Naplót írni irtó veszélyes. Mi van, ha valaki elolvassa?
Aki először veszi kézbe a Lídia, 16 című könyvet, azt gondolhatja, hogy egy átlagos kamaszlány naplóját fogja olvasni. Semmi rendkívüli nincs abban, hogy egy tini naplót vezet. Aztán a gyanútlan olvasó hamarosan rádöbben, hogy korántsem átlagos lány Lídia...
Az első kötet elolvasása után már éppen kezdjük elfogadni a kissé különc kamaszt, már-már azt hihetjük sikerült megismernünk őt, amikor újra találkozunk vele a Lídia, 17 című kötetben. Minden reményünk szertefoszlik. Nyoma sincs az alkalmazkodni próbáló, szemlélődő Lídiának, aki megelégszik az események naplóba való dokumentálásával, kiegészítve azokat egy-egy ironikus megjegyzéssel.. Az „új” Lídia már sokkal inkább kutatja a miérteket, válaszokat keres önmagával és a világgal kapcsolatban. Úgy tűnik elmúlt a Gulácsyhoz fűződő, kissé abszurd viszonya a képzelt szerelem helyébe hús-vér fiúk léptek. Illetve nem egészen, hiszen sem Vendel, sem Zsiger, de még Táncos személyében sem valósult meg az áhított szerelem. Lídia így teljesen magára maradt azzal a szerelmi bánattal, ami nagyon meg tudja viselni a kamaszlányokat. Bizony még a napló íráshoz sem volt kedve. A helyzetén az sem javított, hogy legjobb barátnője eközben fülig szerelmes. Az amúgy unalmas tanév kezdete tudja csak kirángatni ebből a letargikus állapotból. Új barátok jelennek meg mellette. Vilmos, akinek alakja eszünkbe juttatja, hogy mennyire hajlamosak vagyunk az előítéletekre, illetve ezek milyen hiábavalók. Geyang, a tibeti srác, aki családjával a buddhizmus felé terelgeti a lányt. Azt gondolhatnánk, hogy a képzelt barátokkal végleg leszámolt Lídia, ám ekkor új beszélgetőpartner lép az életébe, nem más mint Latabár Kálmán. A regényben állandó, hosszas párbeszédeket folytat a táncos-komikussal. Először azt gondoltam nincs ez rendjén, mért nem a szüleivel, társaival beszélget inkább, aztán megértettem őt. Igen vannak dolgok, amiket az ember a naplójának, egy Gulácsynak, vagy egy Latabárnak mesél csak el. Dialógusaik kicsit nehezen követhetők, összemosódik a valóság és a képzelet, de ez sem fura számomra, hisz azt gondolom, hogy egy 17 éves már nem veszik el ebben az „álomvilágban”, sőt talán ez segít megtalálni önmagát. Miközben láthatóan sokat fejlődik, hisz már körvonalazódnak későbbi életcéljai, melyekért képes kiállni, megőrzi a kamaszkori viselkedés szélsőségeit, szokásait. Továbbra is naplót vezet, idézeteket ír, meghökkentő kopaszságával lázad, verset ír egy fiú nevéből, tanárairól karikatúrákat készít, ugyanakkor felnőttes komolysággal küzd az álomért, hogy képregényrajzoló legyen. Ellentmondásos, mint minden korabeli kamasz. Olyan mint mi, akik keressük önmagunkat, helyünket a nagybetűs életben. Azt, hogy ez az útkeresés nem ér véget a kamaszkorral mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a többi szereplő, beleértve a felnőtteket is, folyamatosan változik, fejlődik. A szerző egy kamaszlány naplójába belopja a természettudományt (Boyle-Mariott törvény), a képző- és zeneművészetet is. Szokatlan a mű abban az értelemben is, ahogy a főhős spirituális útkereséséről beszél. Sok ifjúsági könyv jelent már meg, amelyik a kamaszok problémáit taglalja, de Gévai Csilla művében olvastam először ilyen nyíltsággal erről a témáról. Ebben a könyvben és Lídia életében jól megférnek egymás mellett a buddhizmus a katolikus egyház tanai.
Érdekes olvasmány ez a rendhagyó napló, az olvasóknak szánt felhőbeli kiszólásokkal, annak ellenére, hogy nélkülözi a megszokott diákszleng elemeit. Mégis szellemes, humoros, érződik rajta a drámatagozatos naplóíró személyisége. Szimpatikus számunkra Lídia, mert miközben választ keres az élet nagy kérdéseire, ugyanolyan bizonytalan kamaszlány mint mi, a maga pattanás és öltözködés problémáival együtt. Remélem, Lídia a felnőttkorba lépve tovább írja majd ezt a szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató naplóregényt.
