Mi van az erdőn túl?
A se nem kicsi, se nem óriási, hanem inkább elég nagy erdő mélyén él Sim, a félelmetlen medve, Doles, a szörnyen szőrös kutya, Ví, a macska-enciklopédia, Jú, az egyfülű róka és Pí, a kalandvágyó leopárd. Bendl Vera varázslatos meseregénye, a Szörnyen szőrös barátság egy olyan világba vezet bennünket ahol az állatok éppúgy keresik a helyüket, mint sokszor mi is. Olvass bele a könyvbe, és fedezd fel az erdő lakóinak kalandjait!
Egy napon Edvinát, a sárgarigót megbántották. Vagyis hát: beszóltak neki úgy istenigazából. A fülesbagoly volt az, délelőtt tízkor. Zavarta, hogy Edvina sivítozik az odúja előtt. Alvásidőben.
– Csitulj már, te lökött sárgarigó! Iszkiri! – kiáltotta neki.
És Edvina erre kikészült. Annyira, hogy kedve támadt neki is megbántani valakit. Körözött az erdőben, és Dolest találta meg, aki reggeli körútját végezte éppen. Leszállt hozzá, és azt visította:
– Doles, te aztán szörnyen szőrös vagy!
– Ezt mindenki tudja – válaszolta egykedvűen Doles.
– Jó, de ez nem valami… esztétikus – szállt feljebb egy kicsit Edvina.
Doles felvonta sűrű szemöldökét.
– Esztéééétikus? Misztéééétikus? Miről beszélsz? Mi ez a szó?
Edvina remekül érezte magát, amikor kimondhatta, amit kimondott:
– Azt jelenti, hogy ronda vagy. Ronda a szörnyű szőröd! – A sárgarigónak a szeme is csillogott, annyira jólesett neki megsérteni egy nagy testű kutyát. Na jó, legyünk őszinték: nemcsak egy nagy testű kutyát, hanem éppen Dolest. Csakhogy Dolest ez egyelőre nem hatotta meg. Nem volt szokása szíre-szóra elszomorodni, főként nem azonnal.
– Edvina, mondok én neked valamit – morogta, miközben körbeszagolt egy fát. 
– Mit? – érdeklődött a sárgarigó, bár kicsit félt a választól.
– Hogy madárnak te nem vagy más, mint szörnyen sárga! Fuj!
Edvina erre felborzolta a tollazatát, és sértődötten elrepült. Reptében még háborgott.
– Hogy én? Szörnyen sárga? De hát… köztudomásúlag gyönyörű vagyok! Ez a buta kutya… Bah.
Dolesnek viszont rosszkedve lett. Életében először eszébe jutott, mégis mi van, ha baj, hogy ő szörnyen szőrös. Pedig már kölyökkutya korában is pamacsok álltak ki a talpából, no meg a füle tövéből. De eddig úgy érezte, ez tiszta szerencse: legalább a mamája jobban meg tudja simogatni. Mindig is boldog volt a szőrével, de most tisztára elkomorodott. Edvina eközben éppen eléggé mérges lett Doles válaszától, és nem adta fel a bosszantás mámorító tervét. Sőt, még több kedve lett hozzá, mint előtte. Ezúttal Pít vette célba. Tudni kell, hogy Pí – az ő békés természetével – néhány dolgot nem tudott elviselni csak. Például ha az úszástechnikáját, a pettyeit vagy a tappancsait kritizálták. Edvinának ezt sikerült kihasználni.
– Pí, te nagyon puha tappancsú vagy. Borzasztó a puha tappancs! – sivította a magasból. 
A puha tappancsú leopárd Edvina felé sem nézett. Ment tovább a zubogóhoz, mintha semmit sem hallott volna. Ez volt a szokása, ha bántották. Ez a szokás Edvinát mindennél jobban idegesítette.
– Pí, hallod, amit mondok? Hibás a tappancsod! Nem megfelelő! Béna!
Pí csak baktatott a zubogó felé.
– Pí, te szörnyű puha tappancsú, hibás leopárd, mikor állsz meg végre? – visította Edvina magából kikelve, hiszen ahhoz szokott hozzá, hogy a bosszantásai célba érnek. De Pí nem válaszolt. Makacs egy leopárd volt, és sokáig bírta. Erre Edvina az orra elé röpült, és úgy folytatta.
– Szörnyű a puha tappancsod! És a hallásoddal is vannak problémák.
Erre viszont Pí szó nélkül akkorát suhintott a puha tappancsával, hogy Edvina nekiütődött a közeli jegenyefának, néhány tolla is kihullott.
– Ez… ez bántalmazás! – köhögött a sárgarigó. 
– Arra gondolj, Edvina – szólalt meg végre Pí jéghideg hangon –, hogy ha keményebb lenne a tappancsom, a jegenyefa törzsén végezted volna az EGÉSZ életedet! – és otthagyta a sárgarigót.
Hogy mit csinált erre Edvina? Hát Simhez repült sikítva.
– Bántanak, bántalmaznak, ütlegelnek! – sikította. –
Pí fához kent. Ez… ez… gyilkossági kísérlet! Doles pedig azt mondta, hogy szörnyen sárga vagyok. Szóbeli bántás. Ezt teszik velem ebben az erdőben!Mindeközben Doles szomorúan járta az erdőt. Hozzá nem illő módon mindenkitől azt kérdezte, baj-e, hogy ő szörnyen szőrös. Bár sem Viktor, a mókus, sem Henrik, a borz, sem a többiek nem értették, kit zavarhat, ha egy kutya szörnyen szőrös, Doles ettől sem tudott megnyugodni. Még viszketni is kezdett a szőre késő délutánra, amikor belefutott Simbe és a vállán panaszkodó Edvinába.
– Szóval Pí suhintott a szörnyű tappancsával, és elszédültem, és azt sem tudtam, túlélem-e, a jegenyefa törzsén csúsztam le, itt a három toll, amit elvesztettem, bizonyíték! – magyarázta Edvina. – Dolest meg ismered, milyen bántó, amikor a színemet sértegeti!
Pí is ebben a pillanatban lépett elő a bokor mögül, leopárdtekintete egykedvű volt, igaz barátai tudták csak, hogy akkor a legmérgesebb, amikor így néz. Meg is kérdezte Edvinát:
– Gyilkossági kísérlet? Edvina, szerinted ha megkísérellek meggyilkolni, akkor nem fog sikerülni? Kipróbáljuk? – és erre Edvina Sim válláról gyorsan felrepült egy fára.
– Te mondtad rám, hogy ronda vagyok, Edvina – vakkantotta Doles. – Azóta járkálok itt magamban, mint egy szerencsétlen macska, aki csak a külsejével foglalkozik. De ha tudni akarod, fenntartom, hogy szörnyen sárga vagy!Sim a fejét vakarta. Már megint jól nézett ki! Mit csináljon ezekkel? Doles úgysem hallgat rá, az biztos. Ilyen makacs kutyát egyet sem látott még a földön. Pí meg? Most kérje meg, hogy máskor óvatosabban kenje fához a sárgarigót? Edvina pedig holnapra sem lesz okosabb, szóval… nem volt medvének való helyzet. 
– Először is, ebben az erdőben nem minősítgetünk, nem teszünk megjegyzést a másik külsejére – mondta azért komolyan Sim, és jelentőségteljesen körülnézett. Senki nem érezte úgy, hogy róla beszél. – Értitek, nem mondjuk, hogy a másik ronda, béna, csúnya satöbbi.
Tetszett a történet? Tedd a kosaradba, és tovább olvashatod!
