Vadnyugati kalandok nagymamával
Max nagyon vágyik egy nagymamára! Egy olyanra, aki elviszi a vidámparkba, édességgel tömi vagy meleg sapkát köt neki. Nem ér, hogy mindenkinek van nagymamája, csak neki nincs! Éppen ezért szinte magától érthetődőnek veszi, amikor az almafájukon felbukkan Nagymama, aki mindenféle csodálatos kalandra hívja kisunokáját: rodeó, vidámpark, tigrisvadászat... Hova utaznak legközelebb? Olvass tovább és megtudod!
Max már lentről látta a lombok közül kilógó fekete félcipőjét és a fehér csipkeharisnyáját. Úgy ült ott fent és kötögette a bojtos sapkát, mintha már ősidők óta ez lenne a törzshelye.
– Szevasz, Max!
– Szia, Nagymama! Régóta vársz?
– Évek óta! – kuncogott. – És hallottam, hogy „Hájas hajas babák vártak rád”.
– Hagyd abba! – könyörgött Max. Most már igazán elég volt ebből.
Nagymama tettre készen lóbálta a táskáját.
– Na? Mit csináljunk ma?
– Lovagoljunk! – vágta rá Max. – Van esetleg egy lovad? Vagy kettő?
Nagymama beletúrt a táskájába.
– Sajnos nincs. De van egy rágógumim. Max bekapott egy igazi amerikai rágógumit, aztán Nagymama is egyet. Csendben rágóztak. Úgy ragadt a rágó, hogy alig tudtak beszélni.
– Vehetnénk két lovat – javasolta Nagymama. – Egyet neked, egyet nekem. Csak nem lehet olyan drága!
– Dehogynem! – ellenkezett Max. – Nagyon drága, Christltől meg Apától tudom. – Rágózott még egy darabig, aztán azt kérdezte: – Te gazdag vagy, Nagymama?
– Néha – azzal odaragasztotta a rágógumiját maga mellé az ágra. – Néha gazdag vagyok, és olyankor veszek magamnak egy új tollat a kalapomra vagy egy autót. Néha meg szegény. Olyankor elmegyek az erdőbe fát gyűjteni és gyökereket kiásni, hogy éhen ne vesszek.
Így mondta, hogy „éhen ne vesszek”, pont, ahogy Max mesekönyveiben szokott lenni. Fát is sokszor gyűjtöttek a mesékben. 
– Kunyhód is van az erdőben? – kíváncsiskodott Max.
– De még milyen! Egy kicsi, ferde, szegényes kunyhó. Télen, ha esik a hó, betömöm a repedéseket mohával, hogy ne fújjon be a hideg szél. Néha lapátolok egy kis ösvényt az ajtó elé, és megosztom az utolsó szelet kenyeremet a nyulakkal és az őzekkel. – Hogy ne vesszenek éhen! – tette hozzá Max. Elhatározta, hogy meglátogatja télen Nagymamát, és mindig visz majd magával egy utolsó szelet kenyeret. Egy vastagon behavazott erdei kunyhóban nyulakat és őzeket etetni – már régóta vágyott ilyesmire.
– Mi legyen akkor a lovakkal? – kérdezte Nagymama. – Lovagolunk? Vagy nem lovagolunk?
Elővette a pénztárcáját a táskájából és a panaszos jajgatásaiból Max rájött, hogy ma épp szegény a nagyi.
Nagymama becsukta a pénztárcáját.
– Akkor nincs más választásunk, mint elmenni a sztyeppére, és két vadlovat fogni.
Vadlovat fogni…! Erre is régóta vágyott Max. De ehhez lasszó is kell, és hiába voltak Nagymama táskájában csodálatosabbnál csodálatosabb dolgok, lasszó biztosan nem volt benne. 
– Mindjárt jövök! – Lemászott a fáról, átrohant a kerten, le a pincébe, felhozta a szárítókötelet a mosókonyhából, és szaladt is vissza. Zihálva ért vissza Nagymamához. – És hogy jutunk el a sztyeppére?
– Az autómmal – Nagymama egy kis kulcscsomót zörgetett. Max felismerte az indítókulcsot, a csomagtartó kulcsát, az ajtókulcsot és a benzintank kulcsát. Szóval Nagymamának van egy autója. Max a márkája után érdeklődött, autómárkákban jól kiismerte magát. 
– Ó, semmi különös – mondta Nagymama és mászni kezdett lefelé. – Beleépíttettem egy pár apró trükköt, hogy ne kelljen mindig kiszállni, ha az ember szomjas vagy épp aludni akar. Majd meglátod. Max lemászott Nagymama után. Az autó ott állt az almafa alatt. Egy nyitott tetejű, hatalmas, égszínkék sportkocsi volt, piros bőrülésekkel. Jörg erre azt mondaná: nagyon tuti
Megtetszett a történet? Tedd a kosaradba!
