Egy esős vasárnap délután (de főleg délelőtt)
Hallottatok már Matildról és Margarétáról? Nem? Akkor gyorsan nézzétek meg őket az olvasósarokban, de itt van egyikük a képen is, ez a vöröshajú boszorkány Matild. Tudnak varázsolni is, igen, de nem is ez a lényeg, nem kell lengetniük a varázspálcát, körülöttük úgyis minden kavarog. Beszélő kerti állatok brekegnek és vakognak és cincognak bele mindennapjaikba, az Akármi és Bármi utca sarkán álló házban. Hogy mit csinálnak még? Felkelnek, takarítanak, sütnek, beszélgetnek, legyeket tanítanak versre, Felhőnek nyújtanak otthont, keresik az elveszett szerdát, egyszóval semmi különöset és mindent, ami érdekes. Jók a szavaik is, a szöszök és pöszök és pörcök.
Dániel András szerencsére nemcsak a boszorkányok mindennapjait látja és láttatja szórakoztatóan ironikus lupén keresztül. Olvassátok el, hogyan került Matilda a nyomdába, és hogyan került oda az író.
Reggel hétkor cseng a telefon, de már órák óta félig ébren vagyok: a tudat, hogy bármelyik pillanatban ébrednem kell, no meg egy szobába tévedt szúnyoggal vívott egyenlőtlen küzdelem újra és újra kiránt egy folyamatosan ismétlődő álomból. Lányaimmal állok egy frissen épült, még nem is teljesen kész házban. Padló még nincs, a betonaljzatra fektetett párnafákon állva nézelődünk a mézeskalácsház-szerű építményben: igazi falusi, sosemvolt giccs-romantika, pácolt gerendák, ólomüveggel rakott ablakszemek, ami kell. Valami ítéletidő után lehetünk: mindenütt sár, az utcán, de bent a házban is bokáig ér a víz. Kint nyiroktól csöpögő szürke ég, pont olyan, amilyet a pomázi síkság felett látok, amikor ébredés után kinézek az ablakon. Próbálok magamhoz térni. Mészáros Gabriella hívott, a nyomdai összekötő: tizenegykor Dabason gépindulás. A Móricz Zsigmond térre beszélünk meg találkozót, onnan indulunk a kocsijával a nyomdába. Első saját könyvemet kezdik nyomni, juhé, ez kellene, hogy lelkesítsen, ám a korán kelés kínját még ez is nehezen bírja enyhíteni. Hiába, éjszakai ember vagyok, nem hajnali. Fürdőszoba, bögre kávé, aztán indulnom is kell. Éva félálomban imbolyog a konyhapult körül: szia-szia, majd délután találkozunk.
A Kálvária úton vasárnapi néptelenség, a szomszédos iskola kerítésén ferdén lóg egy filctollal rajzolt BABABÖRZE felirat. Bőrdzsekis férfi használt plüssállatokkal teli dobozt próbál kirángatni egy terepjáró csomagtartójából. Szentendre arcáról kopik a nyári festék, a díszlet utcákat lassan elhagyják a civilbe visszaöltözött statiszták. Marcipánfalva téli álomra készül, a keskeny járda ráncaiba mától fázósan gyűlik a hajnali eső vize. Sietek – magam is bőrdzsekis férfi – el a kőkereszt mellett, széles ívben a fehérre vakolt kerítés felé, ahonnan már csak két kanyar a HÉV állomás. Egyes vágány, a kocsiban csak két-három utas, keserű fémszag. Máté majd délután meséli, hogy sokáig nem értette, miért van a kettes villamoson mindig kenderszag, mintha állandóan füveznének az utasok, aztán egy barátja elmagyarázta, hogy ezeket a régebbi fajta villamosokat (én még emlékezni vélek arra, amikor még újabb fajták voltak) valami kender-olajjal tartják karban, onnam a szag. Ezt elképzelem, a széles mosollyal suvickoló BKV-karbantartókat, az éjjeli műszak vihogásától hangos neon-világította remízt.
A HÉV-en előveszem a laptopom, s elkezdem írni ezt itt, Hanna holnapra, vagyis 15-ére várja az első blognapló-bejegyzést, vagy mit, leadási határidő, ki vagy a mennyekben. Írás közben repül az idő, máris Batthyány tér, a hatvannyolcas busz éppen befut, mint egy filmben, ahogy a tizenkilences villamos is a Gellért szállónál. Így érek húsz perccel a megbeszélt időpont előtt a Móriczra. Fékezés, Meki. Oda, a bejárat elé beszéltük meg a találkozót, versenyeztetem Mátét és a csak telefonból ismert Gabriellát, ki fut be előbb. Ez a lepusztult helyek napja, a végtelenített metróépítéssel arconvágott téren szinte hétköznapi forgalom, sok szürke és még több fekete, kevés drapp: ma reggel mindenki a legrondább őszi cuccát rántotta elő a gardróbból. A járdaszélen egyensúlyozva szépen őszülő úr galambot etet: nejlonból morzsolja szalámis szendvicsét a madaraknak, bal kezében cigaretta, szövetnadrágjára örök élt vasalt az idő. Amely rohan: Máté érkezik sietve, sapkába és sálba burkolózva, egymás arcán vizslatjuk, melyikünk az álmosabb. Minden alkalommal meglep, hogy egy fejjel magasabb nálam, pedig határozottan emlékszem, hogy nemrég még szaros kis óvodás volt. Rövid sprint a sarki közértbe, ez elég is, hogy Gabriella ne találjon minket a megbeszélt helyen. Telefon, futás vissza, aztán már indul is velünk az öreg, piros Volkswagen Dabasra. Szitál a köd, mintha finom vaspor hullana a Lágymányost követő, végtelen ipari tájra. Irodaházak, sokadfunkciójú régi gyárépületek, dobozplázák reménytelen sora, Máté a hátsó ülésről a kínban fogant céglogókon röhög, kikkel terveztetnek ezek, kérdezi. Épülő autópálya útvesztőjén át hagyjuk el a várost, egy vastraverzen sárga esőkabátos munkás áll mozdulatlanul, néz a semmibe, valamerre a Csepel-sziget irányába.
Nem vagyunk ám messze, mondja Gabriella, amikor lefordulunk Szeged felé, ő naponta jár ki Dabasra, szenvedélyes nyomdász, ismerem ezt: több ez, mint egyszerű munka, életfogytig tartó kötődés, átszínezve valami, más szakmáknál ma már jobbára ismeretlen büszkeséggel, vagy tartással, inkább ez a jobb szó. Közben táblák ismerős helységnevekkel: Inárcs, Kakucs – persze Tamkó Sirató, erről eszembe jut, hogy hova is megyünk. Enyhe drukk van bennem, mint az iskolában, dolgozatosztás előtt. Bő húsz perc világítóan fakókék káposztaföldek mellett és egymást érő kistelepüléseken át, aztán jobbkanyar és fékezünk a nyomda előtt.
Esszenciális hetvenes évek, csak a portás ma már szekuritis. Bent, az épület kijelölt dohányzóhelyként is funkcionáló bejáratánál a falon kifakult fotó emlékeztet a síknyomtatás feltalálójára, vagy kire, mellette üveg mögött a felirat: a hátterükről levált és egymásra csúszott fóliabetűk dadaizmusban oldják az emlékezést.
Lefényképezem, aztán indulás befelé, már várnak minket. A hatalmas gépteremben vasárnapi csend, csak valahol hátul zakatol egy nyomdagép, ott nyomódom én, vagyis a könyv, a gépmester asztalán kiteregetve fekszik az első ív: Matild és Margaréta kócos feje négyszínnyomva piroslik a papíron. Mosoly, bemutatkozás. A nyomat, rögtön látszik, hibátlan, azért előveszek egy lupét, lássák, nekem ilyen is van, komoly csávó vagyok, a gépmester elém tol egy sokkal nagyobbat, nehogy már felvágjak itt, egy kicsit vizslatom vele a rácspontokat, Varancs hirtelen Lichtenstein-festménnyé változik, minden csodás, nem lehet belekötni, úgy jó, ahogy van.
Megvárjuk-e a következő ívet, szól a kérdés, persze, meg. Az húsz perc, addig Gabriella körbevisz minket a gépteremben, mutogatja a gépeket, a kötészetet, kézbevesszük a félkész, új Ulickaját, aztán Máténak egy offset-gyorstalpaló, erről nyilván majd színes előadást tart a haverjainak, szeret és tud beszélni, ezt nem tőlem örökölte, én kuka vagyok, csak biztató mosolyban vagyok erős, ebből kap is egyet Gabriella, amikor kezünkbe vesszük a második ívet, pont olyan remek, mint az első, miért is ne volna az. A borítót viszont másnap nyomják, a proof meg gondosan elzárva a beriasztózott, kinyithatatlan emeleten. Ha gondolom, jöjjek vissza holnap, majd meglátom, mondom csalódottan és kicsit bosszúsan, de már most tudom, hogy ez reménytelen lesz. Még néhány szó, egy tekercs ajándék próbaív, köszönöm, további jó munkát, porta, és ismét a piros Golfban ülünk.
Visszafelé mintha felhőben utaznánk, szürke főzelék a köd, előttünk bamba káposztafejek lökdösik egymást egy utánfutón, piacról jönnek, mondja Gabriella, mint egy idegenvezető. A visszaút mindig rövidebb, ez futásnál is újra meg újra így van: mikor elhagyva a tűzoltólaktanyát, még egyszer belehúzva az utolsó egyenes szakaszon, végre elérem az autóutat, s megállok az alatta átvezető aluljáró lejáratánál, minden alkalommal úgy érzem: a nehezén már túl vagyok, miközben pontosan még egyszer annyi van hátra, az odáig megtett út, csak visszafelé, amiről ott, a hazafelé tartó autóktól hangos főút mellett állva, mégis tudom, hogy akárhogy is, de valahogy kevesebb lesz, hiába a végén, a patakparttól a János utcán felfelé az a durva emelkedő. Így történik most is, visszafele pereg a film, párában ázó erdők váltják a fázósan kihalt településeket, hirtelen feltűnnek a félkész felüljárók tétlenül ácsorgó munkagépei, aztán már Pesten is vagyunk, a Camponánál jó lesz-e, kérdezi Gabriella, aki, bármilyen kedves, nyilván már inkább lenne otthon a családjával. Gyors búcsú a parkolóban, megbeszéljük, hogy másnap reggel még egyeztetünk, ki tudok-e menni ismét a nyomdába, majd még meglátom addig, kilenc körül hívjuk egymást.
A ködszitálás kezd esővé izmosodni, állunk Mátéval a buszmegállóban, ott, ahonnan Győrffy Laciékhoz kanyarodik fel a kertvárosi járat, Tőke utca valamennyi, amikor nyaranta kerti főzésre megyünk hozzá, csak a túloldalon. Menthetetlenül belvárosi vagyok, mondja Máté már a buszon, ahogy a sínek és autópályák közé szorult, beletörődő arccal amortizálódó szürke háztömböket bámuljuk a buszról, én is, mondom, még ha nem is élek már elég régen ott, az ember úgy marad, mit tegyünk. Aztán már Nagykörút, a Jászain szállunk le a négyeshatosról, mint egy hosszú kirándulás után, éhesen.
Máté a sarki gyorsétterem felé veszi az irányt, egy darabig bambán nézzük a különféle menük pikszelretusált óriáshamburgereit, aztán üres kézzel távozunk. Egy hummus bár és egy gyroszos következik, végül egy pékség győz a Pozsonyin, valami új hely, a pultos kisasszony fáradt érdeklődéssel szemléli tipródásunkat a pult előtt, mit is kérjünk. Én végül valami virslis izét választok, úgy néz ki, mint egy felkoncolt hotdog, szegedi nemtudommi a fantázianeve, nyilván halvirsliből van, azért. Mikor megkapom, a lány Mátéhoz fordul és figyelmébe ajánlja a frissen kisült kenyérlángost, még meleg, tök jó, gondolom, szólhatott volna előbb is. Kint az utcán irigykedve nézem, ahogy eszik, miközben próbálom valahogy kirágni lejatagánozott péksüteményemet a kecsapban úszó nejlonzacskóból. Hiába, nem te tetszettél neki, mondja vigyorogva Máté, miközben haladunk a Pozsonyi út bizarr színekben pompázó új díszburkolatán, aminél csak a szentendrei főutca nyomott falevélmintás rémálma furcsább, nem baj, legalább a rosszízlés pártsemleges ebben az országban.
Közben az eső eláll, Máté átmutat az utca túloldalára, ott a Pagony, mondja, és valóban, nemsokára Matild és Margaréta is a kirakatból bámulja majd, hogy kopaszodnak a Pozsonyi úti fák. Milyen viccesen körbeértünk ma, mondom, mint egy forgatókönyvben, kár, hogy ilyen vacak idő lett, már fázunk is egy kicsit, toporogva állunk egy delikatesz bolt kirakata előtt, a polcokon prémium kategóriás szeszek sorakoznak, csupa kívánatos dizájnpalack, nem tiltakoznék, ha valamelyikből most megkínálnának, mondom elmerengve, örök álmodozó, ám a bolt rácsa lehúzva, persze, hiszen ez itt egy vasárnap délután.
