Demény Péter: Hóbucka Hugó a mókusoknál
Az Aranyvackor pályázat megosztott, első díjas szövegét olvashatjátok. A szöveget Demény Péter írta, az illusztrációkat Keszeg Ágnes készítette...
A hóember felriadt ábrándozásából és mozgatni kezdte elgémberedett tagjait. Először is leengedte a seprűt, mert most már tényleg nagyon nyomta a vállát. Aztán levette a fazekat a kobakjáról, fejkörzést végzett és közben sziszegett: egészen elállt a nyaka. Végül úgy tett, mintha futni akarna s ezzel egész testét megmozgatta. Mikor újra hóembernek érezte magát, körülnézett – és majdnem hanyatt esett a megdöbbenéstől.
Köröskörül lángolt és égetett a nyár. Már rövid edzése alatt érezte, hogy valami nincs rendjén (a murok például mintha megmelegedett volna az arca közepén), de mindezt fáradtságának tulajdonította, s azzal biztatta magát, hogy majdcsak kigémberednek a testrészei, és minden helyrejön. Most rémülten látta, hogy helyrejövésről szó sincs. Ábrándozása olyan hosszúra nyúlt, hogy a tél elmúlt, társai pedig hazamentek a Hó és Hideg Birodalmába. Itt kell hát maradnia, amíg ismét tél nem lesz. Jó, hogy a termosztátom nem hagyott cserben – gondolta.
Tőle nem messze egy kislány és egy kisfiú focizott s egy mókuskölyök állt a kapuban. Feléjük indult, hiszen feltétlenül meg kellett ismerkednie valakivel, ha nem akart télig egyedül kószálni és ebben a rekkenő hőségben álldogálni. Nem jó a termosztát húrját feszíteni.
Kerek hógolyót, köszöntötte őket illedelmesen, amikor közel ért hozzájuk. Még a fazekát is megbillentette.
Jó napot, hóember, köszöntek kórusban a gyerekek, de a kis mókus álmélkodva csapta össze a mancsocskáit:
Szent mogyoróhéj! Hát te meg mit keresel itt?!
Elábrándoztam és mire magamhoz tértem, egyedül maradtam, a társaim mind hazamentek a Hó és Hideg Birodalmába.
Elábrándoztál?! – csodálkozott még jobban a mókuskölyök. És min ábrándoztál el olyan végzetesen? (A mókuskölyök már ötödikes volt a Mogyoróroppantó Gimnáziumban s beszédét gyakran fűszerezte művelt szavakkal.)
Egy felhőt néztem – vallotta be szégyenlősen a hóember.
Egy felhőt! – vihogott össze a kislány a kisfiúval.
Egy felhőt, nahát – tűnődött el a mókus. És legalább mogyoróalakja volt annak a felhőnek? – kérdezte hirtelen élesen, mint aki véletlenül sem akarja azt a látszatot kelteni, hogy netán romantikus lenne.
Nem mondanám – válaszolta a hóember bocsánatkérően. Nem is tudom, mihez hasonlított… de az biztos, hogy nagyon-de-nagyon szép volt.
Biztos erős volt, mint édesapám, gondolta a kislány. Biztos kedves volt, mint édesanyám, töprengett a kisfiú. Biztos szép, lombos farka volt, mint apukámnak, mondta magában a mókuskölyök.
Azt szeretném kérdezni – kezdte a hóember, akinek már valósággal tüzelt az arca közepén a murok –, hogy nem volna-e hely valamelyikőtöknél? Nem mehetek vissza, amíg a nyár véget nem ér és…
Miért ne mehetnél vissza? – vágott közbe a mókuskölyök.
Mert egyedül egyikünk sem tudja az utat – világosította fel a hóember. Ezért járunk mindig együtt.
Hogy mik vannak, gondolta a kislány, a kisfiú és a kismókus.
Nálunk sajnos… – kezdte a kislány és a kisfiú majdnem egyszerre, de a mókus ismét közbevágott:
Az emberek úgyis annyira földhözragadtak – legyintett a mancsocskájával. A mogyorónak is csak a héját látják, vagy csak a belét. Gyere hozzánk, a Hetedik Tölgyfában igazán jó hűvös van, és mi csak ketten élünk anyukámmal, mert apukám elköltözött az Örök Mogyoróbokorba.
Köszönöm szépen – hajolt meg a hóember a mókuskölyök felé. Ismét levette a fazekát és jólnevelten bemutatkozott:
Hóbucka Hugó.
Makk Marci – hajolt meg a kismókus. Akkor menjünk is, éppen ebédidő van! Sziasztok! – köszönt el a kislánytól és a kisfiútól és már indult is.
Remélem, találkozunk még – szólt vissza a hóember a gyerekeknek és követte Makk Marcit.
Kellene vennem valamit édesanyádnak – szólalt meg a hóember az egyik sarkon és még mielőtt Makk Marci szólhatott volna, már be is ment az egyik üzletbe. Nemsokára megjelent egy vadonatúj cirokseprűvel.
Na mehetünk – jelentette ki szemlátomást büszkén, amit Makk Marci sehogy sem értett. Náluk, mókuséknál is szokás volt természetesen ajándékot vinni, főleg, ha először látogattak valahová s ráadásul ismeretlenül, de a vendég ilyenkor rendszerint zöldágat vásárolt, semmi esetre sem seprűt! No de nemhiába járt már ötödik osztályba, viselkedni is megtanult: egy szó nem sok, annyi célzást sem tett a különös ajándékra. Különben sem neki hozzák, majd Anyu feltalálja magát valahogy.
De kiderült, hogy a hóember kell feltalálja magát, az odúba ugyanis sehogy sem fért be még a feje sem. Többszöri próbálkozást követően átállította a termosztátját, hogy leolvadjon róla némi hó. Előzőleg persze megnyugtatta Makkékat: ha csepegni fog, ne aggódjanak, tudja ő, mit tehet meg veszélytelenül. Arányosan olvad majd, ugyanolyan lesz, mint eddig, csak jóval kisebb. És tényleg: egy negyedóra múlva ott állt egy fele akkora Hugó, aki most már könnyűszerrel befért a mókuslakba.
Makk Melánia cseppet sem jött zavarba: mosolyogva fogadta az ajándékot s olyan kedvesen vezette körbe Hóbucka Hugót a lakásban, mintha semmi furcsaság nem lenne abban, hogy fiacskája július végén egy hóemberrel jön haza, aki természetesen velük marad, amíg le nem esik az első hó. Melánia ugyanis kedves és megértő lánynak született s e két tulajdonsága csak mélyült Makk Miklóssal kötött házassága alatt. Makk Miklós, mi tagadás, gáláns egy mókusférfi volt, aki otthon is megértően ugrándozott, de talán még megértőbben tüsténkedett idegen odúkban – szörnyű halálát is az okozta, hogy a fiatalon özveggyé vált Rügyes Renáta karcsú kacsói felé igyekezett s bókjai hatásáról álmodozva elvétette az átugrást.
Így hát Hóbucka Hugó csupán este, lefekvés után jött rá, hogy tévedett. A tölgylevélből készült falon áthallatszott Makk Melánia és Marci sugdolózása:
Anya, miért hozott ez a hóbácsi seprűt?
Gondolom, azért – válaszolt Melánia bársonyos hangja –, mert náluk a Hó és Hűvösség Birodalmában (Hó és Hideg, javította ki Makk Marci), szóval ott, ahol ő él, ezt visznek, ha örömet akarnak szerezni valakinek.
Nahát – értetlenkedett a mókuskölyök –, milyen furcsák ezek a hóemberek!
Nekik mi vagyunk furcsák – mosolyogta el magát Melánia –, de most már aludj szépen. Reggel korán kell kelned!
És Hóbucka Hugó azontúl már csak a tölgylevelek zizegését hallotta, ahogy meglebbentek az odú könnyű szellőjében.
Miért gondolta, hogy olyan öreg vagyok? – töprengett másnap reggel Hóbucka Hugó. Mi tagadás, kissé meg volt sértve. Nem olyan öreg ő, hogy akárki mókusfia bácsinak nevezze! Hiszen mióta először meglátta a kavargó hópelyheket, még egyszer sem kellett kicserélni az őt alkotó hódöngölegeket. No mindegy, gondolta aztán megbékélten, végső soron ez a Marci tényleg nem tudhatta. Csak egy mókus, legyintett sokatmondóan.
Elropogtatott néhány jégkockát a hűtőszekrényből. Azért csak néhányat, mert hirtelen megszólalt a kaputelefon. Makk odú – szólt bele Hugó, híven követve Melánia utasításait. Hógöröngy úr? – kérdezte egy szeleburdi hang, mély sebet ejtve hősünk önbecsülésén. Már éppen ki akarta javítani a szemtelent s el is kezdte, hogy korántsem hógöröngy, így csak azokat hívják, akik idomtalanok és vagy a murok hiányzik az arcuk közepéből, vagy a seprű a vállukról, vagy pedig a fazék a fejük tetejéről, ám az ismeretlen nem hagyott időt efféle pontosításokra. Mindegy, mindegy – hadarta, most az a lényeg, hogy Marci itthon felejtette a diószámlálóját, úgy emlékszik, az ágy alatt van és arra kéri, vigye be az iskolába. Ezzel az illető elengedte a kaputelefon gombját s Hugó ott maradt egy határozott utasítással és egy csomó bizonytalansággal.
A diószámlálót hamar megtalálta (tényleg az ágy alatt hevert, sehogy sem értette, hogy kerülhetett oda) s az odút is be tudta zárni (Melánia ott hagyta a faágreteszt a konyhaszekrényen), de hogy ezután mit cselekedjen, arra sehogy sem tudott rájönni. Fogalma sem volt, hol találja az iskolát – tegnap érkezett a Város Melletti Erdőbe, azt sem tudta, merre induljon. Hála a Bőséges Hóhullásnak, mikor leért a lépcsőn, találkozott egy jóságos arcú öreg mókussal.
Kerek hógolyót! – köszönt illedelmesen.
Ropogós mogyorót! – válaszolt az öregúr szintoly jólnevelten.
A Mogyoróroppantó Gimnáziumot keresem, nem tetszik tudni, hol találom?
Ilyen udvarias hóembert se láttam még! – csapta össze mancsocskáját a bácsi. Valójában sohasem találkozott hóemberrel, de ezt nem akarta elárulni. A sarok után üljön fel a zöld hetesre és menjen három megállót. Egy nagy tisztásra fog érni – könnyen megismeri, négy diófa övezi. Elsétál a jobboldali diófák előtt és az ösvényen pontosan az iskolába jut.
Köszönöm szépen! – válaszolta Hóbucka Hugó. Ropogós diót!
Kerek hópelyhet! – búcsúzott el a mókus is. Milyen buta hóember! – gondolta magában.
Milyen buta mókus! – töprengett Hugó és elindult a megálló felé.
Már messziről észrevette a Mogyoróroppantó Gimnázium impozáns épületét. De ha nem vette volna észre, akkor is rájön, hol keresse: valósággal özönöltek a mókusdiákok az iskolába. Mindenfelől jöttek, Hugó csodálkozott is, hogyan lehetnek annyian. Ha arra gondolt, mennyien ülnek most a tantermekben, mennyien figyelik a tudós mókustanárokat (biztos nincsenek kevesebben, mint az igyekvők), akkor valósággal megdöbbent.
Követte őket. A kis mókusok olyan egyenruhát viseltek, amilyenben Makk Marci reggel elindult: dióhéj sapka, fűből szőtt zakó és nadrág. Néhányan észrevették az utánuk bandukoló hóembert és összevicogtak. Hugó nem haragudott rájuk – még keveset láttak a világból, és sétálgató hóembert annál is kevesebbet. Hiszen ő sem sétálna itt, ha nem feledkezik bele egy felhő látványába!
Végre a gimnázium elé értek. Hatalmas épület volt, legalább négyszáz hóembert kellett volna egymásra rakni, hogy a legfelső elérje a tetejét. Hugó nem tudta megadni ugyanezt a számot mókusban. Nyolc emelet magasodott előtte s a bejárat fölött egy kép állt, amely egy rendkívül méltóságteljes mókushölgyet ábrázolt, fején sisakkal, kezében pajzzsal és dárdával. Hugó arra gondolt, ilyen fegyverzet talán mégiscsak túlzás egy árva mogyoróval szemben.
A kapus semmiképpen sem akarta beengedni. Még a köszönést sem tudta rendesen, ropogós mogyoró helyett ropogós diót mondott! Hát csak nem engedhet be egy ilyen neveletlent! Ne haragudjon, tisztelt uram – mondta, bár nehezére esett udvariasnak lennie –, nem engedhetem be. Még tartanak az órák, nem csengettek ki és különben is… Azt akarta mondani, hogy különben is, egy hóember a mókusok legjobb iskolájában, de ennyire mégsem akarta elragadtatni magát. Kérem, értse meg – válaszolta Hugó, aki érezte ugyan a helyzet fonákságát, de újdonsült barátját sem akarta pácban hagyni –, muszáj bejutnom, mert… Esetleg megvárhatnám a kicsengetést itt a lépcsőn…
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A mókusdiákok boldogan tódultak a folyosókra: a kisebbek napja véget ért, ők hazasiettek ebédelni, pihenni, leckét írni és játszani, a nagyobbak pedig egyre jobban elfáradtak, és a tíz perces szünet megkönnyebbülést jelentett számukra. És még mielőtt a kapus visszafordulhatott volna Hugóhoz, Makk Marci szaladt oda hozzájuk nagy üdvrivalgással. Köszi, köszi! – vette át a diószámlálót a vendégétől. Könnyen megtaláltad? Nagyon könnyen – felelte Hugó és: szívesen. Már éppen elköszönt volna, amikor egy mókusfiú közelebb lépett hozzá (észre sem vette, hogy körülvették).
Te tényleg hóember vagy? – kérdezte.
Tényleg – mosolyodott el Hugó.
Igazi hóember?! – hitetlenkedett az ismeretlen.
Igazi – válaszolta Hugó türelmesen.
Lomposfarkú Aladár – mutatkozott be a fiú.
Hóbucka Hugó – billentette meg a fazekát a hóember.
Lenne egy kérésem – folytatta Lomposfarkú. Esetleg… játszhatnánk veled a szünetben?
Marci tiltakozni akart, de legnagyobb meglepetésére Hugó azt mondta:
Persze. Csak arra kérlek – tette hozzá –, hogy valami hűvösebb terembe menjünk.
A tornaterem üres, úgy tudom – nézett osztálytársaira Aladár. Utánam! – rikkantotta el magát és máris elindultak egy oldalt levő lépcső felé.
A tornaterem tényleg üres volt s a mókusgyerekek azonnal játszani kezdtek. Lelkesen, de nagyon vigyázva szétszedték Hugót. A fazekat, a seprűt, a murkot és a kavicsokat gondosan az egyik sarokba tették, a két döndöleget pedig fel-alá gurították. Közben kitalálták, hogy tél van és rettentően hideg: gurigázás közben olykor összedörgölték a két tenyerüket s a fülüket is meg-meglapogatták. Aztán hógolyóztak: két csapatba rendeződtek, hógolyót gyúrtak a levegőből és csillogó szemmel dobigálták a semmit. Végül ismét csengettek – ekkor a diákok szépen egymásra tették a döngölegeket, visszanyomták a kavicsokat Hugó szeme, a murkot pedig az orra helyére s egyikük még szájat is húzott neki az ujjával. Köszönjük szépen! – mondták kórusban, visszavezették a hóembert a főkapuhoz, ismét órára siettek. Hugó még látta, amint Marci csodálkozva és hálásan pillant utána.
Köszönöm szépen – mondta Makk Marci, amint belépett az ajtón.
Ugyan mit? – kérdezte Hugó.
Hogy megengedted, hogy játsszunk veled – válaszolta Marci, miközben levetette zöld egyenruháját s dióhéj sapjákát a fogasra dobta. Az osztálytársaim végig rólad beszéltek.
Szívesen – mondta Hugó.
Kérdezhetek valamit? – kérdezte a mókuskölyök. Kivette a hűtőből a mogyorólevest meg a dióbefőttet.
Persze, nyugodtan – felelte Hugó.
Nem árt neked, ha úgy szétszednek, ahogy mi téged?
Nem, egyáltalán, csak ha a döngölegeimbe belerúgtok vagy valami mástól szétesnek. Vagy ha három közepes hóhullásnyi időn át úgy maradok.
Az mennyi lehet? – tűnődött Marci.
Nem tudom, sajnos, nem itt élek, ti másképp méritek az időt.
És akkor mi történik?
Hát, akkor sajnos nem lehet segíteni. Illetve lehet, de ti nem tudnátok.
Miért, mi a megoldás?
El kell mormolni egy varázsigét és akkor ismét lüktetni kezd bennünk a hó. De ezt a négy sort csak egy kollégám tudná elmondani.
Ez olyan, mintha szívetek lenne, igaz?
Olyan, persze – mosolyodott el Hugó.
Nektek is van szívetek?! – hitetlenkedett Marci.
Persze, miért ne lenne? – válaszolta a hóember.
És – kérdezett tovább Marci – szokott fájni…?
Hát… mostanában szokott.
Miért? – kíváncsiskodott a mókuskölyök.
Haza szeretnék menni, de nem tudok – mondta Hugó egyszerűen.
Ne búsulj, majd csak hazakerülsz valahogy – vigasztalta Marci és a kagylóba tette a tányérokat.
Azt hiszem, tudom már – jegyezte meg Hugó.
Mit?
Hogy mennyi idő lehet három közepes hóhullás.
Mennyi? – bámult rá Marci elkerekedett szemmel.
Körülbelül annyi, mint száz ebéd.
Akkor már csak a varázsige menthet meg?
Igen. Az úgy van – magyarázta Hugó –, hogy az egyik kollégám össze kellene rakja a döngölegeimet és el kellene mondja a négy sort.
Hogy hangzik a négy sor?
Mindig más. A veszély pillanatában azonnal tudjuk, de ahogy a veszély elmúlt, el is feledjük.
Tehát sem előtte, sem utána nem tudjátok, mit fogtok mondani, vagy mit mondtatok?
Nem.
Hm – töprengett Marci. Furcsa. Te mentettél már meg valakit?
Igen – felelte Hugó. Tudod, úgy történt – kezdte el a mesélést –, hogy három téllel ezelőtt olyan helyre küldtek minket, ahol rengeteg mulatós ember járt. A közelben állt egy olyasmi, amit az emberek kocsmának neveznek és estefelé egyik vidám férfi a másik után jött ki. Egy este aztán – melegedett bele – véletlenül egy nagyon ideges úr jött ki onnan. Káromkodott, csapkodta az öklével a levegőt, szidta a világot és az Istent. Egyszer csak nekiugrott a mellettem álló társamnak és ütni-rúgni kezdte. Ez még nem lett volna baj (mi nem érezzük a fájdalmat, mint az emberek meg ti), de látva, hogy a kollégám még csak nem is porzik (olyan hideg volt, hogy teljesen megkeményedtünk), hirtelen nekirugaszkodott és letekerte a felső döngölegét. Ez mintha meg is nyugtatta volna: egy darabig még szentségelt, de végül otthagyott magunkra. Akkor aztán lehívódott az agyamban a rigmus és megtettem, amit meg kellett tennem.
Milyenek is az emberek! – sóhajtott Marci.
Hát igen, ilyenek is vannak közöttük – válaszolta Hugó.
Mondd csak – kérdezett tovább a mókusfiú –, te miért nem léptél közbe?
Hogy léptem volna közbe?! – értetlenkedett a hóember.
Hát amikor a barátodat ütötték-verték. Én nekirontottam volna annak a gazembernek! – heveskedett Marci.
Télen, amíg kint állunk valahol, nem rendelkezünk a mozgás képességével.
De hiszen te mondtad, hogy visszatekerted a döngölegét!
Igen, de az vészhelyzet volt.
És az nem volt vészhelyzet, amikor püfölték?!
Amíg ember van a közelben, a Nagy Hótanács nem teszi lehetővé, hogy megmozdulhassunk, bármi történjék is.
Még ha szétszedik is egy kollégádat?!
Még akkor is. Vagy sem.
De miért?! – kérdezte Marci, aki semmit nem értett az egészből.
Mert az emberek nagyon sérülékeny lények és nem szabad, hogy elveszítsék az illúzióikat.
És mi történik, ha eltelik az az akárhány hóhullás?!
Nem valószínű, hogy megtörténjen.
De ha mégis?!
Ha mégis, akkor egyikünk áldozattá válik – mondta Hugó ünnepélyesen.
Ez túl nagy ár! – kiáltott a mókuskölyök.
Ez nem túl nagy ár – válaszolta a hóember meggyőződéssel. Egy illúzió mindig is értékesebb marad, mint bármelyikünk – folytatta csöndesen.
Te hiszel ebben?! – kérdezte hüledezve Marci.
Feltétlenül – felelte Hugó.
A mókusgyerek elgondolkodott, még a körmét is rágni kezdte.
Nehéz szakma – jelentette ki végül, és megeresztette a vízcsapot.
