Hiszem, ha látom
A vak is látja! Nem látsz a szemedtől? Ne félj, amíg engem látsz! A szerelem vak. Vak vezet világtalant. Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére! Rosszul látod a dolgot. Csak néhány a számtalan kifejezésünkből, szólásunkból és közmondásunkból, amely a látáson alapszik. Nem véletlen. Bár a legnagyobb jóindulattal sem nevezném magam jónak biológiából, azt mégis tudom, hogy a szemünk az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb érzékszervünk. De mi történik, ha nem támaszkodhatunk rá, mint legfőbb segítőnkre? kamaszkritika a Nem a szemeddel látsz című könyvhöz
Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki kisgyerekként félt a sötétben (egy kicsit még most is, de pszt, ez titok). Egyszerűen ijesztő volt az éjszaka közepén felébredni és nem látni semmit, egészen addig, amíg ki nem tapogattam a kislámpa kapcsolóját. Utána megnyugodtam, hiszen egyszerre ismerőssé vált a szoba, kirajzolódtak a ruhásszekrény, az íróasztal és könyvespolc vonalai. Aztán békésen visszaaludtam, de természetesen a kislámpa égve maradt. Sokan a kisgyerekek élénk fantáziájának tulajdonítják a sötéttől való félelmet, mondván, biztos azt képzelik, hogy szörnyek veszik körül őket, akik nappal az ágy alatt rejtőzködnek, de éjjel előbújnak, és csak arra várnak, hogy megehessék a kisgyerekek lábujját. Mi, felnőttek – na jó, mi „majdnem-felnőtt-de-ha-mosogatni-kell-akkor-még-gyerek” kamaszok játsszuk a bátor nagymenőt, de valljuk be, mi is félünk a sötétben.
Félünk, mert kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Félünk, mert nem tudjuk pontosan, mi is történik majd a következő másodpercben. Félünk, mert azt érezzük, ha baj van, nem tudunk mit tenni. Félünk, mert fogalmunk sincs, honnan számítsunk veszélyre, egyáltalán számítsunk-e veszélyre, vagy biztonságban vagyunk. Míg ez a félelem jó esetben csak egy rövid ideig tart, vannak olyanok, akik éveket, évtizedeket vagy egy egész életet vakon élnek le.
De mit is jelent a vakság? Most nem a biológiai hátterére vagyunk kíváncsiak, sokkal inkább arra, mi ugrik be először, ha ezt a szót halljuk. A legtöbbeknek valószínűleg a vakvezető kutya, a napszemüveg, az előbb említett félelem, vagy az általános iskolában játszott szembekötős játékok. Valljuk be, ezek jórészt nem túl pozitív gondolatok. De ha egy ókori görög agyával közelítjük meg a dolgot, máris más a helyzet. Az ókori görögök ugyanis máshogy értelmezték a vakságot. A kamaszok körében nem túlzottan népszerű Homéroszról is azt tudjuk, hogy vak volt. Ez azonban nem arra utal, hogy Homérosz nem látta a fizikai valóságot, sokkal inkább arra, hogy nem csapta be az a kép, amit a világ, az emberek láttatni akartak vele, ezért látta a nagybetűs Igazságot. Ez máris pozitívabb gondolat. És ha valamire, akkor arra igazán megtanít minket a Nem a szemeddel látsz, hogy a vakságra nem szabad egyértelmű hátrányként tekinteni.
Parker egy baleset következtében veszítette el a látását, kisgyerekkorában. Képzeljünk el egy kamaszlányt, akit óriási trauma ért, az élete fenekestül felfordult, mivel elveszítette az egyik legdrágább kincsét! Megvan? Koncentráljunk a lány személyiségére! Vajon milyen lehet? Magának való? Zárkózott? Folyton sajnáltatja magát? Mindig szomorú? Otthonülő? Elsőre talán ilyesmik juthatnak eszünkbe. De Parker nem ilyen. Parker motivált, társaságkedvelő, az önsajnálat helyett pedig, mások problémáit a sajátjai elé helyezve, tanácsokat ad legjobb barátnőjével a tanítás kezdete előtt az iskolatársaknak. Bárkinek, aki hozzájuk fordul. Bármilyen témában.
Azt mondják, könnyebb úgy őszintének lenni, ha az ember nem látja a másikat. Lányos „pizsipartikon” például gyakran folyik úgy a „lelkizés”, hogy csak icipici fény van a szobában, s a résztvevők suttogva osztják meg egymással a titkaikat. Vagy gondoljunk csak a chatelésre! Miért könnyebb beszélgetni egy internetes álarc mögé bújva, mint szemtől szemben? Miért könnyebb online ismerkedni? Miért könnyebb „ráírni” a srácra/lányra, aki tetszik, mint lerohanni a suli folyosóján? Vagy „véletlenül” pont akkor ledobni a matekkönyvünket, mikor elsétál mellettünk, csak azért, hogy felvegye, és elkapjuk a pillantását? Azért, mert ha nem látjuk a másik közvetlen reakcióját, úgy érezzük, nagyobb biztonságban vagyunk, ezért sokkal őszintébben beszélünk.
Tulajdonképpen Parkerrel is ez a helyzet. Kegyetlenül őszinte, pont azért, mert nem tudja, hogyan reagálnak arra, amit mond. Azt, hogy ez előny vagy hátrány, nem lehet egyértelműen eldönteni. Ő se tudja pontosan. Az azonban biztos, hogy a mindennapokban szüksége van egy „beépített emberre”, aki folyamatosan mondja neki, mi is történik körülötte, merre menjen, sőt, azt is – és erre csak a könyv olvasása közben döbbentem rá -, hogy mit ír a tanár a táblára, mi van a tankönyvben, vagy éppen ki van ott körülötte. Ehhez persze óriási bizalomra van szükség a vak és a látó ember közt. Márpedig Parker legfontosabb szabálya, hogy ha valaki egyszer eljátssza a bizalmát, soha többé nem számíthat arra, hogy újra bízni fog benne.
De Parker ugyanolyan kamaszlány, mint bármelyikünk. Bizonytalan, sokszor utólag gondolkodik, amikor már késő. Amikor újra betoppan ez életébe Scott, aki korábban csúnyán összetörte a szívét, elutasítóan viselkedik vele, megpróbál tudomást se venni róla. Próbálja elterelni a gondolatait: gőzerővel koncentrál a futásra. Hiába próbálják lebeszélni a barátai, mondván, hogy veszélyes, Parkert nem érdekli, mert a futás a szenvedélye, és szeretne bekerülni a suli futócsapatába. Vajon van esélye? Versenyezhet valaha? Ha igen, hogyan és milyen áron? Mi lesz végül a szabályokkal, amiket azért talál ki, hogy a társai tudják, hogyan kell kezelni egy vak embert? Ragaszkodik hozzájuk vagy végül felrúgja őket? Hogyan éli a mindennapjait? És egyáltalán hogyan látja a világot, a körülötte élő embereket? Ő is olyan, mint Homérosz? Becsaphatja a valóság, vagy a vakság egy különleges képességgel ruházza fel? Megannyi kérdés, amire csak akkor kaphatunk választ, ha belátjuk: nem a szemünkkel látunk.
Prikazovics Júlia - kamaszkritikus írása
