Időfutár - A körző titka
Hanna nemrég költözött Budapestre, minden szokatlan: új lakás (egy hetedik kerületi gangos bérház), új iskola (a Sigray), új tanárok, és persze új osztálytársak.
Ha ez még nem lenne elég: úton-útfélen egy fura öregemberbe ütközik, megbolondul a számítógépe... és az egésznek valahogy köze van ahhoz a rozsdás körzőhöz, amit az utcán talált.
Vajon miért kell mindenkinek ez a körző? Mit akar vele kezdeni Sándor, a vén ócskás, és miért nem tud Hanna sem megválni tőle? És mi köze mindennek Bécshez, a Sakkozó törökhöz és Bujdosónéhez, a töritanárhoz?
A rejtélyek kinyomozásában segít Hannának Zsófi,
a szuperokos szegedi barátnő, és Tibi, a kicsit lassabb eszű, de hűséges osztálytárs. A kalandok szüneteiben pedig arra is van idő, hogy barátságok szakadjanak meg és szülessenek újjá, no és persze szerelmek is szövődnek...
Olvassatok el egy fejezetet a nagysikerű rádiójátékból készült regényből!
A körző titka
29. fejezet
Zsófi álmatlanul feküdt az ágyán, és két percenként ellenőrizte az óráját. Mindjárt éjfél. Hívta Hannát, ki volt kapcsolva. Hívta Tibit, kicsöngött, de semmi. Akkor beszélt velük utoljára, amikor lemásztak a csatornába. De annak már vagy 12 órája.
A csatornában fullasztóan párás volt a levegő. Már amennyi levegő ott volt egyáltalán. Hanna mindenesetre úgy érezte, nem túl sok. És ami van, az is szinte használhatatlan.
– Rohadt büdös van!
– Mit vártál? Hozzá lehet szokni – nyugtatta meg Tibi, aki a Lukács fürdős kaland óta igazi szakértőnek számított csatorna-ügyben.
Rendeld meg!
A fejük fölött fémesen súrlódó hangot hallottak: valaki a helyére tolta a csatornafedőt. Teljes sötétség borult rájuk. Tibi előkotorta a hátizsákjából a zseblámpát, és felkattintotta. A fénynyaláb végigsiklott a nyirkos falakon, és belevilágított az alagútba. A sötétség mintha összesűrűsödött volna a távolban, hogy végül teljesen elnyelje a zseblámpa sugarát. Tibi megfordult, és megnézte, mi van a másik oldalon. Nem volt meglepve: egy ugyanolyan alagút.
– Most merre? – kérdezte Hanna a csatorna-szakértőt.
Tibi tanácstalanul forgatta ide-oda a fejét és a zseblámpa fénycsóváját, de aztán mentő ötlete támadt, hogyan tudná visszapasszolni a labdát Hannának.
– Térkép?
– Térkép?! – kérdezett vissza a lány. – Azt mondtad, innen már csak pár száz méterre van az Apostol utca, oda már csukott szemmel is eltalálunk!
– De térképpel! – pattogott Tibi.
– Ha csukva a szemünk, akkor minek a térkép?!
– Jaj, Hanna!
Tibi már ezerszer megfogadta magában, hogy nőkkel nem bonyolódik vitába, mert úgysem jön ki jól belőle, úgyhogy inkább annyiban hagyta a dolgot, és találomra az egyik irányba bökött.
– Arra!
Két óra mászkálás után világossá vált, hogy talán mégsem arra.
– Akkor arra.
– Kizárásos alapon – dohogott Hanna, aki már kezdett nyűgös lenni.
Bár a bűzt tényleg megszokta, a cipője teljesen elázott, és utált így cuppogni a kétes összetételű trutyiban. Szótlanul caplattak a végtelennek tűnő járatokban. Tibi nem gondolta volna, hogy amikor reggel azt mondta a nagyinak, Hannával egész napos kirándulásra mennek, nem is jár messze az igazságtól.
Valami megzörrent. Megtorpantak. Aztán egy gyors surranás, és újra csend lett. Hanna közelebb húzódott Tibihez. Álltak és füleltek.
– Hallottad? – suttogta Hanna.
A fiú bólintott, majd lekapcsolta a zseblámpát. Újra teljes sötétség borult rájuk.
– Mit csinálsz? – sziszegte riadtan Hanna, és görcsösen belemarkolt a fiú karjába.
Ekkor újra hallatszott a surranás, és Tibi újra felkattintotta a lámpát. Árnyékok cikáztak a falakon, aztán megint semmi. Tibi megkönnyebbülten sóhajtott.
– Jól van, csak patkányok.
– CSAK PATKÁNYOK? – kiáltott Hanna. – Erről nem volt szó!
– Most mit izélsz? – mondta Tibi. – Biztos megérezték a párizsis szendót.
– Hát kösz!
– Nem bántanak. Na gyere!
Tibi élvezte, hogy ezúttal ennyire lazán és bátran vette az akadályt. Most mégis csak látszik, hogy ki a fiú. Újult erővel vágott neki a járatoknak. Hanna pedig igyekezett nagyon-nagyon közel maradni hozzá. És akkor meglátták a létrát.
A csatornafedél megemelkedett, és lassan oldalra csúszott. Egy borzas fej bukkant ki a nyílásból. Tibi óvatosan kikandikált. Ahogy körülnézett, megkönnyebbült. Az Apostol utcai villa kertjében voltak. Már esteledett. Tibi kimászott a csatornából, és suttogva leszólt Hannának.
– Jöhetsz! Tiszta a levegő!
És ez minden szempontból igaz volt. Mikor Hanna felmászott a létrán, és kimerülten végighevert a füvön, percekig csak itta a tiszta levegőt, szívta magába a friss oxigént, hogy átjárja minden porcikáját, és kimossa magából a csatorna poshadt leheletét.
Tibi elővett egy szendvicset, de kivételesen nem azért, hogy megegye. Nem árt, ha van kéznél egy kis nasi, hátha itt is felbukkan egy rottweiler. De nem történt semmi. A ház körül minden csendes volt. Úgy látszik, nincsenek itthon. Mázlink van – gondolta Tibi, és megbökdöste Hannát.
– Gyere, indulnunk kell! – mondta halkan.
Hanna feltápászkodott. Odamentek a házhoz, és belestek az egyik ablakon. Nem sokat láttak, csak bútorok bizonytalan körvonalait. Benn is sötét volt. Ekkor iszonyatos csörgéssel megszólalt a riasztó. Legalábbis egy pillanatra azt hitték, hogy a riasztó, de aztán kiderült, hogy csak Hanna mobilja.
– Nem némítottad le?! – akadt ki Tibi.
– Bocs! – hadarta Hanna, miközben remegő kézzel előkapta a zsebéből a mobilt, és gyorsan kinyomta.
Az anyja hívta. Vissza kéne hívni és megnyugtatni. De nem beszélhet hangosan, hátha mégis van a házban valaki. Suttogni meg nem suttoghat a telefonba, az feltűnne anyának. Úgyhogy inkább írt gyorsan egy sms-t, hogy minden rendben, mindjárt otthon lesz. Tibi közben óvatosan elment a ház sarkáig, a falhoz lapult, és lassan kidugta a fejét. Egy vasmonstrummal nézett farkasszemet. Ott állt roppantul és méltóságteljesen – a besztercei bányagép.
Zsófi felriadt a lehalkított mobil rezgésére. Éjjel 1 múlt. Meg se nézte, ki az, csak gyorsan felvette.
– Igen!
– Szia Zsófi! – hallotta Tibi hangját.
– Úristen, Tibi, a frászt hoztad rám! Hol voltál eddig?!
– Hosszú – Tibi hangja mintha nagyon messziről szólt volna.
– Mi az, hogy hosszú?! Akkor láttalak benneteket utoljára, mikor lemásztatok a csatornanyíláson, azóta itt parázok! Szétizgultam magam! Nem vagytok fenn a neten, nem veszitek fel, Hanna ki van kapcsolva! Sikerült?
– Nem.
Zsófi elhallgatott. Valami rossz sejtelem szorította össze a gyomrát.
– Hanna? – kérdezte fojtott hangon.
– Nem tudom.
– Mi az, hogy nem tudod?!
– Hát csak úgy – válaszolt Tibi színtelen hangon. – Elvesztettem.
