Emily, hol vagy?
A gimnazista Emily három hónapja eltűnt. A családjának fogalma sincs arról, vajon él-e még, vagy már régen halott. Az erdőben egy lány holttestére bukkannak, de nem Emily az, csak nagyon hasonlít rá. Ki lehet ez a másik lány? A rendőrség tehetetlen. Ezért Johanna, Emily húga úgy dönt, hogy önálló nyomozásba kezd barátja, Robin segítségével. Kifaggatják Emily barátait, akiktől váratlan információkhoz jutnak. Ahogy egyre közelebb érnek az igazsághoz, a tetteshez, Johannát annál nagyobb veszély fenyegeti Izgalmas, feszültségekkel teli ifjúsági krimi. Olvasása közben betekintünk a mai középiskolások életébe, miközben szembesülünk egy rejtélyes bűnügynek a családokra, az iskolára, a kisvárosra gyakorolt hatásával is. - Itt a könyv első fejezete.
Megszólalt a telefon.
Annabelle Weber összerándult. Nem akarta felvenni.
Nem akart beszélni senkivel. Bármit is mondana a telefonáló, az a várakozás végét jelentheti, a remény elvesztesét. Márpedig
Annabelle nem akarta feladni a reményt. Csak ez maradt számára. Az utolsó szalmaszál, amibe erősebben kapaszkodhat,
mint bármibe ezen a világon. Ha elveszítené a reményt, már lélegzetvetelnyi ereje sem maradna.
De Annabelle tudta, a telefonhívá megváltást is hozhat. A szenvedések végét, a rég vágyott békességet. Mint amikor felébredünk egy iszonyatos rémálomból és végre minden a helyére kerül.
Ahogy olyan sokszor mar, most is csak a jó hírek után sóvárgó, kétségbeesett vágy miatt vette fel a kagylót, bár remegett a keze, és a tenyere hideg volt és nyirkos.
- Annabelle Weber - lehelte erőtlenül. - Ki beszél?
Barátságos, mély hang válaszolt.
- Leopold felügyelő. Hogy érzi magát, asszonyom?
Annabelle a kanapéra rogyott, szíve majdnem kiugrott a helyéről. Nyelt egy nagyot.
- Köszönöm, felugyelő úr, megvagyok. Van valami híre?
- Nos, igen. Elképzelhető...
A felügyelő szünetet tartott.
Ne, könyörgöm, ne. Annabelle előtt elsötétült a világ. Érezte, már tudta, mi lesz a következő mondat. Nem akarta hallani. De elkerülhetetlen volt, ki kellett tartania.
- Kérem, folytassa - mondta, miközben bal keze szorosan a telefonkagylóra kulcsolódott.
A felügyelö megköszörüte a torkát:
- Egy fiatal lány holttestét találtuk meg az erdőben. Bizonyos jelek alátámasztják a feltételezésünket, hogy esetleg... esetleg az ön lánya az.
Annabelle-nek elakadt a lélegzete, érezte, ahogyan az öszszes erő kiszáll a tagjaiból. A felügyelő tovább beszélt.
- Szeretném, ha eljönne és azonosítaná a holttestet. Vagy ha úgy érzi, hogy képtelen rá, akkor a férje.
Annabelle megszédült. Érzések és gondolatok kavarogtak benne, fájdalmas zűrzavart okozva. Gépiesen válaszolt:
- Nem probléma. Egy fél órán belül ott vagyok.
Majd letette.
Kiáltása belehasított a feszültséggel teli levegőbe. A kutya, aki az előbb meg békésen hevert a kanapén, most riadtan ugrott le róla, majd bemászott egy szék alá.
Annabelle csak kiabált, kiabált, míg a könnyei el nem fojtották a hangját. Zokogva zuhant a kanapéra. A kiáltás végigfutott Johanna minden egyes porcikáján.
A mellkasában jeges szorítast érzett. A hideg lassan az egész testét elborította, szinte megdermesztette. Ismerte ezt a hangot.
Hallotta már egyszer. Egyetlen egyszer, három hónappal ezelőtt, nem sokkal az után, hogy az a rendőr, Leopold felügyelő a kanapén ülve magyarázta, hogy még nem tudnak semmi biztosat... hogy megtesznek mindent, ami emberileg lehetséges... elkepzélhető, hogy csak valami ártatlan dologrol van szó, de a bűncselekmény lehetőségét sem tudják kizárni.
A szülei aznap jelentették be Emily eltűnését.
Az anyja alighogy becsukta az ajtót a felugyelő mögött, összeomlott. Ugyanezzel az iszonytató kiáltássál, amely
mintha a lelke legmélyéről tört volna fel. Majd elnémult. Valószínűleg már csak befelé sírt, titokban. Mindenesetre Johanna soha többet nem hallotta az anyját így ordítani.
Akkor most miért?
A válasz egyértelmű.
A hideg szorítás elérte Johanna szívet, jégpáncélként ölelte át, és egyre szorosabban es szorosabban zárta körül. Johanna, mintha transzban lenne, lassan felállt és átment a nappaliba. Az anyját ott találta a kanapén, zokogott és a párnákat markolászta.
- Mama? - kérdezte tétován. - Mi... mi törtent? - hangjából kiérződött a kétségbeesett könyörgés, csak nehogy szörnyű gyanúja megerősítést nyerjen.
De Annabelle nem tudta ezt a gyanút eloszlatni.
Felnézett, szemében puszta rémület ült. Szempillafestékkel keveredett könnyek peregtek az arcán megállíthatatlanul, fekete csíkot hagyva maguk után. Johanna válaszra várt, de Annabelle hallgatott és csak bámult rá. Mintha keresztülnézett volna rajta, mintha nem is fogta volna fel igazán, hogy a lánya ott áll előtte.
- Mama, kérlek! - Johanna mély levegőt vett. - Mama!
Lánya kiáltasa kiszakította Annabelle-t a bódultságából, felé fordította a tekintetét és röviden csak ennyit mondott:
- A rendőrség talát valamit.
A hangja szokatlanul hűvös és meglepően fegyelmezett volt. Szemmel láthatóan igyekezett magát összeszedni. Johanna szinte látta maga előtt, hogy mi következik. Anyja abbahagyja a sírást, bemegy a fürdőszobába, újra kifesti magát, beül az autóba es elmegy a rendőrsegre. Mindig így tett, amikor új fejleményről kaptak hírt.
Annabelle felállt.
- Találtak valamit? - próbált választ kicsikarni az anyjából Johanna - Mégis mit? Mit találtak?
- Egy halott lányt - válaszolta Annabelle és kiment a szobából.
Johanna arcáboó kiszaladt a vér. Dermedten állt, mozdulni sem bírt. Egy halott lányt. Visszhangoztak fejében a szavak.
Egy lányt, egy halott lányt.
Csak amikor azt hallotta, hogy ajtók nyílnak es csukódnak az előszobaban, és az anyja leveszi a táskájat a fogasról, akkor mozdult meg.
- Várj, én is veled megyek!
Annabelle megállt az ajtóban. - Nem, Johanna. Ezt egyedül kell végigcsinálnom - utasította vissza.
- De én is jönni akarok! - kérlelte Johanna. - Ne hagyj egyedül! Vigyél magaddal!
Gyorsan beleugrott a cipőjébe.
Az anyjában annyi erő sem maradt, hogy vitatkozzon. Megadóan bólintott, majd együtt kimentek a kocsihoz. Metálszürke kabrió, meg fél éves sincs. Jó befektetés az egész családnak, mondta Johanna apja. Amikor meg volt családjuk.
Egy autó, amit vezethet mindkét lány is. Persze majd csak később, amikor betöltik a tizennyolcat.
Emily már elmúlt tizennyolc éves, amikor az apjuk megvette a kocsit. Nem sokkal azelőtt szerezte meg a jogosítványát és már előre örült hogy elmehet a baratjával, Jordannel egy kis kirándulásra.
Amint kitavaszodik, felkerekedünk, mondta Emily és megcsókolta Jordant. Ragyogott az arca és nevetett.
Vidám volt a nevetése, derűs és gyönygyöző.. csillogó, mint Emily maga.
De a kocsikázás elmaradt. Az apja januában vette a kocsit. Szezonon kviűl, mondta nekik, ez lenyomta az árát. Az első meleg tavaszi napok március végén köszöntöttek be.
Emily akkor már három hete eltűnt.
