Ezért szeretjük mi
Janikovszky Évához - könyvein vagy személyén keresztül - mindenkit személyes élmény köt: mindenkinek van tőle kedvenc könyve, ami éppen róla szól, és amit felnőttként aztán egész más szemmel megint élvezettel olvasunk újra. Janikovszky ráadásul, annak ellenére, hogy nagyon konkrétan felismerhető hatvanas-hetvenes évekbeli környezetben játszódnak könyvei, nem avul el, pontosan amiatt a nyelvi-látásmódbeli különlegessége miatt, amiért annyian keresik ma is a Pagonyban. Ahogy rajzolója, Réber is két gesztusból feldob egy karaktert, Janikovszky gyerek- és felnőttfigurái kétmondatnyi dialógusból körvonalakat kapnak. Az irónia, a kedves groteszk egyszerre dolgozik az örök típusokból (a naivan kérdező kisfiú), miközben jellegzetes megjegyzéseik olyan karaktereket teremtenek, mint a gyerekvilágirodalom nagyjai, kis Nicolastól Juharfalvi Emilig.
Janikovszky és a Pagony
2001 nyarán, 13 évvel ezelőtt a gyerekirodalomról még keveset tudtam – illetve annyit, amennyit egy átlagos kisgyerekes szülő tud, meg annyit, amire a saját gyerekkoromból emlékeztem – a magyarok közül elsősorban Marék Veronikára és Janikovszky Évára.
Tudtam ellenben akkor még viszonylag sokat a felnőtt irodalomról, és minden nyáron részt vettem a József Attila Kör nyári táborain. Ami, érdekes módon, 2001 nyarán nem másról, mint a gyerekirodalomról szólt, és a tábor egyik díszvendége-előadója Janikovszky Éva volt. Mi vittük le akkor Szigligetre Janikovszky Évát, aki pont annyira helyes, kedves, közvetlen, józan és intelligens volt, mint amilyennek a könyveiből képzelni lehetett. Útitársak voltunk három órán keresztül, és úgy töltöttük el az időt, mint régi jó ismerősök, beszélgettünk gyerekekről, irodalomról, az élet dolgairól – azt azonban csak az út legvégén mertem elárulni neki (nem tudom, talán magam sem hittem?), hogy mi két hónap múlva nyitunk egy gyerekkönyvesboltot... Ha Janikovszky Éváról van szó, nekem mindig ez jut először eszembe, a nyár végi autózás a Balaton felé, meg a drukk, hogy mikor bökjem ki, hogy nemsokára tulajdonképpen kollégák leszünk... Másodszorra aztán természetesen eszembe jutnak a könyvek, elsősorban a Már óvodás vagyok, aztán a zseniális Ha én felnőtt volnék, a Velem mindig történik valami, a Kire ütött ez a gyerek? – azt hiszem, ezek a szövegek úgy ivódtak belém, hogy álmomból felkeltve is tudnám bármelyik sorát idézni. Harmadszorra egy nyilatkozata jut eszembe, miszerint ezek a könyvek, amiket most kívülről fújok, eredetileg, kéziratban körülbelül háromszor ilyen hosszúak voltak – szerkesztőként nincs nap, hogy erre ne gondolnék: a rövidítés, a húzás, az egyszerűsítés mindig jót tesz!
És most, hogy már sokkal otthonosabban mozgok a gyerekirodalomban, azt is egész biztosan tudom, hogy ezek a végtelenül pontos, finom, okos Janikovszky-szövegek nemcsak a magyar, de a világirodalomban is unikálisak.
(Kovács Eszter, főszerkesztő)
Janikovszky és a gyerekpárti társadalomkritika
Azt szeretem Janikovszky Évában, hogy miközben mesél, mindig finom iróniával illeti az úgynevezett felnőttvilágot. Bár a mesék általában a felszínen arrafelé csordogálnak, hogy a főhős illeszkedjék be, viselkedjék jól és találjon magának hasznos elfoglaltságot, azért igaziból, fű alatt, de nyilvánvalóan az derül ki, hogy felnőttnek lenni UNALMAS, gyereknek lenni viszont IZGALMAS. Izgalmas, mert a gyerekek mindig kitalálnak valamit, ami teljesen mindegy, hogy rosszul sül-e el vagy sem (például ha elbotlanak a tévékábelben a padláson és megszűnik az adás a suliban), a lényeg az, hogy a gyerekek kitalálják az ÉRDEKES, kreatív dolgokat, amíg a felnőttek dolgoznak, és fáradtan beesnek az esti film elé. A gyerekek beszélgetnek egymással, és a Kisfiú elmondja Micikének, hogy hogyan is működik az élet. Dani megmutatja Pöszkének, hogy miért jó az oviban. A felnőttek csak azt mondják, hogy legyél jó, és mekkorát nőttél, de a világ felfedezésének mindennél izgalmasabb kalandja a gyerekeké, a MIÉNK, ha ezeket a könyveket olvassuk. A felnőttek humoros, groteszk fénybe állítva látszanak a gyerekek igazibb világából. A szövegek ismétlődő szerkezetei, szinte versszerű gondolatritmusa pontosan ezt szolgálja, az ismétlődésekből, a megszabott, unalmas gondolatokból egyszer csak kiugranak a gyerek gondolatai, a más, az érdekes, a kontraszt. Éppen ezért a szuperkedvencem Janikovszkytól ennek a kvintesszenciája, aHa én felnőtt volnék (de a Velem mindig történik valamit is _nagyon_ szeretem), amiben a Kisfiú elmondja, hogy hogyan is kell ezt a felnőttséget jól csinálni. Remélem, én jól csinálom, és néha belelépek bokáig a pocsolyákba, datolyapálmát ültetek a fogmosópoharamba, megsimogatom a kóbor macskákat, és akkor iszom hideg vizet, amikor csak akarok! (Győri Hanna, szerkesztő)
Janikovszky kamaszoknak
Amikor én még kislány voltam, romlatlan, gyermekien naiv és szeretettel teli, akkor bizony előfordult, hogy azt gondoltam, a különböző mesék, történetek valamiképp az én életemről szólnak. Meggyőződésem volt például, hogy a Sehány éves kislányt rólam rajzolták, és abban is biztos voltam, hogy Lolka és Bolka csakis a két bátyámról szólhat. Ez idő tájt maradt emlékezetes, nagy kedvencem Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek című könyve is, ami tulajdonképpen megörökítette a kishugicaságomat. Én ugyanis a könyvben a saját, picilány perspektívámból láttam a nagy, kamasz, loboncos hajú bátyámat, az anyukánk által varrt műbőr overalljában, a szalagos magnójával, ahogy támasztja a falat, világfájdalommal a képén - akárcsak Réber László rajzain. Elégedettséggel töltött el a kritika, ugyanakkor benne volt minden a könyvben, amiért egy kishúg rajongva szereti a bátyját. Akkortájt természetesnek vettem, hogy van egy néni, akit Janikovszky Évának hívnak, és írt egy könyvet a tesómról. Ma pedig boldog vagyok, hogy volt egy zseniális írónő, aki anélkül, hogy tudta volna, egy életre megőrizte nekem azokat a kamaszsóhajokkal teli időket, amikor mégis nagyon jó volt gyereknek lenni. (Bagossy Laura, legújabb Pagony-tag)
Janikovszkyt mindenkinek, aki olvasni tanul!
Hogy melyik az én kedvencem? Mindegyik, úgy ahogy van, nem is tudok választani! Felnőtt fejjel is sokszor újra elolvastam őket, talán a Kire ütött ez a gyerek? hihetetlen bölcs és könnyed humora maradt meg bennem leginkább, főleg most, hogy három nagyon-kamaszt kerülgetek otthon... Szóval nekem még megvannak a régi gyerekkori könyveim, így szerencsére csak pár kötetet kellett megvenni a saját gyerekeimnek, akik közül érdekes módon a fiú kattant rá leginkább a kötetekre. Konkrétan ezeket olvasva tanult meg egyedül, biztonsággal olvasni. A Velem mindig történik valami vagy a Ha én felnőtt volnék című könyvek egyrészt a szöveg-illusztráció arány miatt pont egy nagyon kezdő olvasó szintjén vannak, másrészt hihetetlenül könnyen, gördülékenyen lehet olvasni a mindennapi élet apró, de egy adott pillanatban súlyosnak látszó problémáiról. A sok, de egyáltalán nem unalmas szóismétlés, a rövid, egyszerű, monologizáló mondatok és természetesen Réber László örök rajzai egy életre beleégnek az agyunkba-szívünkbe. Az már csak hab a tortán, hogy a fiamat Barnabásnak hívják, úgyhogy sokáig azt hitte, ezt a könyvet egyenesen neki írták. (Szollár Vera, a webes)
Bertalan és Barnabás a kedvencem. Talán azért, mert annyira a nagymamámék jutnak az eszembe erről a könyvről. Ugyan nem Borbála néninek és Boldizsár bácsinak hívták őket, és Bertalan és Barnabás nevű rettentően hasonlító dakszliikreik sem voltak...mégis. A szeretet, ami ebből a meséből árad, náluk is pont ennyire erős volt. Réber László finom rajzai, a levendulamező, a ház falán a dísztányérok, a Singer varrógép, a veranda, a kuglóf a megterített asztalon, az örökké levendulaillatú dakszlik, Borbála néni szoknyája a nagyim is örökké szoknyát viselt)...mind-mind az én nagy kedvencem. (Csabai Dóra, a Székesfehérvári Pagony boltvezetője)
