A Gondolatdoboz
Wéber Anikó ismét egy letehetetlenül izgalmas krimivel lepett meg minket! Olvass bele A Gondolatolvasóba, és merülj el ebben a pörgős, realisztikus, és mégis varázslatos regényben! Kattints ide az első fejezetért!
Iskolát váltottam. Megint. NEGYEDSZER. A Rekordok Könyvébe is bekerülhetnék, olyan sok új sulim volt már. Amúgy Tamásnak hívnak. Most kezdem a hetediket.
Tamás elakadt az írásban. A ceruza végét rágcsálta, míg a folytatáson gondolkozott, de nem jutott eszébe semmi. Mit írhatna még magáról? Hiszen azt sem tudja, kinek szól ez a levél! Amúgy is nevetségesnek tartotta a fogalmazást. Csak azért állt neki, mert az anyja ráparancsolt. Még egy kutyamintás levelezőlapot és borítékot is vett neki. Mintha óvodás lenne!
Kattints ide és szerezd meg most!
Tamás megborzongott a gondolatra, hogy az új hetedikes osztálya látni fogja a kezében a kutyás borítékot. Ez lesz a legrosszabb sulija! Már akkor érezte, amikor nyáron először lépett be a falai közé a szüleivel. Az igazgatónő fogadta őket széles mosollyal. Az egekig dicsérte Tamás eddigi tanulmányi eredményeit, és megígérte, hogy a tehetséggondozó csoportban még többre fogja vinni. Aztán a széles mosolyát sejtelmes mosolyra változtatta, és Tamás lelkére kötötte, hogy szeptember 1-én, az első napon hozzon magával egy kézzel írt bemutatkozó levelet lezárt borítékban. Tamás annyira dühös volt az anyjára az újabb suliváltás miatt, hogy nem szólt és nem kérdezett semmit. Azt remélte, őszig anya elfelejti ezt a levéldolgot, de nem így lett. Ma reggel behozott neki egy tálcát, rajta egy bögre kakaóval, vajas pirítóssal és az üres, kutyás papírral, majd ráparancsolt, hogy írja meg a levelet. Tamás ellenkezni akart, de anya a „nincs vita!” pillantását vette elő, így beletörődött a helyzetbe, és leült az íróasztalához. Tétován felnézett a könyvespolcaira és a szekrényeire, hogy ihletet merítsen, de csak még rosszabb lett a kedve. Körbevette a tanévkezdéskor megszokott túlzott rend, amihez az anyja ragaszkodott minden szeptember elején. A nyár utolsó napjaiban bevetette magát Tamás szobájába, pakolt, szortírozott, és fényesre sikálta a bútorokat, mert azt vallotta, hogy a tiszta szobában jobban szárnyalnak a gondolatok, és nagyobb lendülettel lehet kezdeni a tanévet. Tamásnak amúgy sem volt sok cucca. Nem szerette a díszeket, a játékait pár éve elajándékozta az unokaöccsének, és most még a megszokott tárgyai sem voltak elöl. Az anyja valahová elrakta a rajzfüzeteit, a ceruzái, tollai és jegyzetlapjai pedig katonás rendben sorakoztak az íróasztala sarkán egy toll- és jegyzettartóban. A falakról is lekerültek a megfakult poszterek és a régi oklevelek. Fehéren és üresen várták, hogy a gazdájuk megtöltse őket új elismerésekkel és díjakkal. Tamás elfintorodott, aztán a szobája helyett inkább a megkezdett levelét szuggerálta, mintha a bámulással is teleírhatná a lapot. Ivott pár korty kakaót, aztán azon töprengett, kinek is kell majd odaadnia ezt a bemutatkozót. Talán az igazgatónőnek? Az új osztályfőnökének? Esetleg ez egy ostoba játék, mindenkinek kell hozni az első napján egy levelet, amit eltesznek vagy elásnak valahová, és majd ballagáskor visszakapják? Még az is lehet, hogy az osztályának kell megmutatnia és felolvasnia?
Tamás látta magát, ahogy kiáll az idegen osztály elé, és felolvassa a kutyamintás papírról a bemutatkozóját. Erre a szörnyű gondolatra még a kakaóját is kilöttyintette, és a levelezőlap egyik dalmatáján barna kakaópöttyök jelentek meg. Tamás nézte a pórul járt kutyát, és hirtelen támadt egy ötlete. MINDENT megír! Az igazat! Aztán aki megkapja, kezdjen vele, amit akar! Ismét a lap fölé hajolt, és sebesen körmölni kezdett.
Én nem akartam ebbe a suliba jönni. Messze van, és nem ismerek itt senkit. De a szüleim mindig azt hajtogatják, hogy a legjobbat szeretnék nekem, és ezért kell iskolát váltanom. Első után egy erősebb osztályba raktak át, negyedikben egy idegen nyelvi tagozatba, és így tovább... Itt, az ötödik új sulimban meg állítólag jobb a tehetséggondozás. Anyu látta az újságokban, hogy van egy híres tanárnő, akinek a diákjai mindig versenyeket nyernek, ezért átírattak hozzá. Én persze kiakadtam, de hiába harcoltam és könyörögtem, nem használt. Azzal jöttek, hogy jobban tudják, mi a jó nekem.
Szóval most írom ezt a levelet magamról.
Pár infó rólam:
• nincs testvérem
• imádom a kakaót, a pizzát és a mákos tésztát
• szeretek rajzolgatni
• nem tudok énekelni, mert szörnyen hamis a hangom
• az előző ofőm szerint túl szókimondó vagyok, és ami a szívemen, az a számon
Ennyi. Más nem jut eszembe.
Üdv.
Vezér Tamás
Olvasd el Hamvas Réka ajánlóját!
Tamás elégedetten leragasztotta a levelet. Épp ekkor kukkantott be az ajtón anyu, és felhúzta a szemöldökét.
– Még mindig a levéllel babrálsz? Negyedóra múlva indulunk a suliba, és pizsamában vagy!
– Indulunk? Azt hittem, egyedül mehetek – háborgott Tamás.
– Gyalog több mint fél óra az út. Elkésnél – érvelt az anyja, de Tamás nem adta fel rögtön.
– Van busz. Ti mondtátok, hogy itt áll meg az utcánkban.
– Már nem éred el.
– Két perc alatt felöltözöm, és megmosom az arcom – ígérte Tamás, és azonnal felugrott, hogy bizonyítsa a gyorsaságát. Anyut azonban nem lehetett meggyőzni.
– Badarság! Az első napodon nem mehetsz kócosan, ziláltan, kapkodva. Különben is, már megbeszéltem az igazgatónővel, hogy bekísérlek. Vár ránk.
– Ne már, anyu! Most leszek tizenhárom! Olyan nevetséges, hogy bejössz velem a suliba, mintha kis pisis lennék – ellenkezett Tamás.
Az anyja erre csípőre tette a kezét.
– Na szép! Én csak jót akarok neked, még a munkahelyemen is kivettem fél nap szabit, kakaóval ébresztettelek, te meg így hálálod meg!
– Nem! Én... – kezdte Tamás, de kifogyott az érvekből, anyu pedig amúgy sem várta meg a válaszát. Már el is tűnt az ajtóból. Tamás nem tudott tovább vitatkozni. Megtanulta, hogy anyuval lehetetlen veszekedni. Mindig nyer. Mindig van egy újabb és jobb válasza.
Dühösen kibújt a pizsamájából, felkapott egy pólót és egy nadrágot, kiment a fürdőbe, és tíz perc múlva már a kocsiban ült az anyósülésen. Autóval valóban hamar megérkeztek. Amikor bekanyarodtak a parkolóba, Tamás idegesen kinézett az ablakon, és megpillantotta az épületet. Ma még nagyobbnak tűnt, mint nyáron, amikor először idelátogattak. Az emelet és a földszint is csupa ablakból állt, mintha az iskola hatalmas óriásként minden diákját egyenként szemmel akarná tartani. Tamás elolvasta a homlokzatán a feliratot:
BÍRÓ LÁSZLÓ JÓZSEF ÁLTALÁNOS ISKOLA
Az utolsó A betű kicsit már megkopott, és valamiért furcsán megdőlt, mintha el akart volna szökni a helyéről. Tamás sokáig bámulta a megdőlt betűt. Egyedül ez tetszett neki az épületen. Észre sem vette, hogy anyu már kiugrott az autóból, csak amikor megkocogtatta az ablakát, és intett neki, hogy siessen. Tamás rosszkedvűen kikászálódott a kocsiból, és elindult vele a parkolón át. Olyan sebesen tették meg az utat a bejáratig, mintha kergetnék őket. Tamás minél előbb túl akart lenni ezen a reggeli bemutatkozáson – meg az egész első napon. Anyu pedig azért sietett, mert nem szeretett volna elkésni. Soha sehonnan. Lendületesen kinyitotta az üveges nagyajtót, odabólintott egy fiatal fickónak, aki a portán őrködött (vagy inkább bóbiskolt), majd lefékezett az igazgatói iroda előtt. Tamás úgy loholt mögötte, hogy se jobbra, se balra nem nézett. Nem akarta látni, mit szólnak hozzá és az anyjához az új iskolástársai. Csak akkor pillantott fel, amikor megálltak. A csukott faajtón kacskaringós arany betűk hirdették:
IGAZGATÓI IRODA
Dr. Kondorosiné dr. Kiss Emília
igazgatónő
Anyu kopogtatott, mire pár másodperc múlva már nyílt is az ajtó, és megjelent az igazgatónő mézesmázos mosollyal. Bár meleg nap volt, kardigánt viselt, a mellkasán pedig egy gyöngynyaklánc csillogott.
– Hát itt van az iskolánk új büszkesége! – köszöntötte őket. Szerencsére Tamásnak meg se kellett szólalnia. Anyu helyette is beszélt, méghozzá ragyogó tekintettel. A fénylő szeme simán felvette a versenyt az igazgatónő nyakláncának csillogásával.
– Igen, itt vagyunk. Tamás már nagyon várta az új iskolát és az első napot.
– Biztosan remekül fogja érezni magát – felelte elégedett mosollyal a tanárnő. Tamás döbbenten figyelte az arcát. Nem értette, hogyan tud ennyiféleképpen mosolyogni. Mintha minden helyzetre lett volna egy külön mosolya. Most például átalakult büszke idegenvezetővé, és úgy folytatta.
– Menjünk, megmutatom a földszintet. Ott, szemben van a 7. a osztályterme. Mellette a szekrényeitek. Minden diáknak jut egy névre szóló, külön zárható polc, ahová a testnevelés-zsákját és a kabátját teheti. Nem szeretjük a rendetlenséget az iskolánkban. Itt nincs a folyosókon elhagyott uzsonnás csomag vagy a székekről lógó sál. Mindennek megvan a helye – magyarázta, anyu pedig lelkesen bólogatott, mintha ő lenne a diák. Tamás csak csendben ballagott mellettük. Kicsit sem csodálkozott, hogy az anyjának ennyire tetszik az aula. Minden tiszta volt, a kőpadló csillogott, a falak mentén pedig kék, zöld, sárga és fehér, névvel ellátott szekrények váltogatták egymást. Az emeletre vezető lépcsősort fekete oszlopok tartották, és a korlátját is ugyanolyan feketére festették. Sehonnan sem lógtak poros papírdíszek és vidámnak szánt füzérek, mint az előző sulijában. Az ajtókat sem borították tarka rajzok és dekorációk. Minden komoly, tiszteletre méltó és rendes volt, mintha nem is iskolába, hanem egy magánrendelőbe tévedtek volna be.
– A 7. a-nak szerencséje van, hiszen éppen a ti osztályfőnökötök a híres tehetséggondozó tanár, Juhász Emese. Az összes felsős évfolyamnak tart tehetséggondozó szakkört. A tiétek éppen ma délután lesz. Azt hiszem, minden fontosat elmondtam... Ó, majdnem elfelejtettem a Gondolatdobozt! – torpant meg az igazgatónő.
– A milyen dobozt? – bukott ki Tamásból a kérdés, de az igazgatónő nem válaszolt rögtön. Először egy újfajta, rejtélyes mosolyba rendezte arcvonásait, és csak utána fordult Tamáshoz.
– Írtál levelet, ugye?
Tamás már éppen letagadta volna, de anyu megelőzte.
– Persze hogy írt! Egész reggel dolgozott rajta. Vedd elő, fiam!
Tamás kelletlenül kotorászni kezdett a táskájában, majd kihúzta a kutyás borítékot.
– Remek! – biccentett az igazgatónő, és méltóságteljesen elindult az aula egyik végébe, a lépcső tövébe.
Tamás értetlenül követte. Ahogy közeledtek, már látta, hogy a lépcső alatt van valami furcsa, oda nem illő tárgy. Egy hatalmas, régi faláda. Néhol már megkopott vagy lepergett róla a zöld festék, de ettől csak még vagányabbul nézett ki. Egy kalóz kincsére vagy a Titanicon hagyott bőröndre hasonlított, ami a tenger mélyén töltött száz évet, mielőtt megtalálták. A fedelébe épp akkora rést vágtak, amin egy papírlap befér. Az oldalára valaki felírta:
A Gondolatolvasó doboza
– Ez a doboz iskolánk különlegessége. Sehol máshol nincs hasonló. Már két éve itt áll, és senki sem tudja, ki hozta ide. Titok. Bárki írhat üzenetet a Gondolatolvasónak, és ő válaszol. Nem teljesít kívánságokat, nem oldja meg mások helyett a problémákat, de mindenkinek a gondolatát vagy dilemmáját szívesen elolvassa és megválaszolja. A diákok imádják. Nagyon sokan írnak bele üzenetet. Gondolatolvasó pedig pár napon belül visszaüzen, és becsúsztatja a választ a megfelelő diák szekrényébe.
– És ha valaki hamis levelet ír heccből? – ráncolta a homlokát Tamás.
– Ez egy lelakatolt láda. Csak a Gondolatolvasónak van hozzá kulcsa. Kinyitja a fedelét, elviszi a leveleket, és olyan különleges levélpapíron vagy pecséttel válaszol rájuk, ami senki másnak nincs. Ezért nem írhat a nevében bárki, mert rögtön lebukna. Majd meglátod – küldött felé egy biztató mosolyt az igazgatónő.
– Meglátom? – pislogott Tamás.
– Igen. Hiszen ezért kértem, hogy írj levelet. Dobd csak be, és hamarosan érkezik majd a válasz! – ígérte negédesen.
Tamás rögtön átlátott a szitán.
Ezt a marhaságot! Nyilván nem egy diák a Gondolatolvasó, mert akkor az igazgatónő nem engedné meg, hogy itt tartsa a dobozt, és mindenkivel titkos levelezést folytasson. Biztosan ő maga vagy valamelyik tanártársa válaszolja meg a diákok írásait. És most a kezükbe jut a levelem, amiben a suliváltásra panaszkodom. Tuti, hogy ha az igazgatónő meglátja, behívja anyát, anya meg majd sóhajtozik, hogy nem ezt érdemelte az egy szem fiától, akiért mindent megtesz a világon – gondolta keserűen Tamás. Megremegett a kezében a kutyás boríték, csakhogy nem volt visszaút. Késő lett volna tiltakozni, ezért inkább egy gyors mozdulattal becsúsztatta a levelét a dobozba, aztán megrántotta a vállát. Mindegy. Ha botrány lesz belőle, legalább lehervad az idegesítő mosoly az igazgatónő arcáról.
Tamás úgy tett, mintha nem foglalkozna többé a levéllel, de valójában egész reggel a Gondolatolvasó járt az eszében. Alig figyelt az integetve távozó anyja búcsúszavaira. Az igazgatónő bemutatta az új osztályfőnökének, a fiatal, göndör hajú, szemüveges Juhász Emesének, aki buzgón a szekrényéhez kísérte, és adott hozzá kulcsot. Tamás éppen bepakolta a polcára a tesicuccát, és rázárta az ajtót, amikor becsöngettek. Kicsit félszegen lépett az idegen tanterembe, az ismeretlen diákok közé, de Emese néni azonnal a segítségére sietett.
– Csendet! Csendet! – tapsikolt, majd Tamásra mutatott. – Fogadjátok szeretettel az új osztálytársatokat, Vezér Tamást! Azért jött a mi iskolánkba, mert nagyon tehetséges matematikából és angolból. A délutáni szakkörünkre is járni fog. Segítsetek neki beilleszkedni, és barátkozzatok össze vele...
Tamás figyelme elkalandozott. Annyiszor hallotta már ezeket az üdvözlőszavakat. Mindig ilyesmiket mondtak az új tanárok, amikor iskolát váltott.
Tök fölöslegesen. Az osztálytársaim sosem segítettek barátkozni. Ez nem így megy. Nem lehet parancsba adni – gondolta, és fél szemmel máris méregetni kezdte a diákokat, akik a saját helyükön álltak.
Milyen jó nekik! Már ismerik egymást és a tanárokat, vannak közös vicceik, emlékeik, barátaik – irigykedett Tamás. A merengéséből Emese néni zökkentette ki.
– Tamás! Kérlek, foglald el a helyed! A középső sor negyedik padjában fogsz ülni!
Tamás felpillantott, és gyorsan a mondott helyre sietett. Ledobta a táskáját a széke mellé, hallgatta, ahogy a hetes jelent, majd leült. Oldalra sandított a padtársára, egy szeplős fiúra, aki kíváncsian nézte őt. Ezzel nem volt egyedül. Tamás észrevette, hogy az osztályban mindenki megbámulja. Próbált fesztelenül viselkedni, de nem sikerült. Úgy érezte magát, mint egy színész, aki elfelejtette a szövegét a színpad közepén. A helyzet akkor sem javult, amikor elkezdődött az óra, mert először a sulis rádióból hallgatták meg az igazgatónő tanévkezdő beszédét, aztán meg Emese néni ecsetelte az őszi programokat, és arról áradozott, mi mindent fognak elérni az osztályával. A szónoklata senkit sem érdekelt, ezért inkább folytatták az új fiú bámulását. Tamást megbénította a sok kukkoló szempár. Azt se tudta, hová forduljon. Kínjában végül kinyitotta a matekfüzetét, és elkezdett firkálgatni bele. Amikor kicsöngettek, úgy sóhajtott fel, mint egy vándor, aki végre kijutott a sűrű, riasztó erdőből.
A szünetben hangzavar töltötte be a termet, és az aulából is behallatszódott a diákok nevetése. Sokan kirohantak az udvarra, mások elővették a szendvicsüket, és kis csoportokba állva beszélgettek. Tamást végre megszólította a padtársa.
– Hali, Imi vagyok. Jéghokizom, egyesületben. És te? Szereted a hokit?
Tamás hármat pislantott, mielőtt válaszolt volna.
– Én... aham. Vagyis... igazából még sosem hokiztam.
Imi szeméből máris eltűnt az érdeklődés.
– Te is imádsz tanulni, mint a többi tehetségszakkörös? Szasza jó fej, de jókislány-Regina és bohóc-Karesz csak a tankönyveiket bújják. Majd meglátod, mind buzgómócsing stréberek – mutatott a többiek felé. Tamás nem tudta, mit válaszolhatna erre, ezért csak hallgatott, Imi pedig elfordult. Már egy másik srácnak magyarázott a tegnapi hokiedzéséről. Tamás nem akart egyedül üldögélni, ezért inkább kiment a folyosóra. Pár percig nézelődött, aztán megakadt a tekintete a saját szekrényén. Mintha kilógott volna az ajtaja alól egy papír sarka. Azonnal odaugrott, és kinyitotta. A tesicucca előtt egy összehajtott lap feküdt. Valaki becsúsztatta a szekrényajtaja alatt. Csak nem a Gondolatolvasótól érkezett? Máris válaszolt neki? Tamás kíváncsian széthajtotta a lapot. A sarkában egy madaras pecsét díszelgett, a tetejére pedig valaki kuszán, sietősen ezt körmölte:
Szia Tamás!
Üdv az új sulidban!
Jól fogod érezni magad :)
Az osztályod jó fej, és a hetedikes tehetséggondozó csoport is szuper.
Tetszik a kakaópöttyös kutya a levelezőlapodon :D :D
Én is imádom a pizzát és a mákos tésztát!!!
Írj máskor is!
Üdv. Gondolatolvasó
Tamás háromszor is elolvasta a szöveget, aztán meglepetten körbenézett, mintha abban reménykedne, hogy megpillantja a levél küldőjét. Teljesen összezavarodott. Eddig biztos volt benne, hogy az üzenetét majd egy tanár válaszolja meg, de ez a szöveg annyira laza volt, hogy inkább illett egy diákhoz. Tamás pár pillanatig hezitált, aztán beszaladt a terembe a kedvenc zöld tolláért, és odafirkantotta vele a pecsétes lap aljára:
Ki vagy te?
Majd összehajtotta a papírt, sebesen átrohant az aulán, és éppen bedobta a levelet a Gondolatdobozba, amikor becsöngettek.
A következő tanóra már gyorsabban telt, mert Emese néni teszteket hozott, hogy ellenőrizze, mennyit tudnak a diákjai a tavalyi anyagból, és mennyit felejtettek. Tamás könnyen és gyorsan megoldotta a matekfeladatokat, és most ő bámulta az osztálytársait és az új tantermét. Az egyik oldalon ablakok voltak, de a másik három falat híres feltalálók, matematikusok és fizikusok képei borították. A portrék alatt rövid életrajzok is függtek. Tamás gyanította, hogy nem az osztály, hanem az ofőjük, Emese néni dekorálta ki a termet. Főleg az árulta el, hogy a portrék között beüvegezett cikkek és fotók is lógtak, amiken Emese néni nyertes tanítványai mosolyogtak, kezükben oklevéllel vagy díjjal. Tamás elfordította a fejét a legközelebbi képről, és most az osztálytársait vette szemügyre. A legtöbben aggodalmas tekintettel vagy a szájukat harapdálva hajoltak a feladatlapok fölé. Tamás próbálta kitalálni, mit gondolhatnak róla. Mindig elábrándozott azon, milyen jó lenne, ha tudna mások gondolataiban olvasni. Akkor rögtön rájönne, mit mondjon a többieknek, és mit válaszoljon az idétlen kérdéseikre vagy megjegyzéseikre. Eddig sosem sikerült eltalálnia. Mire megismerte valahol az osztálytársait, és rájött, mit szeretnek és mire gondolhatnak, addigra újra sulit kellett váltania. Így aztán sosem voltak igazán jó barátai, és a szünetekben, a beszélgetések alatt úgy érezte magát, mint egy hajótörött a nyílt tengeren.
A matekfeladatok egyszerűek, mert csak egyetlen helyes megfejtésük van, de a beszélgetésekben százféle, ezerféle válasz is lehetséges – gondolta Tamás, és sosem értette, mások honnan tudják, mikor mit kell felelni társalgás közben. Utálta, ha valaminek sokféle megfejtése volt, és utálta, ha valamit nem tudott megoldani. Ezért is érdekelte ennyire a Gondolatdoboz. Rá akart jönni, kié. A szünetben ismét kiállt a folyosóra, és figyelte a többieket. Leste a lépcső alatti ládát, hátha észreveszi, ki nyitja ki. Csakhogy a lépcső oszlopa eltakarta azt, aki odament. Ráadásul rengeteg diák dobott bele üzenetet, sőt néha egy-egy tanár is.Tamás próbált mindenkit memorizálni, de túl sok volt az új arc, rengeteg idegennel találkozott, és összezavarodott. Még az osztálytársait sem tudta meg jegyezni délutánig, amikor elkezdődött a tehetséggondozó szakkör. A hetedik évfolyamos csoportba összesen hárman jártak Tamáson kívül. Emese néni azt vallotta, hogy csak a legtehetségesebbekkel foglalkozik külön, mert akkor elég figyelmet tud szentelni nekik. Ezért számított nagy kegynek, hogy Tamást is bevette a jegyei és a nyáron kitöltött tesztjei alapján. Tamás anyukája nagyon büszke volt rá, de Tamás nem várta olyan izgatottan a tehetségszakkört. Inkább a másik három diákot figyelte Emese néni helyett. Szasza, egy szőke, hosszú hajú lány épp jegyzetelte, amit külön neki diktált a tanárnő. Egy lányoknak szóló matekversenyre készült. Karesz, egy szeplős, sovány fiú a másik padban ült, és próbálta magára vonni Szasza figyelmét. Amikor a lány végre felnézett, Karesz sok szerencsét kívánt neki, és keskeny arcát beterítette egy olyan széles mosoly, amit még az igazgatónő is megirigyelt volna. Ők ketten felváltva kérdezgették Emese nénit. Regina, a harmadik diák viszont meg sem szólalt. A saját feladatlapja fölé hajolt, sötét, hosszú haja eltakarta az arcát. Tamás csak a furcsa ruháját tudta megnézni, amit mintha Hermione Grangertől kölcsönzött volna. Kockás szoknyát viselt fehér inggel. Tamás csak akkor vette le róla a tekintetét, amikor Emese néni mellélépett, és megkocogtatta az asztalát. Egy új, nemzetközi matematikaversenyről kezdett beszélni.
– Ez lesz a legizgalmasabb megmérettetés, amire valaha felkészítettem a diákokat! Pár hét múlva kezdődik a megyei elődöntővel, amit itt tartunk az iskolában. A legjobb csapatok bejutnak a novemberi országos döntőbe. Az ottani első helyezettek pedig meghívást kapnak Bécsbe egy nemzetközi táborba és versenyre. Na, mit szóltok? – kérdezte a fiatal tanárnő, és a többiek lelkesen bólogattak. Tamás is bekapcsolódott a bólogatásba, bár most nem izgatta a verseny. A Gondolatdoboz rejtélyét akarta megoldani a matekfeladatok helyett. Amint véget ért a szakkör, rohant is a szekrényéhez. Kíváncsian kinyitotta, és hevesebben kezdett verni a szíve, amikor látta, hogy válasza érkezett. Ugyanaz a lap jött vissza, amin a kérdést feltette. Sietve kihajtogatta, és elolvasta. Felül megtalálta a saját szavait: Ki vagy te? Alatta pedig a választ:
Ez az én titkom. De mindenki más titkát is megőrzöm. Bízhatsz bennem :)
Üdv. Gondolatolvasó
Tamás első pillanatban csalódott, aztán belátta, hogy túl egyszerű lett volna, ha rögtön elárulja magát a Gondolatolvasó. Ha ilyen könnyen elmondaná, ki ő, már másoknak is megírta volna, és rég nem lenne titok. Így viszont igazi rejtély, ami csak rá vár! Ez lesz az idei küldetése, és a legizgalmasabb feladata, amit megfejthet. Megtalálja a Gondolatolvasót!
