Idegen utakon
Itt van Wéber Anikó legújabb könyve az Abszolút Könyvek-sorozatban, egy vérpezsdítő krimi, ami nem szűkölködik elgondolkodtató üzenetekben sem. Megérkezett a Busz a ködben. Olvasd el az első fejezetet!
Zénó egyedül maradt a megállóban. A barátai integettek neki, aztán abba sem hagyva a beszélgetést, nevetgélve felszálltak az 5-ös buszra. Zénó figyelte, ahogy eltűnnek a tömegben, majd az ellenkező irányba bámult, hátha végre megpillantja a közeledő 7-es buszt. Fáradt volt, megéhezett, szeretett volna már otthon lenni, ráadásul utált egyedül várakozni a megállóban a sok idegen között. A legtöbb osztálytársa a közelben vagy pár megállóra lakott. Csak neki kellett átutaznia a fél városon, amióta az anyjával elköltöztek egy tízemeletesekből álló lakótelepre.
Elképzelte, milyen lenne, ha pusztán a szuggeráló tekintetével el tudná érni, hogy a busz megjelenjen a távolban.
Most háromig számolok, és akkor meglátom bekanyarodni a sarkon. Egy, kettő, három... Semmi. Hol van már az a tetves hetes? Miért mindig az késik a legtöbbet? Zsolti és Peti már félúton járhatnak az ötössel, én meg még mindig itt dekkolok a suli mögött. Megint csak három után esek haza... Addigra anyu is megérkezik, és nem fog leengedni a pályára, ha megtudja a töriegyest. Kitalálja, hogy foci helyett maradjak otthon ismételni a tananyagot... – mérgelődött Zénó. Hallotta a fejében az anyja sajnálkozó hangját, ahogy értetlenkedik az egyes miatt. Hogy elterelje a figyelmét, bosszúsan a levegőbe lendítette a lábát, és elrúgott egy képzeletbeli követ a járdáról. Épp ebben a pillanatban befordult a sarkon a busz. Ha a képzeletbeli kő valódi lett volna, el is találja vele az egyik ablakát.
Kattints ide a könyvért!
A tömeg mocorogni kezdett Zénó körül. Néhányan ugrásra készülő vadmacskatekintettel, míg mások reménykedő bociszemmel araszoltak a járdaszegély felé, hogy sikerüljön időben, a többieket megelőzve feljutniuk a buszra, és lefoglalni egy szabad ülést vagy egy jó állóhelyet. Zénó levette a hátáról a sulis táskáját, hogy elférjen majd a tumultusban, aztán beállt a sor végére. Nem reménykedett, hogy leülhet. Nem volt sem vadmacska-, sem bocitekintete. Irtózott attól, hogy valakivel veszekedjen, vagy egy idős néni ráförmedjen, amiért tolakszik. Inkább az utolsók között lépett fel az első ajtón, majd bepréselte magát egy szakállas fickó és egy fekete kapucnis, termetes alak közé. A kezét húzta lefelé a nehéz táskája, a másik karjával pedig a feje fölött kapaszkodott. A szakállas fickónak izzadságszaga volt, a fekete kapucnisnak pedig mentolosrágó-illata. Zénó érthető okokból inkább a kapucnis felé húzódott, majd a busz nagy rándulással meglódult, ő pedig nem nézett senkire, csak kibámult az ablakon az ülő utasok feje fölött. A buszon túlságosan meleg volt, a levegő elfogyott, és Zénó úgy érezte, mintha konzervbe zárt, sűrűn egymásra pakolt halak volnának. A szakállas fickó hasonlóan szenvedhetett a tömegben, mert nagyokat sóhajtott. Zénó próbált elfordulni, de így is csiklandozta a nyakát a férfi lehelete, és most már azt is tudta, hogy hagymás ételt ebédelt. A motor zúgását elnyomta a mögöttük állók beszélgetése és nevetése.
– Nem mondod! Tényleg láttad? – vihogott egy lány.
– Igen! Térdig gázolt benne! – bizonygatta harsányan a társa.
Zénó kíváncsi lett, miben gázolhatott térdig valaki, de a részleteket nem hallhatta, mert az előtte ülő idős bácsi morgolódni kezdett a feleségének, hogy ezek a fiatalok túl hangosan viháncolnak. Közben jöttek az újabb megállók, és a tömeg végre kezdett megfogyatkozni. Az út felénél, a bevásárlóközpontnál olyan sokan leszálltak, hogy Zénó végre levetődhetett egy duplaülésre, háttal a menetiránynak. Mint minden hazaúton, most sem csinált semmit, csak fáradtan bambult ki a szürkére koszolódott ablakon, és próbálta elfelejteni a délelőttöt. Ma két kínos emlék is kísértette. Az egyik természetesen a törióra volt. Gyűlölte! Attila bácsi sosem hagyta ki a felelést, sőt, egymás után három diákot is felszólított. Azt hangoztatta, hogy a hetedikeseknek gyakorolniuk kell a szép beszédet, hogy felkészüljenek a gimire és a szóbeli megmérettetésekre. Nem is sajnálta senkitől az építőnek és viccesnek szánt javaslatait és megjegyzéseit. Ő ragasztotta rá Zénóra a Zéró nevet is, mert Zénó rendszerint csak annyit tudott kinyögni felelésnél: nem jut eszembe semmi. Ma is ez történt. Meghallotta a saját nevét, feltápászkodott a székéről, és abban a pillanatban a tananyag kitörlődött a fejéből, mintha az agya egy tábla lett volna, amit valaki összemaszatolva letörölt egy szivaccsal. Hiába magolt előző este, csak annyit tudott kinyögni, hogy nem tanult. Attila bácsi homlokráncolva kijelentette, hogy egyest kap, az osztálytársai pedig bevihogták a beálló csendbe: ZéróZénó! ZéróZénó!
Ha pedig mindez nem lett volna elég, a következő énekórán is jól beégett. A szünetben pedig a büfénél összefutott Bogival, aki a másik hetedikes osztályba járt. Korábban ezerszer elképzelte magában, mit tenne vagy mondana, ha egyszer kivételesen kettesben találkoznának valahol. Most végre teljesült az álma, de a szavak és a gondolatok megint cserben hagyták. Törte a fejét, gyorsan próbált felidézni valami izgalmas vagy vicces sztorit, de a fejében mintha szürke köd gomolygott volna értelmes ötletek helyett. Csak állt megkukulva, és próbált Bogira mosolyogni, a lány meg közömbösen nézett rá vissza. Zénó felidézte az esetet a buszon ülve, és dühösen megrázta a fejét, mintha így elhessegethetné a rossz emléket. A busz foltos ablakán a tükörképe ugyanúgy csóválta a fejét. Zénó látta a sovány arcát, a sötétbarna, szinte már fekete haját, az ugyanolyan színű szemét és a kicsit elálló fülét, amit a legjobban utált magán.
Tényleg Zéró vagyok. Egy nulla. Semmi – szidta magát gondolatban. Az elálló fülénél is rosszabb volt, hogy a legfontosabb pillanatokban mindig lefagyott. Mint amikor a szülei leültették őt a konyhában, és elmondták neki, hogy el fognak válni, de őt továbbra is ugyanolyan nagyon szeretik. Akkor is érezte, hogy annyi mindent kellene mondania. Meggyőzni őket, hogy találjanak ki valami mást. Csakhogy a szavak nem jöttek, hiába várta.
Zénó másodszorra is megrázta a fejét a buszon, hogy elűzze az emléket. Hátradőlt a kopott, kék ülésen, és azt kívánta, bár vinné el őt a busz a semmibe, hogy soha többé ne legyenek törifelelések és kínos helyzetek. Elővette a zsebéből a telefonját, hogy valamivel elterelje a figyelmét. Látta, hogy ketten is üzentek neki. Zsolti, a legjobb barátja már hazaért, és küldött egy vicces fotót. A szomszéd srác is írt, és azt kérdezte Zénótól, hogy ma számíthatnak-e rá a focipályán. Zénónak azonban nem volt kedve válaszolni, inkább megnyitott egy játékot. Csak akkor pillantott fel ismét, amikor úgy érezte, nemsokára le kell szállnia. Arra számított, hogy odakint meglátja a szokásos tömbházakat vagy a posta régi, málló vakolatú épületét, esetleg a park fáit. Ehelyett egy teljesen ismeretlen pusztán robogtak át, és a távolban az ismerős házak helyett idegen fenyők sorakoztak.
Olvasd el a regényről szóló ajánlónkat itt!
Zénó értetlenül bámult a tájra. Becsukta, majd újra kinyitotta a szemét, hátha csak képzelődött, de a fenyők továbbra sem tűntek el a láthatárról.
Hol vagyok? – kérdezte magától, és szerencsére most nem hagyta cserben az agya, hanem azonnal nagy sebességre kapcsolt, és gyors egymásutánban végigpörgette a lehetőségeket.
Belemerültem a játékba, és elfelejtettem leszállni? Az nem lehet! A mi környékünkön sehol sincs erdő, se ekkora puszta. Rossz buszra szálltam? Talán csak képzeltem a 7-es számot, mert már annyira haza akartam érni? Vagy az 1-est néztem 7-esnek? Szívás! Ki tudja, merre járunk, és mennyi idő lesz még innen hazavergődnöm? – bosszankodott.
Felnézett a kijelzőre, de az nem működött, így sem a következő megállót, sem a járat számát nem lehetett leolvasni róla. Tudta, hogy nincs más választása: meg kell kérdeznie valakit az utasok közül, hogy melyik buszon vannak, és merre mennek. Körbesandított. Ő középtájon ült, háttal a menetiránynak, közel a csuklós részhez, ahol egy harmincas, kigyúrt srác álldogált. Rikító kék inget viselt, táska nem volt nála, csak a telefonja, amiből egyszer se nézett fel, így Zénó nem tudta elkapni a tekintetét. Szemben, a csuklós rész túloldalán egy pici lány ült, fiatalabb lehetett Zénónál. Pufók arca körül csak úgy lobogott a szőke haja, ahogy kapkodva hátra-hátrapillantott. Úgy viselkedett, mintha attól félne, hogy valaki rátámad. Szemlátomást még Zénónál is zavarodottabb volt, ezért tőle végképp nem akart tanácsot kérni. Maradt hát a szomszédos sorban ülő két utas. Egyikük egy lány volt, akiben Zénó most ismert rá Izabellára, Bogi egyik osztálytársára. Zénó még sosem beszélt vele, pedig ugyanazon a lakótelepen laktak, ugyanabba a suliba jártak, évfolyamtársak voltak, és sokszor utaztak közös buszon. Izabella azonban mindig megközelíthetetlennek tűnt, mintha egy láthatatlan fal vette volna körül. Túl szép volt, túl okos. Zénó úgy hallotta, hogy országos hegedűversenyeket is nyert. Most is magabiztosan ült, arcát körbeölelte hosszú, göndör, barna haja, és az ajkát lebiggyesztette, mintha előre sejtené, hogy a zavarodott Zénó tőle akar segítséget kérni.
Azt már nem! Inkább itt pusztulok meg a buszon, de engem nem fog lenézni – méltatlankodott magában Zénó, és az utolsó utas felé pillantott. Tipikus idős néninek látszott. Hasonlított a szomszédasszonyukra, aki mindig mindenről tudott, ami körülötte történik: hol kapható a legfrissebb zöldség, mikor megy nyugdíjba a háziorvos, milyen időjárás várható. Rövid, ősz haja volt, a ráncok pedig szigorúan kunkorodtak a szája körül. Sovány alakját jól bebugyolálta egy bordó sálba, ami alól lila, kötött, bolyhos kardigán kandikált ki. A széke mellett egy teletömött, gurulós kocsi zárta el az utat, de Zénónak így is sikerült tennie felé három lépést. A nő már a közeledésére felpillantott, Zénó pedig belefogott a magyarázkodásba.
– Elnézést! Melyik buszon vagyunk? Azt hittem, hogy a hetesre szálltam fel, de mégsem...
Az asszony idős kora ellenére meglepően fürgén és katonásan húzta ki magát, és máris a szavába vágott.
– Jól tudod. Ez a hetes busz. Biztosan az. Nem látok már valami jól, ezért megkérdeztem a felszállásnál a buszsofőrt. Hetest mondott.
Zénó azonnal megérezte, hogy a néni nem szereti, ha ellentmondanak neki, most mégsem tehetett mást.
– De... ez nem lehet a hetes busz. Az nem szokott mezőkön átvágni – nyögte.
A nő meglepetten az ablak felé fordult, és kicsit feljebb húzta a nyakán a sálját, ahogy kipillantott.
– Nem szokott? Persze hogy nem szokott! De ezen a héten annyi felújítás és útlezárás van a környéken. Kétszer is eltérő útvonalon közelítettük meg a lakótelepet. Megnyugodhatsz, biztosan most is erről van szó – érvelt. Olyan parancsoló modorban beszélt, hogy Zénó jobbnak látta, ha csak bólint, majd visszaül a helyére, az iskolatáskája mellé.
Végül is a néninek igaza lehet. Izabella is ezen a buszon utazik, és ő mindig a hetessel megy haza. Nem tévedhetnek ilyen sokan. Jó buszon vannak. Biztosan mindjárt feltűnik egy ismerős utca vagy tábla odakint – reménykedett Zénó, és újra kibámult az ablaküvegen. A látvány azonban nemhogy megnyugtatta volna, de még jobban meghökkentette. A buszuk mintha éppen egy hegy szerpentinjén kanyargott volna fel. A fák baljósan föléjük hajoltak, Zénó pedig elkerekedett szemmel bámulta, ahogy a tükörképe és a kinti tájkép összeér az ablaküvegen. Egyszerre látta a saját barna pulóverét, a csodálkozó arcát, az elálló fülét és a meredek erdei utat. Próbált találni bármit, amiből rájöhet, merre járnak, de a táj lassan elhomályosodott előtte, és csak a tükörképe lett egyre élesebb. Végül már nem is látott mást az üvegben, csak a saját, értetlenkedő tekintetét és a mögötte gomolygó ködöt.
A busz lassított és megállt. Ahogy elhallgatott a motorzúgás, hatalmas lett a csend. Nem is csoda, hogy az első ajtó kicsapódására ő is és a többi utas is összerezzent. Olyan volt, mint amikor félálomban fekszünk, és hirtelen megszólal mellettünk az ébresztőóra. A buszsofőr, egy pocakos férfi kilépett a fülkéjéből, és leugrott a buszról a ködbe. Az utasok erre magukhoz tértek a révületükből, és rájöttek: odakint valami nincs rendben.
A kigyúrt, kék inges srác azonnal a buszsofőr után vetette magát. Hangja felhallatszódott a buszra.
– Mi az, miért álltunk meg? Hol vagyunk?
– Nem látja, mekkora a köd? Életveszélyes lenne továbbmennem! Az utat se tudom kivenni! – érkezett a buszsofőr védekező válasza. Erre már a katonás néni sem tudott egy helyben maradni. Felpattant, és a kijárathoz sietett. Gurulós táskája mögötte zörgött és bukdácsolt, ahogy magával húzta a ködbe. A kerek arcú lány úgy futott utána, mintha kergetnék, és csak a néniben bízhatna. Zénó kettesben maradt a buszon Izabellával, de már a lány is szedelőzködött. Felvette az iskolatáskáját, a kezébe fogta a hegedűtokját, és hátra sem pillantva lassan az ajtóhoz sétált. Zénó tétovázva követte. Ahogy utolsóként leszállt, az arcát megcsapta a párás, nedves, hideg levegő. Hiába meresztette a szemét, a környéken nem látott sem utcákat, sem házakat. Éppen csak annyit fedezett fel, hogy egy földúton állnak a buszsofőrrel és az utasokkal, akik zavartan pislognak egymásra.
– Ez valami vicc? Nekem egy megbeszélésen kell lennem! – háborgott a kék inges srác.
– Akkor oszlassa el a ködöt, vagy menjen gyalog! – tárta szét a karját a buszsofőr.
– És mégis merre? Nem látom az utcákat, és a szokásos utcazajt sem hallom! – förmedt rá a srác.
– Én, kérem, a megszokott útvonalon haladtam – szabadkozott a férfi.
– Dehogy haladt a megszokott útvonalon! Ezzel a fiúval épp azt beszéltük, hogy letért róla! Gondoltuk, útfelújítás van valahol, és azért megyünk másfelé – kapcsolódott be a társalgásba az idős néni is, és Zénóra mutogatott, mintha helyeslést és támogatást várna tőle. Zénó azonban nem tudta, mit mondhatna erre.
– Egy pusztát láttam. Meg hegyet. És erdőt... – suttogta.
– Nincs is erdő a városunkban – kotyogta közbe a kerek arcú, apró lány. Zénó csak most vette észre, hogy mellé lépett, és pirulva igazgatja a piros kabátját.
– Igaz, hogy volt útlezárás, de arra kerültem, amerre jelezték nekem. A lakótelepen kellene lennünk. Csak nem vonják kétségbe a húszéves tapasztalatomat... – bosszankodott a buszsofőr.
– Akkor mivel magyarázza, hogy eltévedt a ködben? – szegezte neki a kérdést a rikító inges srác.
– Nem tévedtem el! Nincs mit megmagyaráznom! Egyszer csak mindent beterített a köd. Haladtam tovább a jelzett új vonalon, de már nem láttam a házakat magam körül. Mentem, ameddig tudtam, de így nem lehetett sokáig vezetni, ezért egy idő után muszáj volt lehúzódnom az útról – mentegetőzött a sofőr.
– Hát jó sokáig húzódott le az útról, ha az erdőben kötöttünk ki! – horkantott a srác.
– Csakhogy errefelé tényleg nincs erdő! Jól mondja a kislány. A legközelebbi erdő a város másik végén túl van. Tudják, a Jóska-hegyen. Csak nem juthattunk el olyan messzire?! És mára ködöt sem jósoltak. Csípős szelet igen. Változékony időt is, de ködöt nem! – tartott időjárás-jelentést az idős néni.
Zénó és a srác erre egyszerre kapták elő a zsebükből a telefonjukat. Zénó meg akarta nézni a térképen, hogy hol vannak, de nem jött be a net. Sőt, még térerő sem volt.
– Nem lehet telefonálni! – méltatlankodott a rikító inges srác, mintha erről is a buszsofőr tehetne. – Hová az isten háta mögé hozott minket?
Erre már a néni is elővette a telefonját a kézitáskájából. A buszsofőr is a zsebében kotorászott, Izabella pedig szintén az iskolatáskájába nyúlt. Egyedül a kerek arcú lány maradt mozdulatlan. Talán csak neki nem volt telefonja.
– Tényleg nem tölt be semmi. Segítséget se tudunk hívni! Remélem, nem egy bűncselekmény áldozatai vagyunk – remegett meg az idős néni kezében a telefon.
– Ne vészmadárkodjon! Inkább tolja arrébb a banyatankját, mert majdnem orra buktam benne a nagy ködben! – torkolta le a kék inges srác.
– Ne szemtelenkedjen, fiatalember! – förmedt rá a néni.
A srácon látszott, hogy már a választ fogalmazza magában, de ekkor elterelte a figyelmét az apró lány.
– Lehet, hogy ez egy vicces átverés – reménykedett a kislány, de a srác őt is kioktatta.
– Ostobaság! A ködben mit vennének fel a kamerák? De... az lehet, hogy lehallgatnak minket. Egy emberkísérlet résztvevői vagyunk – találgatott, amivel még jobban megrémítette az idős nénit.
– Segítség! Valaki! Hallanak minket! – tört ki belőle, és botladozva elindult a ködben. Választ azonban nem kapott. Minden csöndes volt, mintha az egész világon csak ők hatan maradtak volna.
Zénó a hallgatag Izabellára pillantott, aztán a kerek arcú, apró lányra, akinek már könnyek gyűltek a szemében. Hallotta az idős néni kiáltásait és a rikító inges srác vitatkozását a buszsofőrrel. Közben járt az agya, és azon töprengett, mi lehet ez az egész. Sok olyan filmet látott már, amikben az utasok a múltba, a jövőbe vagy egy varázsvilágba utaztak tudtukon kívül. Vajon velük is ilyesmi történt? Lehetetlen! De akkor hol vannak? És mi lesz most?
Zénó a homlokára szorította a kezét. Hiába reménykedett jó ötletekben, a gondolatok megint cserben hagyták. Olyan szürke köd gomolygott a fejében, mint körülötte.
Érdekel a folytatás? Szerezd meg a könyvet itt!
