Egy Funny Prize díjas szerző: Philip Ardagh
Ő itt Philip Ardagh, a Trutymóék a pácban című könyvünk szerzője. Legfontosabb tulajdonsága, azonkívül hogy rettentő vicceskönyveket ír, és ezért számos díjat is nyert - például a Roald Dahl Funny Prize-t, hogy hatalmas szakálla van. Természetesen ha ettől nem lenne elég feltűnő jelenség, még azt is hozzá kell tennem: Ardagh borzasztó fintorokat tud vágni, ijesztően morgós hangon beszél, és előszeretettel mond kellemetlen dolgokat az újságíróknak. Ha mindez kevés lenne ahhoz, hogy ne tűnjön el London forgatagában (ahol egyébként nem gyakran mutatkozik), hát elmondom: pontosan két méter és három centiméter
magas.
Bár hivatalosan 1961-ben született Kentben, és számtalan rádió- és tévéjátékot írt, valamint reklámszövegeket, ismeretterjesztőket, gyerekkönyvkritikákat a Guardiannek és egyebeket, míg 2000-ben meg nem jelent a Szörnyű vég, ami rögtön sikeres gyerekíróvá tette. Született egy fia is, családjával Tunbridge Wellsben él, és amikor nem ír, tekintélyes szakállát ápolgatja.
Ám saját állítása szerint (vigyázat! ezt tények nem támasztják alá!) a dolgok egészen másképp történtek.
Valahogy így:
„Bimm-bamm és Liberty Bell gyermekeként születtem Alexander Graham Bell néven. Azért változtattam nevet, hogy ne keverjenek össze a telefon feltalálójával. Sajnos kétszer egymás után is így kellett tennem, ugyanis elsőre az Audrey Hepburn nevet választottam, ami újabb galibákat okozott. Végül a Philip Ardagh névnél maradtam, mert ezt legalább bonyolult helyesen leírni és még nehezebb kiejteni.
Noha 1961-ben születtem, egy gépelési hiba következtében a születési anyakönyvi kivonatomon 1861 szerepel, így aztán születésemtől fogva idős nyugdíjas vagyok. Ezért nem kellett hivatalosan iskolába sem járnom. Meg lett a gyümölcse: heti öt napot írhattam.
Hétéves koromra - vagy százhét, ahogy vesszük - már számtalan könyvet írtam, többek közt a Két város regényét - ami igen szép eredmény lett volna, ha Charles Dickens nem előz be.
Kora gyermekkoromtól súlyos gépelési hibákban szenvedtem, és számtalan évet töltöttem emiatt kórházban. Végül Dr. Eduardo Lane gyógyított meg, akiről kiderült, hogy saját képzeletem szüleménye. De a képzeletemet később kétségbe vonták, mivel észrevették, hogy az úgynevezett műveimet a mellettem ülőről másolom,
aki viszont cserébe egyszerűen azt írta le, amit én gondoltam. Ezért őt boszorkányság bűntettében bűnösnek találták és el is égették máglyán, míg én kellemesen bevacsoráztam a helyi
sörözőben véresre sült sztékből. Mivel a jó zenét mindig is szerettem, saját együttest alakítottam,
gyurmából, de a külsejük alakítgatása abba fulladt, hogy újra összegyúrtam őket, és édes cicákat készítettem inkább. Lett is egy toplistás lemezük Svédországban, mielőtt beletapostuk
volna őket az egész lakásban a szőnyegbe.” Hát, valahogy így történt.
Ha ebből még nem derült volna ki, hogy mitől lett Philip Ardagh
az, aki: 70 könyves, 30 nyelvre lefordított, nagyszerű író, akkor
pár jó tanács, amit ő maga ad azoknak, akik írni szeretnének:
- írj annyit, amennyit csak bírsz,
- soha ne dobj ki semmit,
- ne írd ki magad soha teljesen,
- mindig mindent olvass újra többször, az elejétől,
- és úgy írj vicces dolgokat, hogy magadat is megnevettesd!
