Ezt a könyvet a közösségi média szülte
Azt is reméljük ettől a könyvtől, hogy talán újra divatba jönnek Shakespeare szerelmes szonettjei, hiszen Papolczy Péter átírásában (nem fordításában!) most új, friss lendületet kaptak a több száz éves gyönyörű sorok. Ismerd meg a fordítót, és megtudhatod, hogyan született a Hogyne szeretnélek! - szonettek három hangra című kötet!
- A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban matek tagozatra jártál, aztán mérnök lettél. Hogyan kanyarodtál végül az irodalom felé?
- A Műszaki Egyetem közelében volt az Eötvös Collegium, ahol esténként Géher István tartott szemináriumokat. Róla bölcsész barátaimtól hallottam. Eljártam ezekre az órákra, bár természetesen nem voltam beiratkozva, csak nem hivatalosan meghúztam magamat. Különböző szemináriumokra beültem, például 19. századi amerikai novellákat olvastunk, és viszonylag hamar rátaláltam a tanár úr műfordítói műhelyére. Onnantól minden félévben ezt az órát látogattam. Így kezdődött. De nem nyergeltem át egyből, diploma után még elhelyezkedtem informatikai tanácsadóként, szoftvert fejlesztettem. Munka mellett elkezdtem kiadóknak fordítani, rászántam magam, hogy „igaziból” is eljárjam az angol szakot, és az arányok folyamatosan tolódtak a műfordítás felé.
- Angol és svéd szöveget ültetsz át magyarra, és érdekel az újrafordítás is. Ez egy megosztó téma, elmondanád a te álláspontodat ezzel kapcsolatban?
- A fordító a saját kortársainak tálalja az adott művet, és a fordítás nem mindig időtálló. Nem jó, ha az olvasói élményt gátolja, hogy a fordító nem pont abban a nyelvben élt, mint a mai olvasó. Színdarabok esetén érhető ez jól tetten, egy színésznek valamekkora energiáját leköti, ha olyan szöveget kell mondania, ami számára nem természetes, és így kevesebb figyelem marad magára a játékra.
- Legelőször a saját Facebook-oldaladon tűnt fel két Shakespeare szonett újrafordítása, de hogyan lett ebből a játékból könyv?
- Igen, ezt a könyvet a közösségi média szülte. Én is valaki másnál láttam egy bejegyzést, ami a 102. szonett felé irányította a figyelmemet, és megtetszett a benne rejlő lehetőség. Ebben a versben a költői én nagyon szabatosan fejtegeti, hogy az utóbbi időben miért nem vall szerelmet a kedvesének. De, lássuk be, ha a cikornyákat lehántjuk róla, ez az, amit ma rossz dumának hívunk. Gondoltam, átírom úgy, hogy ez élesebben kijöjjön. Utána kedvet kaptam egy másikhoz is, és Győri Hanna a Pagonytól rám írt, hogy ha ezt elkövetem 30 másikkal, akkor őt érdekelné. Egyébként Hannával szakmai, virtuális kapcsolatban voltunk, addig még személyesen nem is találkoztunk. Először egy sima kétnyelvű kiadást terveztünk, angolul a Shakespeare eredeti, mellette az én átköltésem. Gondoltam, írok némelyikhez valami érdekességet, jegyzetet, de miközben ezeket fogalmaztam,elkezdett zavarni, hogy ezek a megállapítások az énátköltéseimre nem igazak, tehát egy angolul nem tudó olvasónak a levegőben lógnak. Így jött az ötlet, hogy vegyünk be harmadiknak egy klasszikus, pontos magyar fordítást.
- Miért tartod különlegesnek és fontosnak a Shakespeare szonettek újrafordítását?
- Nem nevezném ezeket újrafordításoknak, mert nem lehet őket fordításnak tekinteni. Inkább átírások, játékok az eredetivel, amelyek azért reményeim szerint mégis közelebb hozzák az olvasóhoz a szonetteket. Shakespeare szonettjei azért különlegesek, mert szemben más szerzők szonettjeivel az intim kapcsolatok nagyon is hétköznapi, felismerhető momentumait járják körül, és mai olvasókat is meg tudnak szólítani – ha ennek nincsenek értelmezési akadályai. Az a néhány Shakespeare szonett, amit általában ismernek az emberek, jobban illeszkedik a klasszikus szonett hagyományba, de egy kevésbé ismert például azt fejtegeti, most már örülök, hogy a múltkor félreléptél, mert most én is félreléptem, és akkor egy-egy. Ez fényévekre van Petrarcától és Laurától.
- A szonetteket és azok sorrendjét te válogattad. Mi volt a koncepciód?
- A sorrend adott volt, tartottam magam az első kiadás sorrendjéhez, ahogy minden mai kiadó. Mindenképpen be akartam válogatni a népszerűbbeket, amiket angol nyelvterületen többet emlegetnek, meg amik magyar válogatásokban is fel-felbukkannak. És arra törekedtem, hogy mindenből adjak kis kóstolót. Elég sok visszatérő motívumot találunk a 154 versben, a szépség megörökítése, a múzsa ihletése, a féltékenység, a megcsalás, az elmúlás, a rivális költő, igyekeztem mindenből mutatni egyet-egyet.
- Külön érdekessége a könyvnek a jegyzetek, melyek jelentésbeli kérdésekre reflektálnak, ezekről mesélnél?
- Egyrészt az angolul tudóknak, tanulóknak akartam rávilágítani egy-kétdologra, ami változott az angol nyelvben az elmúlt 400 évben, másrészt vannak olyan nüánszok, amiket egyetlen fordítás sem tud visszaadni, mert például valami kétértelműségre építenek. Úgy gondoltam, egy ilyen kötetben ezeket is érdemes megemlíteni, ha már átültetni képtelenség.
- Melyik szonett volt a legnagyobb kihívás fordítási szempontból?
- A 73.-kal vesződtem a legtöbbet. Ebben a költő az őszhöz, az alkonyhoz meg a kihunyó parázshoz hasonlítja magát, vagyis azt sugallja, hogy a fiatalsága elmúlt, közeleg a végállomás. Igazából azzal volt gondom, hogy nem találtam azt a plusz csavart, amivel ironikusabbá lehetett volna tenni az egészet. Kihagyni nem akartam, mert ez is a fontos szonettek egyike. Gondoltam arra, hogy modernebb metaforákat keresek - kimerülő elem, halványuló kijelző, negyedik évadra kifulladó tévésorozat -, de egyik sem volt telitalálat, meg valahogy a rímek sem akartak összeállni. Végül ennél a szonettnél engedtem el a legjobban Shakespeare kezét. Lényegében írtam egy másikat a szerelmesek közötti nagy korkülönbségről, egyetlen sorban fejet hajtva az eredeti előtt.
- Hogyan fordítasz (kézzel írsz vagy egyből gépbe), mennyi ideig rágódsz rajta?
- Nem írok kézzel, de nem is meredek a képernyőre. Általában más, agymunkát nem igénylő tevékenység közben rágódom rajta, kutyasétáltatás, vezetés, bevásárlás közben, persze ehhez az kell, hogy eléggé a fejemben legyen, hova kell eljutni. Mormolok, keresem a rímeket, néha halandzsázva, egyszerűen csak próbálgatom, milyen hangzósor rímelne a már kitalált sorvégre, és aztán talán valamelyik véletlenül hasonlít egy értelmes szóra, szópárra, amit be is lehet passzintani két sorral arrébb. És kellő mértékű frusztráció után az ember elveti a már kitalált sort, átrendezi, újat keres, kezdi elölről. Egy kutyasétáltatás alatt tipikusan két rímpár, azaz négy sor állt össze.
- Tervezel-e hasonló kirándulást még?
- Annak valószínűleg nincs sok teteje, hogy további 33 Shakespeare szonettel elkövessem ugyanezt, de ha a kísérlet tetszik az olvasóknak, akkor szívesen kóborlok másfelé is.
