HABÓ nélkül rosszabb lenne a világ
Vannak könyvek – nagyon kevés, talán négy-öt –, amelyeket annyiszor olvastam gyerekkoromban, hogy úgy érzem, minden szegletüket ismerem. Olyan visszatérni ezekbe a könyvekbe, mint hazamenni egy régi, szeretett lakásba, ahol minden tárgy mesélni kezd, ahol minden porszem azt mondja, hogy itt vagy otthon. Ezekbe a könyvekbe bármikor, bármelyik pontjukon vissza tudok bújni, és amit akkor mondtak nekem, azt ma is érvényesnek érzem.
Kevés volna azt mondani, hogy minden sorát betéve tudom a Szofi és a Habónak, ami most A barátságos óriás címen jelent meg újra. Mert annyiszor gondoltam tovább, hogy mi történhetett az óriásokkal, Szofival, HABÓ-val, miután vége lett Szofi és HABÓ történetének, annyiszor képzeltem bele magam Szofi helyébe, amikor a királynő ablakában ült, hogy én mit mondtam volna, hogy én mit találtam volna ki, annyiszor féltem attól a sötétben, hogy ezek az óriások tényleg létezhetnek, vártam, hogy HABÓ befújjon hozzám egy álmot, annyiszor álmodtam ezzel a mesével, hogy igaziból sokkal több van róla a fejemben, mint ami le van írva a könyvben.
Amikor összejöttem a férjemmel, két könyvet olvastattam el vele, mert úgy éreztem, azok nélkül nem is tudja, ki vagyok: a Momo volt az és a HABÓ. Mert lehet, hogy van akinek Esterházy az anyanyelve, Tandori vagy Térey, de nekem a HABÓval beszélgetni olyan, mint visszatérni az igazi anyanyelvembe. Mi a tesóimmal rengetegszer mondtuk HABÓ-val, hogy Igaz vagy zagi? – ha valami fontos vagy kevésbé fontos kérdésben bizonygatni akartuk, hogy igenis nekünk van igazunk. A ropipoppolással és hopfüzsgővel kapcsolatos fejezet (nem árulom el, mit jelentenek ezek a szavak!) pedig a legviccesebb dolgok közé tartozott, amit valaha olvastunk, rendszeresen felolvastuk csak ezt az egy fejezetet egymásnak. A gusztustalan ételeket lehetett az orrborkához hasonlítani, az embereket emberbabnak hívtuk időnként, hogy csak pár emblematikus kifejezést emeljek ki a könyvből (Nagy Sándor zseniális magyarításai).
De amikor most újraolvastam A barátságos óriást (ugyanúgy fülig, fejtetőig belemerülve, mint régen), rájöttem, hogy ennél sokkal több nyelvi humor és találmány van a szövegben, hogy HABÓ tulajdonképpen tényleg egy teljesen új nyelvet kap, aminek a töredezett tükrében semmilyen bölcsesség nem hat nyálasnak vagy laposnak. HABÓnak akkora szerencséje van, hogy őt a világ egyik legnagyobb írója írta, és ezért kapott egy teljesen saját nyelvet, ami csak az övé, ami sokkal közvetlenebb viszonyban van ezért az ő személyiségével és mondanivalójával, mint a sima, hétköznapi nyelv. HABÓsokat mondogatja, hogy nézze el neki Szofi, hogy ő nem egy tanult óriás és ezért állandóan belebotlik a nyelve mindenbe – pedig épp ez a szerencséje, hogy nem áll semmi annak az útjába, hogy kifejezze az érzéseit! Ez egy olyan bensőségességet teremt a regény világában, amit mi, testvérek, ennek a nyelvnek a segítségével mentettünk ki onnan, amikor ezt a titkos nyelvet használtuk. Igen, titkos nyelv volt, mert a HABÓ-t valahogy nem olvasták annyian, Roald Dahl a kilencvenes évek elején inkább a felnőttmeséiről volt ismert nálunk. Létezett fordításban, de a Karcsin meg talán a Danny, a szupersrácon kívül nem volt olyan széles körben ismert, mind Kaestner vagy a Mary Poppins.
De hát ki ez a Szofi meg ez a HABÓ, akiről itt áradozom? Szofi egy angol kislány, árvaházban él. Árvaház, hát mit mond ez a mai gyereknek?! Hördülhetnénk fel, de valószínűleg pontosan ugyanazt, amit nekem mondott anno (persze nem ilyen reflektálatlanul): a magányt mondja mindennél plasztikusabban, a gyerek magárahagyatottságát a felnőttek világában. Az igazán sorsdöntő helyzetekben nem számíthatsz senkire, ezt mondja. Szofi is csak magára számíthat, amikor elrabolja a HABÓ, mert meglátta. Vagy mert meghallotta verni a szívét. Mert HABÓ mindent hall. Hát nem erre vágyunk mindannyian? Hogy valaki még a szívverésünket is meghallja, amikor magányosan állunk a sötét ablakban, éjjel kettőkor, a boszorkányok órájában? De, erre vágyunk. Szofi az első fejezetében, az első jelenetében megragadja ezt a legbensőbb igényt.
Eleinte persze fél, hogy mit akar vele az óriás, de hamar kiderül, hogy HABÓ nemcsak mindent hall, de Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás is. Teljesen vegetáriánus, foglalkozására nézve álomvadász. Álmokat fog, hogy azokat befújja az emberbabócák ablakán. Most tényleg, van valaki, aki mindent hall, mindenkit meghallgat, és aki ráadásul még az álmokat is hallja, sőt, tudja, hogy kinek milyen álomra van szüksége, és azokat az álmokat odaadja neki, a legszebbeket, amiket csak lehet álmodni. És üvegbe zárja a rossz álmokat, azzal csak a rossz óriásokat bünteti.
Szofi persze pontosan olyan talpra esett és derék gyerek, mint Roald Dahl legtöbb főhőse, és nem akar orrborkán tengődve óriásföldön megöregedni csak azért, mert HABÓ magával vitte. Ráadásul kiderül, hogy meg kell menteni a gonosz óriásoktól a világot, akik ember esznek. Hát, igen, Dahlnak nem szokása a finomkodás: ami félelmetes, ami gonosz, az tényleg az, és nem csak valami nevetséges apróságban. De ez szerintem nagyon fontos. Ha a HABÓ jósága hatalmas, akkor nem lehetnek a gonoszok valami piszlicsáré alakok. Egy csomó kortárs mesekönyvben nem tét megmenteni a világot, mert annyira nevetséges az ellenfél. Dahlnál erről szó sincs. Most azt azért nem mondom el, hogy hogyan is lehet a világot megmenteni, de szerintem nem érdemes kihagyni azt az élményt, amikor elkísérhetjük HABÓ-t az álmok földjére álmot fogni, és a királynő szalonjában óriási rántottát zabálni.
A Matilda azon kevés Roald Dahl könyv közé tartozik, amit csak most olvastam, mert egyszerűen nem bírtam az első kiadás piros betűin végigverekedni magam (Hogy lehet egy könyvet piros betűkkel írni?). Még a filmet is előbb láttam, mint a könyvet, és bár az is tetszett, de Quentin Blake apró, nagyhajú, könyvkupacok közt trónoló kis Matildája felülírta a képet, annyira erős figura. Ahogy a könyv megtörhetetlen Matildája is, aki ugyan nem árva hivatalosan, mint Szofi, de két teljesen fogalmatlan, verbálisan bántalmazó és elhanyagoló szülője mellett akár annak is lehetne nevezni. Ő azonban nem retteg, mint Szofi, dehogy! Matilda inkább olyan, mint Harisnyás Pippi, csak neki nem az ereje, hanem az esze végtelen: csak olvas és olvas és olvas, négyéves korától, végigolvassa a klasszikus angolszász gyerek- és szépirodalmat, és persze ettől még okosabb lesz, és számolásból is sokkal előrébb jár a kortársainál, amikor bekerül az iskolába, ahol végre valaki felismeri a tehetségét. Czukor kisasszony bizonyos szempontból Matilda ellentéte és tükre: ő is egy elnyomó családból érkezett, ahol viszont nem elnyomva, hanem terrorizálva volt, és még most is függőségben van tartva, anyagi kiszolgáltatottságban, teljes nyomorban él, mert nem mer kitörni ebből a közegből. Matilda, a kislány segít a felnőttön, amikor látja, mi a helyzet, hogy aztán Czukor kisasszony segíthessen rajta, amikor visszanyeri önbizalmát és függetlenségét. Varázslatos jelenet kettejük első találkozása, majd az, amikor Matilda először látja döbbenten, hogy hogyan él rajongott tanító nénije. Matilda egy apró, azonáltal okos kislány, párja HABÓ-nak, aki látja a rosszat, és hallja a jókat – nem az emberiséget csak magát menti meg, és magának épít új, jobb családot Czukor kisasszonnyal.
Roald Dahlt olvasni pontosan azért jó, amiért az igazi irodalmat: megnevettet, felemel, megtisztít, utat mutat (de nem didaktikusan), lelket önt belénk, megerősít.
-----
Lea (9) a Matildáról, amit háromszor elolvasott egymás után:
Matilda korához képest nagyon fejlett kislány, de a szülei úgy gondolják, hogy egy csirkének több esze van, mint a lányuknak. Ezért elege lesz belőle, hogy mindig úgy viselkednek vele, mint egy büdös bogárral, és úgy dönt, hogy trükkökkel megbünteti a szüleit. Egy rövid ideig kedvesebbek lesznek, de aztán mindig újra kitör a balhé. Egy nap pedig be0ratják a Roppancs általános iskolába, ahol a gonosz igazgatónő legszívesebben gyerekeket hajigál sport gyanánt.
Roald Dahl nagyon viccesen mutatja be az okos kislányt és a sötét szülőket, és a rajzok is nagyon mulatságosak és érdekesek (Quentin Blake rajzai). Ráadásul a könyvben sok gyerek kétszer olyan leleményes, mint a felnőttek, emiatt is nagyon jó olvasni. Mindig beleképzelem magam Matilda helyébe. Az egyik kedvenc részem pedig az, amikor Matilda felfedezi a varázserejét, és kicselezi a gonosz igazgatót, mert nagyon jó elképzelni a visongó igazgatónőt. A legvégén Matilda varázsereje sajnos megszűnik, de a sorsa jóra fordul.
