A fiú a tükörben
A Megálljatok, tolvajok! a Pagony legújabb sorozatának, a Zseblámpás könyveknek egyik első megjelent kötete. A sorozat azért született, hogy a lelkes (és kevésbé lelkes), de már folyékonyan olvasó gyerekeket beszippantsa az olvasás világába.
Az időutazós könyvekkel egyszerűen nem tudnak betelni a gyerekek, amit mi maximálisan meg is értünk, ugyanis mi is ugyanígy vagyunk ezzel. Ezúttal Alex és Ruby lépnek át a múltba egy régi tükrön keresztül, és a saját ükszüleik világában találják magukat, ahol ráadásul egyéb megfejtésre váró rejtélyek is várják őket…
Olvass bele most te is!
A tükör a lépcső mellett lógott Joanna néni halljában. Magas volt és széles, cirádás aranykeretét kunkorodó levelek, indák, kövér baba- angyalok, virágkosarak és mindenféle kacskaringók díszítették. Joanna néni azt mesélte, hogy régen egy francia arisztokratáé volt, mielőtt még a francia forradalomban lecsapkodták az arisztokraták fejét, a palotáikat pedig múzeummá alakították.
Egyszer, amikor Alex Pilgrim hétéves volt, belenézett ebbe a tükörbe, és egy másik fiú
nézett vissza rá.
A fiú a tükörben egyidős volt vele, talán egy kicsit idősebb. Világosbarna haja és markáns arcvonásai voltak. Kék gyapjúpulóvert és szürkés bricseszt viselt. A bricsesz, ha nem tudnátok, egy régimódi nadrágféle – rövidebb, mint egy hosszúnadrág, de hosszabb, mint egy rövidnadrág –, régimódi iskolásfiúk viselték, mielőtt igazi nadrágot hordhattak volna.
Ez a fiú éppen a haját fésülte, elég kapkodva, mintha sokkal szívesebben csinálna bármi mást. Miközben Alex nézte, a fiú elfordította a fejét, és odakiabált valakinek, aki nem látszódott. Alex nem hallotta, mit mond, de elég türelmetlennek tűnt.
– Épp azt csinálom! – valami ilyesmit mondhatott. De az is lehet, hogy azt kiabálta: – Jövök már!
Aztán letette a hajkefét, és kiszaladt a keretből.
Alex ott maradt a tükörnél. Továbbra is Joanna néni hallja látszott benne, de valahogy semmi nem olyan volt, mint kellett volna.
A falakat zöld-sárga csíkos tapéta borította, állt ott egy hatalmas, zöld növény, amit még soha nem látott azelőtt, a fehér bejárati ajtó felső
részét színes üveggel rakták ki. És szokatlan volt az is, hogy a saját tükörképe nem nézett vissza rá. Előrenyújtotta a kezét, mire némi fodrozódás jelent meg a tükörben. Amikor a fodrozódás elült, Alex magát látta, mint mindig: alacsony, szőke fiú aggodalmas képpel. Mögötte pedig a szokásos krémszínű fal. A szokásos barna ajtóval. Minden olyan volt, mint mindig.
Alex soha nem hitt azokban a könyvekben, amelyekben a gyerekek felfedeztek valami titkos átjárót vagy egy varázsfát vagy földönkívülieket a kert aljában, és aztán jól megtartották maguknak a titkot. Ha ilyet találnál, nem szeretnéd mindenkinek elmesélni? Mi a nagy
szám egy titkos átjáróban, ha senkinek nem dicsekedhetsz vele?
De azt tudta, hogy a tükörben látott fiúról soha nem fog mesélni senkinek. Még jó, hogy
nem! Mi értelme lenne? Úgysem hinne neki senki!
Ha folytatnád, ide kattintva rendelheted meg a könyvet!
