnia azt, ami a tizenéves élet lényege. Azt éreztem, hogy nem csupán elmeséli emlékezetből, hogy milyen kamasznak lenni, hanem valóban érzi, tudja és százszázalékosan át tudja élni azokat a viszontagságokat, amiken utólag az ember csak jókat mosolyog.
