10 ok, amiért a Dash és Lily szerelem volt első látásra
Sok minden lehet, amitől megtetszhet egy könyv. Van olyan, ami már rögtön a borítójával megfog. Van, ami a sztorival. Néha a szereplőket szeretem meg annyira, hogy olyan, mintha gyerekkori barátaim lennének, máskor abba zúgok bele, ahogy a szavak fonódnak egymás után, vagy az érzésbe, ahogy hangosan nevetek egy-egy részleten. És nagyon ritkán olyan is van, amikor egy könyvben minden, de tényleg minden megvan. Amikor már előre tudod, hogy mennyire imádni fogod, és ez az érzés nem hagy el a legutolsó sorig. A Dash és Lily – Kihívások könyve egy ilyen könyv volt. Szerelem volt első látásra.
Dash, a tizenhat éves New York-i fiú élete első szülőmentes karácsonyára készül. Az apjának azt mondja, hogy az anyjával tölti az ünnepeket, az anyjának pedig fordítva, így mindkét szülő bűntudat nélkül utazik el külföldre szívének új választottjával. A könyvmoly Dash így – legnagyobb örömére – minden idejét a „bizsergető tudás fellegvárában”, a Strand Könyváruházban töltheti.
Lily, a tizenhat éves New York-i lány szintén élete első szülőmentes karácsonyára készül, de Dash-sel ellentétben ő nem örül ennek annyira. A lány kétségbeesve kapaszkodik mindenbe, amitől a karácsony karácsonyos lesz, de miután rájön, hogy a bátyja, Langston is inkább a barátjával kettesben töltené az ünnepeket, belemegy a fiúk ötletébe, akik elhatározzák, hogy valahogy felpörgetik a lány számára a meglehetősen egyhangúnak és sivárnak ígérkező ünnepeket. Langston elorozza Lily legutolsó Moleskine füzetét, és csupa agyafúrt rejtvénnyel írja tele, majd eldugja a Strand Könyváruházban, Salinger Franny és Zooey-ja mellett. Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, ki volt az, aki rátalált a piros naplóra. Dash és Lily levelezni kezdenek a Moleskine lapjain, és közben szép lassan elkezdenek megnyílni egymásnak.
Ennyi talán elég is az alapszituáció felvázolásából. Lássuk, mi minden szól amellett, hogy a Dash és Lily a legjobb könyv, amit az elmúlt pár hónapban olvastam:
Már akkor tudtam, hogy ez a könyv telitalálat lesz számomra, amikor még csak egy egymondatos összefoglalót hallottam róla. Mindenkinek megvan a maga gyengéje, számomra a könyvesbolt + rejtvényekkel teli Moleskine + Salinger tökéletes kombináció arra, ahogyan egy jó könyv kezdődhet. Ráadásul meglehetősen hamar beindul a történet, nincsen felesleges szószaporítás a szereplőkről, a helyszínről vagy a karácsony szépségéről/kiábrándítóságáról.
2. Lily személyisége
Nem mondom, hogy Lilyvel teljes mértékben tudtam azonosulni (én nem rajongok különösebben a karácsonyért, vele ellentétben mindig igyekeztem minél több emberrel körülvenni magam, és a rokonaimmal sem vagyok olyan jóban, mint ő), de amivel mégis tudtam, ott százszázalékosan átéltem, hogy mit érez. Tudom, hogy miért imádja Salingert. Ugyanolyan optimista és bizakodó vagyok, mint ő. Nekem is óriási Moleskine-gyűjteményem van. Ugyanúgy irigylem Hermionét, amiért a Roxfortban élhet, Harryvel barátkozhat és Ronnal járhat. Én is szoktam úgy érezni, hogy úgy eltölt az emberek, az egész világ iránti szeretet, hogy szinte felfúvódok és elrepülök, mint egy lufi.
Dash szintén egy kicsit én vagyok. Én is belemennék a játékba, ha találnék egy piros Moleskine-t egy könyvesboltban. Én sem titkoltam soha a könyvmolyságomat. Ha kapásból hazudnom kéne, hogy hol töltöm a karácsonyt, én is Svédországot mondtam volna először. Én is betegesen imádom a szavakat, és teljesen megértem, hogy amire a legjobban vágyik karácsonyra, az az Oxford English Dictionary teljes, hatszázezer címszavas változata. Én a szókincstár helyett ugyan inkább a helyesírási szótárt lapozgattam szabadidőmben, amikor annyi idős voltam, mint ő, de azért érzem, hogy rokonlelkek vagyunk.
4. A két elbeszélős megoldás
Mind Dash-sel, mind Lilyvel könnyű azonosulni, hiszen a szerzők – ahogy azt már a Nick és Norah-ban is tették – a két elbeszélős megoldás mellett döntöttek, így a két szereplő felváltva szövi tovább a történetet. Mostanában egyre gyakoribbak az olyan könyvek, ahol kettő, vagy akár még ennél is több szereplő meséli el az eseményeket (ott van például a frissen megjelent 7 nap, a Will és Will, a Duett hamis hangokra, vagy akár az Én még sosem), ám a Dash és Lily esetében ez a megoldás különösen jó ötletnek bizonyult, hiszen azzal párhuzamosan, ahogy folyton átadják egymásnak a szót, a napló is folyamatosan vándorol közöttük.
5. A könyvek szeretete
„Nem ítélkezem az emberek felett, csak miután láttam a könyvespolcukat.” Ismerős, ugye? A Dash és Lily közötti kötődést a könyvek szeretete alapozza meg. Nem feltétlenül az, hogy mindketten imádják Salingert és – a számomra ismeretlen – Marie Howe-ot, hanem úgy általában az irodalom iránti nyitottságuk, a betűk iránti lelkesedésük.
6. A hangulat
A Dash és Lilybe egyszerűen jó beletemetkezni. Ez részben a helyszín és az időpont (New York, karácsonykor) minden szempontból tökéletes párosításának köszönhető, hiszen a Reszkessetek, betörők! óta tudjuk, hogy legalább egyszer mindenkinek New Yorkban a helye karácsonykor. Ennek ellenére egyáltalán nem éreztem azt, hogy ez a könyv csak az ünnepek előtti felspannolt, 
Macaulay Culkin ámokfutása- és loveactually-nézős állapotban lenne élvezhető, sőt: ugyanolyan mértékben éreztem át Lily karácsonyimádatát, mint Dash karácsonygyűlöletét. A másik, ami megalapozza a könyv hangulatát, a rengeteg apró történet, amibe Dash és Lily szép lassan beavatják egymást és minket, Lily furábbnál furább rokonainak sztorijaitól kezdve a két főszereplő gyerekkori történetéig.
7. Az utalások
A könyv elképesztő mennyiségű utalással él, ettől is lesz olyan pörgős és színes. A Harry Potterre vonatkozó célozgatások valószínűleg nem csak engem hoznak lázba, és azt sem hiszem, hogy én volnék az egyetlen, akit – Dash-hez hasonlóan – kilel a hideg Nicholas Cage látványától. A számtalan könyvre, versre, filmre, zenére, színészre, márkára való hivatkozás rendkívül életszerűvé teszi az egész történetet, még akkor is, ha európai olvasóként nem is értjük az összes célozgatást vagy helyszínt. Személyes kedvencem a Harriet, a kémre való utalás volt: kábé nyolcéves korom óta kutakodtam a film címe után, de egyetlen jelenetet leszámítva semmi sem maradt meg belőle, úgyhogy a Google bármennyire is a barátom, pár éve feladtam, hogy valaha is épkézláb találatot kapok a „film”, „lány” és „napló” kifejezésekre. Leírhatatlan az érzés, amikor tizennégy évvel később a Dash és Lilyt olvasgatva rájöttem, hogy EZ a film AZ A FILM.
8. A könyv humora
„A jogi következményeket vállalva elárulom, csodálatos holmikat találtam a Macy’s párnái alatt: félig megevett édességet, rágható gyerekjátékot, névjegykártyákat. Volt valami, ami lehetett halott medúza vagy óvszer, de inkább visszahúztam a kezem, és nem bizonyosodtam meg, melyik. Szegény Béni majdnem felsikoltott, mikor talált egy félig elporladt rágcsálót, és csak miután eltűnt egy gyors temetés, majd alapos fertőtlenítés idejére, találtam meg a keresett cédulát.” Igen, engem ilyenekkel simán meg lehet venni.
Milán írta egyszer az Underdog 1. kapcsán, hogy azok a könyvek a legjobbak, ahol a szerző kis szavakkal ébreszt nagy gondolatokat. A Dash és Lily pont ilyen könyv.
Nyilván élethelyzettől is függ, hogy kiben melyik rész az, ami megindít valamit, de a könyv pontosan azokra a kérdésekre reflektál, amiken az ember tizen-, sőt még huszonévesen is elmélkedni szokott. Hogy mi van akkor, ha valaki nem is olyan, mint a fejünkben élő kép. Vagy ha mi vagyunk mások, mint a másik fejében a rólunk alkotott kép. Hogy megéri-e kockáztatni, hogy ez a kép összetörjön, és hogy van-e visszaút, ha valamit úgy istenigazából elcseszünk. (Nincs, de nem is kell, hogy legyen.)
10. És az egész, amivé összeáll.
