Liget, liget, nyírfaliget, fehér minden fája...
Habók, a nyírfakobold esti sétájára indulva találkozik a síró-rívó tujaszörnnyel, Tutuval. Mit keres egy tujaszörny, a díszkertek lakója az erdő kellős közepén? Mihez kezd az új környezetben, ahol azt sem tudja, mi az ehető?
Kiss Judit Ágnes regénye, a Tujaszörny és nyírfakobold kötelező olvasmány azoknak az 5-8 éves gyerekeknek, akik új közösségébe kerültek nemrég, vagy akik óvodás csoportjába vagy osztályába új gyerek érkezett. Olvass bele Kiss Judit Ágnes könyvébe, és ismerd meg a tujaszörny további sorsát!
Telt-múlt az idő. A csípős ősz átadta a helyét a zúzmarás-fagyos télnek. A nyírfakoboldok nem alszanak ugyan téli álmot, de nem szívesen mozdulnak ki a biztonságos, meleg odújukból, még a nyárfapehellyel bélelt taplóköpönyegükben sem. Az első deres reggelek után begyűjtik a csipkebogyót, a kökényt, aztán a tél már csak a lekvár- és szörpfőzésről szól. A csupaszon meredő ágakon nem is érzik magukat olyan biztonságban, mint a rejtekadó lombok között.
Habók azonban néha szerette ilyenkor is járni az erdőt. Leginkább a csendnek örült, hogy az idegesítő mókusok alszanak, a lármás madarak egy része pedig elköltözik. Legjobban a havat szerette, bár még a bélelt csizmában is átfagyott olyankor a lába. Késő este, mikor már minden rendes nyírfakobold aludt, sziromingére húzta nyírfalevélből szőtt köntösét, fölé kanyarította taplóköpönyegét, és tett egy sétát a szikrázó csillagok alatt.Tutu olykor vele tartott. Az őszi esők, később havak beálltával kevesebb dolga akadt, a nyírfakoboldok esővizet gyűjtöttek, havat olvasztottak. A két óriási vödörre és a vízhordásra nem volt szükség. Tutu egész nap unatkozott, fel-alá ténfergett. Sokszor sétára indult, eleinte Lanka útmutató fonalával ment még a borókásig is, később egyre kevésbé volt szüksége a gombolyagra. Társaságra viszont egyre inkább szüksége lett volna. A nyírfakoboldok még mindig úgy emlegették: a tujaszörny, és ritkán álltak vele szóba. Egymást néha-néha meghívták egy pohár pitypangteára vagy forró almaborra, de a tujaszörnyet soha. Hogy is tehették volna? Be se fért volna az odújukba! Tutu viszont szívesen meghívta őket, akivel csak szóba elegyedett, de Lankán és Vigályon kívül mindenki udvariasan visszautasította. Mihez kezdjenek egy díszkertből való tujaszörnnyel? Aki ráadásul olyan érthetetlenül beszél!
Habók is sokszor szívesebben sétált volna magányosan, de nem volt szíve visszautasítani Tutut. Így hát néha megpróbált észrevétlenül útnak eredni. De ha a tujaszörny megszólította, lemondott a tervéről, és vagy kettesben járták az erdőt, vagy a tujaszörny takaros fatörzs otthonában üldögéltek.Az egyik ilyen csöndes, havas, éjszakai sétájuk alkalmával Habók körülnézett a fehér puhaságba burkolózó erdőn. – Csodálatos! – sóhajtott. – Nem is értem a többieket. Az orrukat se merik kidugni ilyenkor. – Miért félik nyírfakoboldok a havat? – értetlenkedett a tujaszörny. – A hó nehéz – magyarázta Habók. – Mi pedig kicsik és könynyűek vagyunk. Néha hatalmas hótömegek zúdulnak le egy-egy ágról. Előfordult már, hogy valakit elsodort. Volt olyan nyírfakobold, aki a halálát lelte a hócsuszamlás alatt. Érthető, hogy félnek. De mennyi szépségből maradnak ki a félelem miatt! Én azt mondom, nem lehet úgy élni, hogy folyton valamiféle veszélytől rettegjünk.
– Való igaz – bólogatott lelkesen Tutu. – Mondják is volt a többi koboldok, hogy te milyen kettyós vagy! 
Sipos Fanni grafikája
– Hogy mi vagyok? – torpant meg döbbenten a nyírfakobold.
– Kettyós – felelte ártatlan mosollyal a tujaszörny.
Habók szeretett nyírfakobold lenni. Büszke volt ügyes és találékony népére. De most azt kívánta, bárcsak semmi köze ne volna hozzájuk. Olyan dühös lett, hogy legszívesebben visszafutott volna az odúkhoz, hogy fölrázza és számonkérje őket, amiért ilyet mondtak rá.
– Ki mondta és mikor? – hördült fel.
– Már nem emlékszik én – vonta meg a vállát (vagy mijét) a tujaszörny. – De miért van te így felzaklatván, barátom?
– Tudod, mit jelent az, hogy kettyós? – dühöngött Habók.
– Gondol én azt, hogy bátor – meresztette jámborul nagy, fehér szemét Tutu.
– Egy lóbárzsingot! – tajtékzott a nyírfakobold. – Kettyós, kerge, dilinyós, őrült, eszement, bolond, hangyás, zakkant, gyagya…
– Hogy micsoda? – kapta a szája elé a kezét (vagy mijét) Tutu.
– …kelekótya, félkegyelmű, buggyant, dinka, lüke, stikkes, idióta! – sorolta tovább felháborodottan a nyírfakobold. – Azt jelenti.
– Hígvelejű? – kérdezte megbotránkozva a tujaszörny. – Saját néped hív volt tégedet hígvelejűnek?
– Súlyos vétek. Tujaszörnyek is ismerik e szót, használják is, de barátnak, testvérnek soha mondják! Háta megett végképp soha mondják. Ve-heee, Habók barátom, teneked van nem könnyű nyírfakobold lenni!
Habók elgondolkozott. Haragja helyét szomorúság vette át. Életében először nem volt boldog attól, hogy a nyírfaliget koboldja lehet.
Megtetszett a történet? Tedd a kosaradba itt!
