Élnek itt még egyszarvúak?
Cím és címlap alapján valószínűleg nem vettem volna le ezt a könyvet a polcról, de a kezembe nyomták, hogy jó, és olvassam el. Milyen szerencse, hogy így történt! Ennyire jó könyvet nem mindennap olvas az ember. Egy jól működő, nagyon egyedi világot épít fel röpke 255 oldalon, ami a fantasy műfajban igencsak rövidnek számít. „Beagle-t joggal hasonlítják Lewis Carollhoz és J. R. R. Tolkienhez, de becsülettel és büszkén megáll egyedül is a lábán” – írja róla a The Saturday Review, amit a könyv magyar szerkesztőihez hasonlóan én is idézek, mert egy Magyarországon eddig jószerével ismeretlen író művének bemutatásakor hasznos, ha lehet ismert írókhoz fordulni. De megérdemli a könyv, hogy csak önmagában, önmagáért beszéljünk róla. - Kovács Tamás ajánlója
Az utolsó egyszarvú egyedül él a neki köszönhetően állandóan virágzó erdőben, mint az egyszarvúak általában. Hirtelen szokatlan késztetést érez arra, hogy elinduljon és kiderítse, élnek-e még rajta kívül egyszarvúak a világon, ezért vándorútra indul. Nem ismeri fel szinte senki, és a világban egyre inkább azt érzi, hogy eltűntek az egyszarvúak, hiányoznak mindenhonnan. De nem sokáig nézelődhet, az Éjféli karaván néven mitológiai állatokat mutogató Fortuna anyó elkapja, és ketrecbe zárja. Az Éjféli karaván nem más, mint a platóni barlangfilozófia egy feldolgozása. Az emberek „árnyakat” látnak a ketrecben, és a kutyára azt hiszik, hogy Kerberosz, az oroszlánra, hogy kiméra. Mindent elhisznek, csak a két valós lényt, az Egyszarvút és a Hárpiát nem ismeri föl senki Fortuna anyón kívül, csak Schmendrik, a szerencsétlenkedő varázsló, akivel végül megszökik a fogságból.
Azon túl, hogy a főszereplők karaktere nagyon szépen kidolgozott, összetett és van min gondolkodni velük kapcsolatban, nagyon jó, hogy a mellékszereplők is izgalmasak, nincsenek üres töltelékkarakterek, feledhető szereplők. Annak ellenére sikerült minden karaktert érdekesre írni, hogy aki rossz, az biztos rossz, aki jó, az tényleg jó.
Az Éjféli karaván után nem sokkal ott van például az egyik kedvenc epizódom, az erdei bandavezér, Cully kapitány esete. Cully Robin Hood jellegű hősnek vallja magát, örül is, amikor Schmendrik elzengi hőstetteit, melyeknek messze földön száll a híre. A bökkenő csak az, hogy „a valóságban Schmendrik eddig a percig még csak nem is hallott Cully kapitányról, de jól tájékozott volt az angolszász kultúrában és ismerte ezt a típust.” Az egyik legszebb kikacsintás a könyvben, gyönyörű mondat. Cully tudja magáról, hogy nem több egy közönséges rablókapitánynál, de küzd a hírnevéért: „jól tudod, hogy Robin Hood a mese, és én vagyok a valóság. Egy ballada sem születik a nevem körül, hacsak én magam meg nem írom.” Cully rablói mellesleg fellázadnak ellene, mert erkölcsileg nem tartják tovább vállalhatónak az útonállást, felesége (az egyik legtitokzatosabb karakter a könyvben) otthagyja és beáll a varázsló és az egyszarvú mellé.
Nagyon érdekesen reflektálnak a történet szereplői arra, hogy ők egy mesében vannak. Nem a szokásos, néhol már unalmas mondatokkal, hogy „igen, ez egy mese”, „jé, ez olyan, mintha egy mesében lennénk”, hanem teljesen természetesként emel be olyan állításokat, hogy milyen hősre van szüksége egy tündérmesének, vitatkoznak arról, hogy ki mennyire és milyen szereplője a történetnek, ki mit befolyásolhat. Nagy részük átlagos tündérmese szereplő (király, királyfi, varázsló, szép úrnő, felbukkanó segítők, stb.) de nem átlagos nyelvi és gondolati környezetben. Vajon hány hősszerelmes királyfi áll hozzá úgy saját szerepéhez, mint történetünkben Lír királyfi? „Hős vagyok. Ez mesterség, nem kevésbé, mint a szövés vagy a sörfőzés.”
Tele van olyan mondatokkal (nagy elismerés érte nem csak az írónak, hanem a magyar fordítónak, Ormai Ritának!), amiknél boldogan csettint magában az ember, hogy na, az ilyen mondatokért, gondolatokért éri meg gyerekkönyvet olvasni (és írni). A könnyed és elegáns kikacsintások mellett súlyos állítások, komoly dilemmák kerülnek elő, de nincsenek hirtelen „mély lelkizős részek”, az arányok jók, minden a helyén van.
A legérdekesebb játék és kérdés a könyvben talán az, hogy mi a valóság és mi nem. Pontosabban mi milyen valóság. A könyv hétköznapi embereinek valósága és az Egyszarvú valósága más. Más szintű. Látják az Egyszarvút, de nem ismerik föl, csak egy különleges szépségű kancát látnak. Van, aki mégis felismeri, de ők általában szorosan kötődnek még a varázsláshoz. Kedvencem a szórakozott pillangó, az egyik leginkább halandó állat, aki hirtelen felbukkan, összevissza fecseg, amivel komoly segítséget ad a nagy és halhatatlan egyszarvúnak. („El kell érnem a gyorsvonatomat” – mondja szintén a pillangó. Az időben és térben is lazán mozgó egyszarvúnak persze ez talán mindegy, és az olvasót sem zavarja, hogy pár oldallal a középkorinak gondolható íjas vadászok után hogy esik szó gyorsvonatról.)
Feszítően izgalmas végig a történet. (És bevallom picit beleszerettem Amalthea úrnőbe.) Akik nagyonsokszáz oldalas fantasy folyamokhoz szoktak, lehet, hogy morogni fognak, mert nem tudunk meg mindent az összes szereplőről, de én kifejezetten örültem annak, hogy fontos kérdések vannak az olvasó fantáziájára bízva a könyv lezárásában is. (Azért bár tisztelem, de még mindig a pokolba kívánom azt a macskát, aki úgy zár le egy igen fontos beszélgetést, hogy „De macska vagyok, és még soha egyetlen macska sem adott senkinek egyenes választ.”)
Rengeteg könyvben kötelező jelleggel meghal legalább egy szimpatikus szereplő. Az utolsó egyszarvúban nem. Mindenki, akit szeretünk, élve megy „kifele ebből a történetből, útban egy másik felé”. Mindenki eléri célját, teljesíti küldetését, és szép, sikeres jövő elé néz. De mégis lesz bőven olvasó, aki sír a végén. Nem a halál az egyetlen bánat.
Ezt a könyvet pedig nem csak el kell olvasni, ezt könyvespolcon kell tartani otthon. Egyrészt azért, hogy bármikor le lehessen kapni, újraolvasni, másrészt azért, hogy amikor átsiklik az ember szeme véletlenül a könyvön, akkor eszébe jusson valami belőle. Én betettem az alapművek közé.
