Csíz a csupasz körtefán
Dash és Lily életük legszebb karácsonyát élték át tavaly (az előző kötetben), miután különös rejtvények megfejtésével egymásra találtak. Eltelt egy év, megint küszöbön a nagy ünnep, ám úgy tűnik, most rögösebb út vezet a boldogsághoz. Lily imádott nagypapája szívinfarktust kapott, és lassú lábadozása beárnyékolja a vidámságáról híres lány mindennapjait. Még karácsonyfát is elfelejt venni. Ráadásul mintha Dashsel kezdenének eltávolodni egymástól: kapcsolatukon repedések keletkeznek...
Dashnek tizenkét napja marad, hogy félretegye a karácsonnyal kapcsolatos fenntartásait, és megpróbálja átragasztani barátnőjére a New York utcáit belengő ünnepi hangulatot. Küldetéséhez kénytelen igénybe venni furcsa barátai, valamint Lily ellenséges bátyja, Langston segítségét is. Vajon sikerül meghozniuk Lily kedvét a karácsonyhoz? Olvadásnak indul-e a szerelmesek közötti fagyos légkör? Dash és Lily legújabb, megpróbáltatásoktól sem mentes adventi kalandjai garantáltan megdobogtatják majd az olvasók szívét.
– Dash –
„Csíz a csupasz körtefán”
December 13., szombat
[…]
Az új tanév számos meglepetéssel szolgált azon kívül is, hogy Bumi lelécelt a bentlakásos iskolából. Kissé meglepett, amikor a volt barátnőm, Sofia családostul hazaköltözött New Yorkba, miután égre-földre esküdöztek, hogy sosem hagyják el Barcelonát. Örültem, hogy viszontlátom, és egyáltalán nem csodálkoztam, hogy a visszatérése nem keltett bennem olyan érzéseket, amelyek aggodalomra adtak volna okot – a legutóbbi találkozásunkkor tisztáztuk a függőben maradt dolgainkat. Az viszont BAROMIRA MEGLEPETT, hogy elkezdett Bumival lógni… egyre több időt töltöttek együtt… a végén sülve-főve együtt voltak, és mire észbe kaptam, egy párt alkottak. Az én szememben ez olyan volt, mintha a világ legdrágább, legfinomabb sajtját egy burgerre olvasztanám. A maguk különböző módján mindkettejüket szerettem, és belefájdult a fejem, hogy összejöttek.
Más sem hiányzott volna, mint hogy ugyanakkor toppanjak be Bumi munkahelyére, amikor Sofia, hogy szertesugározzák rózsaszínű felhőjüket a belvárosban. A mézesheteiket élték, ez pedig tudvalevőleg kínosan érinti azokat, akik már túl vannak rajta, és a kapcsolatuk soron következő szakaszába léptek, ahol már nem csak mézédes pillanatok várnak rájuk.
Megkönnyebbültem, amikor Bumit nem Sofia társaságában találtam, hanem egy hét-, nyolc- vagy kilencfős család körében – a fene sem tudta megállapítani, olyan gyorsan rohangásztak a gyerekek.
– Ezt a fát maguknak szánták – győzködte a szülőket, akár egy fantasztikus fenyősuttogó, aki személyesen a növénytől hallotta, hogy az facsemete kora óta a család étkezőjébe vágyott.
– Hatalmas darab – vívódott az anyuka. Valószínűleg látta a lelki szemei előtt, ahogy a lepotyogott tűlevelek beterítik a padlót.
– Nagy a szíve, elismerem – válaszolta Bumi. – Ezért alakult ki máris olyan szoros kötelék maguk között.
– Ez fura, mert tényleg úgy érzem, hogy kötődöm hozzá – vallotta be az apuka.
Az üzlet nyélbe üttetett. Amíg lehúzta a kártyájukat, Bumi megpillantott, és intett, hogy csatlakozzak. Megvártam, amíg a család távozik – féltem, hogy véletlenül rálépek az egyik gyerkőcre –, aztán Bumihoz sétáltam.
– Öregem, te aztán érted a módját, hogyan hálózd be a tobozra ácsingózó népeket! – jegyeztem meg.
Bumi gondterhelt arcot vágott.
– Ez most egy Tobey Maguire-utalás akart lenni? Oké, hogy jóképű színész, de egyikük sem hasonlított rá különösebben.
– Toboz. Fenyőfa.
– Aha! Szóval Tobey Maguire alakítson egy fenyőfát! Fasza ötlet. Úgyis olyan fapofa. Már persze nem rossz értelemben.
Buminak fel sem tűnt, hogy a gondolatmenete a saját farkába harap. Többek közt ezért sem fért a fejembe, hogyan lóghat vele éjjel-nappal Sofia, aki a közvetlenséget részesítette előnyben.
– Kellene egy fa Lilynek. Különleges fa.
– Veszel neki egyet?
– Aha. Ajándékba.
– Csúcs! Hol szeretnéd megvenni?
– Mondjuk nálad.
– Nahát, tényleg! Remek ötlet!
Keresgélni kezdett, miközben gyanúsan úgy hangzott, mintha azt motyogná: Oscar, Oscar, Oscar.
– Oscarnak hívják az egyik kollégádat? – találgattam.
– A fenyőfák kollégának minősülnek? Végül is egész álló nap együtt vagyunk… és szerfölött érdekfeszítő eszmecseréket folytatunk…
– Oscar az egyik fa?
– Az eszményi fenyőfa.
– Az összes fátok emberi névre hallgat?
– Csak azok, akik bemutatkoztak nekem. Nem illik erre nyíltan rákérdezni. Udvariatlanság.
Arrébb tolt fél tucat fenyőfát, hogy hozzáférjen Oscarhoz. Amikor kibányászta, pont úgy nézett ki, mint az összes többi.
– Ez az? – kérdeztem.
– Türelem, türelem…
Bumi távolabb vonszolta a fenyőfát a bajtársaitól, egészen a járdaszegélyig. Jó fél méterrel magasabb volt nála, mégis úgy hordozta, mintha alig nyomna többet egy varázspálcánál. Sajátosan körülményes mozdulatokkal egy fenyőtalpba ügyeskedte, és amint a helyére került, furcsa dolog történt – Oscar széttárta a karját, és az utcai lámpa fénykörébe invitált.
Buminak igaza volt. Megtaláltam a tökéletes karácsonyfát.
– Megveszem! – jelentettem ki.
– Tök jó –felelte Bumi. – Becsomagoljam? Ha már egyszer ajándéknak szánod.
Biztosítottam, hogy elég egy szalaggal átkötni.
Eleve nem könnyű menet egy kamasz számára leinteni egy taxit. Karácsonyfával a hóna alatt pedig szinte teljességgel lehetetlen. Tettem egy kört, amíg Buminak lejárt a műszakja – úgyis volt néhány intézni-
valóm –, aztán együtt elcipeltük Oscart Lily lakásáig az East Village-be.
Az elmúlt évben viszonylag ritkán fordultam meg náluk. Lily ezt azzal indokolta, hogy így nem zavarjuk a nagypapáját, ám érzésem szerint inkább arról lehetett szó, hogy csak tetéztem volna a bajt. A szülei évek óta most először töltöttek otthon huzamosabb időt, azonban ahelyett, hogy levették volna Lily válláról a terhet, olybá tűnt, mintha még két emberről kellene gondoskodnia.
Langston nyitott ajtót. Amint megpillantott engem, Bumit és a fenyőfát, elkiáltotta magát – „Hűha! Hűha! HŰHA!” –, méghozzá olyan hangosan, hogy először azt hittem, Lily is otthon van, hallótávolságon belül. Langston tájékoztatott, hogy kontrollra vitte a nagyapját. A szüleik is elmentek hazulról – elvégre szombat este volt, ugyan mi oka lenne két társasági embernek otthon dekkolni ilyenkor? Hárman maradtunk… plusz Oscar.
Miközben a tartójába helyeztük a fenyőfát a nappaliban, igyekeztem ügyet sem vetni az áldatlan állapotokra: mintha a lakás porcicákat és koszt öklendezett volna fel folyamatosan az elmúlt egy-másfél hónapban. Ismertem a családon belüli munkamegosztást; tudtam, azért ilyen lelakott a lakás, mert a nagypapa dögrováson volt, Lily pedig nem ért rá a takarítással foglalkozni. Mindig is ők ketten voltak a lakás igazi gondviselői.
Most, hogy Oscar büszkén feszített, előkotortam a hátizsákomból az est fénypontját, amely reményeim szerint el fog kápráztatni mindenkit.
– Te meg mit művelsz? – kérdezte Langston, ahogy Oscar ágaira aggattam a mütyüröket.
– Mik azok, makk alakú gyűrűk? – kotyogott közbe Bumi. – Éhes disznókat várunk?
– Körték – magyaráztam, és megmutattam nekik az egyik körte formájú, fából faragott tárgyat, lyukkal a közepén.
– Egész pontosan: körte alakú szalvétagyűrűk. Semmilyen körtés díszt nem tartottak abban az üzletben, aminek a nevét képtelen vagyok a számra venni. – (Az üzlet a Karácsonyi Emlékek nevet viselte, és ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy kólába áztatott robbanós cukorkákkal akarjam túladagolni magam. Csupán úgy tudtam átlépni az üzlet küszöbét, hogy magamban átkereszteltem Karácsonyi Emlősökre.) – Ha már egyszer megrendezzük a karácsony tizenkét napját, csináljuk rendesen! A díszítés hátralévő részét meghagyjuk Lilynek. De körtefának kell lennie. A tetején egy… valódi körtével!
Előkaptam a hátizsákomból a gyümölcsöt. Vártam a dicshimnuszt. A többiek reakciója lelombozott.
– Nem tehetsz körtét egy fa tetejére! – tiltakozott Langston. – Tök hülyén néz ki. És néhány nap alatt megrothad.
– Jó, de honnan szedjek csízt a fára? – vitatkoztam. – Érted! Csíz... Körte…
– Értem – hagyta rám Langston. Bumi pukkadozott a nevetéstől. Neki nem esett le.
– Van jobb ötleted? – tettem próbára Langstont.
Törte a fejét.
– Igen – derült fel kisvártatva. Egy falon lógó, kis méretű fényképhez sétált, és leakasztotta a szögről. – Parancsolj!
Megmutatta a fotót. Ötven éve készíthették, vagy még régebben, mégis egyből felismertem rajta a nagypapáját.
– A nagymamátok áll mellette?
– Bezony. Élete nagy szerelme. Nézd, milyen szélesen mosolyognak!
Csíz. Tökéletes.
Sokadik kísérletre sikerült helyet találnunk a fényképnek – Langstonnal egyik ágat próbálgattuk a másik után, miközben Bumi rendreutasította Oscart, hogy maradjon nyugton. A mosolygós házaspár végül egészen közel került a fenyő csúcsához, alattuk meg ott imbolyogtak a fából faragott körték.
Öt percre rá nyílt a bejárati ajtó: Lily hazahozta a nagyapját. Még csak néhány hónapja ismertem, amikor leesett a lépcsőn, ám így is szembeszökő volt, mennyire összetöpörödött – mintha nem is kórházba és rehabilitációs központba járt volna, hanem túl hosszan benne felejtették volna a mosógépben, és minden egyes mosással összement volna egy kicsit.
A kézfogása azonban nem változott. Amint meglátott, rögvest nyújtotta is a jobbját.
– Hogy ityeg, Dash? – Amikor kezet rázott, alaposan megszorította.
Lily nem kérdezte, mit keresek náluk, ám a kérdés tagadhatatlanul ott motoszkált fáradt tekintetében.
– Mi volt az orvosnál? – érdeklődött Langston.
– Kellemesebb hangulat, mint a temetkezési vállalkozónál! – vágta rá nagyapa. Nem először sütötte el a jelenlétemben ezt a poént, azaz Lilynek vélhetőleg kétszázadszor kellett jó képet vágnia hozzá.
– A temetkezési vállalkozónak büdös a lehelete? – csörtetett ki Bumi az előszobába
– Bumi! – kerekedett el Lily szeme. Most már végképp nem tudta mire vélni a dolgot. – Hogy kerülsz te ide?
Ekkor Langston személyében megjött a felmentő sereg.
– Legnagyobb meglepetésemre Rómeód egy ugyancsak korai karácsonyi ajándékot hozott.
– Gyere! – fogtam kézen Lilyt. – Hunyd be a szemed! Megmutatom.
Lily szorítása gyengébb volt a nagyapjáénál. Ha régebben egymáshoz értünk, szikrák pattogtak. Most már csak enyhe bizsergést éreztem. Kellemes, ugyanakkor halvány bizsergést.
Mindenesetre lehunyta a szemét. A nappaliba kísértem, szóltam, hogy kinyithatja, és engedelmeskedett.
– Íme, Oscar! – közöltem. – Az ajándékod. Köszönt és minden jót kíván, hisz karácsony első napja van.
– Csíz a csupasz körtefán! – rikkantotta Bumi.
Lily szemügyre vette. Az arcán döbbenet ült. Talán a kimerültség miatt nem bújt ki örömében a bőréből. Aztán valami megváltozott, mert elmosolyodott.
– Nem kellett volna…
– Dehogynem! – vágtam közbe. – Nagy örömmel tettem. Nagy, nagy örömmel.
– Merre lehet a csíz? – tudakolta nagyapa. Ekkor vette észre a fényképet. Könnybe lábadt a szeme. – Ó! Már értem. Ott vagyunk.
Lily követte a tekintetét. Nem tudtam, meghatódott-e, mert nem mutatta jelét. Halvány gőzöm sem volt, mi járhat a fejében. Langstonra sandítottam, aki ugyanolyan feszült figyelemmel tanulmányozta a húga arcát, válaszok után kutatva.
– Boldog karácsony első napját! – törtem meg a csendet.
Lily megrázta a fejét.
– A karácsony első napja karácsonykor van – suttogta.
– Idén nem – kontráztam. – Nálunk mások a szabályok.
Langston javasolta, hogy vegyük elő a díszeket. Bumi önként jelentkezett, miközben a nagyapa már indult volna a dobozokért. Lily erre visszaváltott ápoló üzemmódra: a nappaliba támogatta a nagyapját, majd felvetette, mi lenne, ha idén ő vezényelné le a kanapéról a karácsonyfa-díszítést. Látszott az öregen, hogy nem rajong az ötletért, ugyanakkor megbántani sem akarta Lilyt azzal, hogy ágál ellene. A kanapéra telepedett. Az unokája kedvéért.
A többiek behozták a nappaliba a dobozokat, én pedig éreztem, ez a végszavam. A díszítés családi hagyomány volt. Ha maradok, és úgy teszek, mintha én is családtag lennék, az alakoskodás ólomsúllyal nehezedett volna rám – akárcsak Lilyre, aki szintén mindent elkövetett, hogy boldogságot erőltessen magára, és elhitesse velünk, nem csak muszájból tesz a kedvünkre. Hajlandó volt meghozni ezt az áldozatot Langston, a nagyapja, valamint a szülei kedvéért, amikor épp otthon voltak. Ha maradok, színlelni fog az én kedvemért is. Én viszont azt akartam, hogy a saját örömére tegye. Hogy ugyanúgy rabul ejtse a karácsony varázsa, mint tavaly ilyenkor. A tökéletes karácsonyfa önmagában kevés ehhez. Talán egy csodára lesz szükség.
Tizenkét nap.
Ennyi idő állt a rendelkezésünkre.
Amióta csak az eszemet tudom, messziről kerültem a karácsonyt. Idén vége szakadt ennek. Idén nekem is volt egy kívánságom. Azt kívántam, bárcsak ismét boldoggá tehetném Lilyt.
Ha tetszett a cikk olvasd el ezeket is:
Dash és Lily a karácsonyon túlMinden kapcsolatba kéne egy Dash -Kamaszkritika a Dash és Lily 12 napjáról10 ok, amiért a Dash és Lily szerelem volt első látásra
Ha a polcodon szeretnéd tudni Dash és Lily kalandjait, akkor az első kötetért kattints ide a másodikért ide, és szerezd meg most kedvezményesen!
