Egy különleges naplóregényről
Irtózatosan kedvelem az egyedi, kissé elvont, művészlelkeket. A fantasztikus személyiségek mindig is inspiráló hatással voltak rám. Ezen kívül pedig érdekesebb, izgalmasabb karaktereket, történeteket nyerhetünk a segítségükkel. A Lídia, 16 egy ilyen, kissé különc lányról szól, aki naplóformában írja le a mindennapjait.
Ahogyan a könyvre néztem, kicsit belekukkantottam az oldalaiba, rögtön rájöttem, hogy ez egy nagyon más regény lesz, mint amihez én szokva vagyok. Minden egyes centijéből árad az egyediség. Őszintén szólva, ettől kicsit megijedtem. Nem voltam biztos abban, hogy egy hullámhosszra tudok majd kerülni a művel, de végül sikerült.
Egyszerűen rosszul vagyok a megszokott, ugyanolyan dolgoktól. A ruháktól kezdve a könyveken át a személyiségekig. Kiráz tőlük a hideg. Ezért is volt kimondottan kellemes felüdülés számomra, hogy a könyv formája és tartalma is igazán különleges volt. Több ilyenre lenne szükségünk az irodalomban.
Tele volt tűzdelve képekkel, amikkel eleinte nem tudtam mit kezdeni, de végére nagyon megszerettem. Sokat dobtak a mű hangulatán és játékosságán. Ezenkívül a leírások, napló bejegyzések is enyhén kuszák, összevisszák voltak. Talán ez egyeseknek nem tetszett, de szerintem kimondottan jó volt, hiszen nagyon passzolt az elbeszélőnk személyiségéhez. A párbeszédek hiánya nem akasztott ki, sőt megmosolyogtatott, hogy így oldották meg:
Lídia: sablabla
Xy: Sablabla
A könyv tartalmilag sem követte a szokásos sablonokat és kliséket. Felemelő érzés volt, hogy végre nem tudtam, mi fog következni, és kitől mit várhatok. Nem írhatom, hogy letehetetlen, eszméletlenül izgalmas regényről van szó, mert ez nem igaz, de a történet aranyos, szokatlan, de mégis hétköznapi sztori volt, és nekem semmi kifogásom nem volt ellene. Sokkal hihetőbb volt, mint más naplóregények, amiért jár neki a plusz pont.
A mű nagy erőssége a karakterek voltak. Egyiküket sem az a szokásos, kimondottan sablonos szereplőként ismerhettük meg. Néha már mulatságos is volt, hogy mennyire mások. Ezt főképpen Lídiánál, a főszereplőnél vehettük részre, de egyébként Vendel, Sára és Ottó sem volt szokványos karakter. Nagyon szerettem, hogy sosem tudtam, mit fognak mondani, tenni, mi lesz a jövőjük.
A könyvben szerepel egy enyhén romantikus vonal is. Számomra kissé kusza és össze-vissza volt, egy pillanatra sem tudtam kiigazodni főhősnőnk érzelmein, de ez cseppet sem tette rosszabbá, kevésbé érdekessé a művet. Bár – talán pont ezért – nem is tudtam annyira szurkolni senkinek, nem szerettem meg senkit sem.
A regény nagyon rövidke, plusz még rengeteg képpel ki is van egészítve, így tényleg nem egy Gyűrűkurahosszúságú, szóval igazán hamar végezni lehet vele. De pontosan, amiért a könyv csak egy könnyed, humoros, fiataloknak szóló mű volt, egyáltalán nem baj, hogy nem állt több száz oldalból. Nem egy világmegváló regényről beszélünk, nem várhatjuk el tőle, hogy őrületes nagy igazságokat mondjon ki, de amit hoznia kell, azt tényleg megkapjuk.
Poénokban bővelkedik, bár szerintem én sokszor olyankor is nevettem, amikor az egyáltalán nem viccnek volt szánva. Bocsi... A karakterek érdekesek és különlegesek. A könyv, mint napló tökéletesen megállja a helyét. Életszerű volt, sokkal inkább hihető, mint millió más, 16 éves lányról szóló történet. A cselekménye pedig pont annyira pörgött, amennyire kellett. Vagyis, nem nagyon. De a hétköznapok tényleg így mennek, nem sok minden történik, ami pedig mégis, nem olyan nagy szám.
Ettől még élvezhető, izgalmas és szerethető könyvecske. Egy könnyed délutáni olvasmány. Szerintem a fiataloknak tetszeni fog, főleg ha van egy enyhén elvont oldaluk is.
