Ki röpköd a körfolyosón?
Loni és az izgága kísértetlány, Levélke barátságának kezdeteivel már megismerkedhettetek a Loni és a kísértetek című, tavaly megjelent meseregényből, és most végre itt van Vörös István meséjének folytatása! Ezúttal is hihetetlen izgalmak várnak a két kislányra és családtagjaikra: olvasd el, hogyan indul a legkedvesebb kísértetkaland!
Kopogtak, aztán dörömböltek, végül, hogy érthető legyen, csöngettek. Ki lehet az? Hajnali hét óra volt. Először Loni ébredt föl:
– Anya, csöngetnek! – motyogta, de úgy érezte, mintha forogna vele a világ, mert épp most szállt volna le a földre egy sárkányrepülővel.
Loni anyja, Ildi kidugta a fejét a takaró alól. – Tamás! Csöngetnek! – kezdte rázni a férjét.
Tamás felült: – Peti, menj ki, nézd meg, ki az!
Peti felöltözve jött be a másik szobából. Futni készült, és már föl volt öltözve: – A szomszéd néni – mondta.
– Akkor neked kell menni, anya! – hangzott Loni szobájából.
Ildi benyúlt a fürdőajtón, félálomban leemelte a köpenyét a fogasról, belebújt és kiment. Az előszobaajtót gondosan be húzta maga után, hogy a szomszéd néni kíváncsiskodó tekintete nehogy valami neki nem valót vegyen észre. Nagy erőfeszítéssel kinyitotta a szemét, aztán kinyitotta a lakás ajtaját.
– Éjszakánként a maguk lánya röpköd az udvaron? – a kilencvenéves Juliska néni állt mamuszban és cigarettával a kezében az ajtó előtt.
Loni anyja nem akart hinni a fülének: – Alighanem inkább a varjak.
– Én nem szólnék, mindenki úgy és akkor röpdös, amikor kedve és ideje van rá, de tessék megnézni, mit csinált a virágaimmal!
Ildi kilépett a körfolyosóra, és igen szomorú látvány tárult a szeme elé. Juliska néni lakása előtt a szép, virágzó cserepes növények fel voltak döntve, az egyik cserép össze is tört. Föld szóródott szét mindenütt.
– Nem tudom, ki lehetett az – szögezte le Loni anyja –, de nem hiszem, hogy repülni kellett hozzá.
– De kellett! Méghozzá söprűn.
Ildi most már határozottan rosszat sejtett. Közelebb mentek a tetthelyhez. A szétszórt föld és a cserépdarabok között jól látható söprűnyomok. Itt-ott söprűről leszakadt cirokszálak.
– Alighanem a házmester próbált meg itt rendet tenni. Vagy éppen Juliska néni?! – próbálkozott Loni anyja.
Juliska néni azonban annyira biztos volt a dolgában, hogy még csak meg se sértődött. Nagyot szívott a cigijéből, és fölmutatott a tetőre: – És az mi ott?
Loninak volt egy pár rózsaszínű, uszkáros papucsa. Az antennán billegett a fél pár.
Ildi jól föl szokta találni magát a váratlan helyzetekben: – Ó, köszönöm! Már napok óta ezt keressük. Biztos a fiúk vicce. Peti vízilabdás barátaié.
– Ildike! – hördült föl Juliska néni. – Igaz, hogy kilencvenéves vagyok, de szemem meg eszem azért van. Tőlem röpködhet a lánya! De máskor vigyázzon jobban a virágaimra!
– Mindjárt hozok egy üres cserepet. Van kint a teraszon! – mondta Ildi, berohant a lakásba, de közben ráébredt, hogy amit most mondott, fölért egy beismerő vallomással.
– Loni, Levélke! Gyertek ide! – ordította, miközben a cseréppel visszafelé ügetett a körfolyosóra. – Beszédem van veletek! Ez elég nagy? – kérdezte Juliska nénitől. – Azt akarja mondani, hogy a lányom boszorkány?
– Nem az első eset volna ebben a házban.
Loni anyja kényszeredetten nevetett. – A mai gyerekeknél sosem tudja az ember, hogy mi a helyzet. Az a sok számítógépes játék…
Juliska néni a kidőlt virágot beleállította az új cserépbe. Loni anyja abban a pillanatban úgy látta, hogy a jókora növényen van egy levél, ami egész más színű és formájú, mint a többi: – De furcsa levélke! Levehetem?
– Ez nem levélke, ez valami gaz! – hüledezett Juliska néni. Az a bizonyos levél kékeslila volt, és szinte foszforeszkált. Loni anyja gyanakodva nézte. – Ez egy levélke. Levélke – ismételgette. Egyetlen mozdulattal leszakította, majd visszaszalad a lakásba, és gondosan bezárta maga után az ajtót. Fölösleges volt, mert Peti épp indult futni. De aztán persze megint bezárult mögötte az ajtó.
Kíváncsi vagy a folytatásra? Itt tedd kosárba!
