Te szeretnél örökké élni?
Szerettétek a Beépített robotot? Olyan könyvet kerestek, ami egyszerre pörgős és elgondolkodtató? Nem tudtok nemet mondani egy hangulatos, angliai történetre? Akkor szuper hírünk van, megérkezett Az ezeréves fiú! Olvass bele Ross Welford regényébe!
ALFIE
Te szeretnél örökké élni? Ha engem kérdezel, attól tartok, nem ajánlanám. Különleges helyzetben vagyok: mostanra már megszoktam, és pontosan meg is értettem, mennyire. De már nem akarom ezt. Fel szeretnék nőni, mint te.
Ez az én történetem. A nevem Alve Einarsson. Ezeréves vagyok. Igazából egy kicsit több.
A barátod vagyok? Akkor hívj csak Alfie-nak. Alfie Monknak.
Kattints ide, és szerezd meg a könyvet most!
ELSŐ FEJEZET
South Shields, Kr. u. 1014
Egy alacsony sziklaszirten ültünk anyával a folyó torkolata felett, és néztük, ahogy a túloldalon a falunkból felszálló füst bodrozódik az égen, és összeolvad a felhőkkel.
A folyót mindenki Tyne-nak, vagyis tájnnak hívja. De akkoriban Teen, vagyis tín volt. Nálunk ez a szó egyszerűen a folyót jelentette.
Miközben anya sírt és dühödten átkozódott, sikoltásokat hallottunk a víz túloldaláról is. A szikla tetején lángokban állt a faerőd, a füstszag lassan kúszott felénk. Az emberek – többségükben a szomszédaink – a túlparton gyülekeztek, de tudtuk: Dag, a révész nem fog visszamenni értük. Hiszen akkor őt is megölnék. Amikor velünk elérte a partot, sűrű bocsánatkérések közepette elmenekült.
Olvasd el Hamvas Réka ajánlóját itt!
Egyszer csak megjelentek az emberek, akik a hajókkal érkeztek. Egy kicsit még megálltak – öntelten, félelem nélkül –, majd a kardjukat és a baltájukat készenlétben tartva megközelítették a zsákmányt, a falunkbelieket. Néhányan a vízbe menekültek előlük. De nem jutottak messzire: egy kisebb hajó a folyó közepén feltartóztatta őket.
Lehajtottam a fejem, és beletemettem az arcom anya kendőjébe, de ő elhúzta, és megtörölte vele a szemét. A hangja remegett a dühtől.
– Sey, Alve. Sey!
Mi így beszéltünk akkoriban. Óészaki nyelven, ahogy ma hívják, vagy legalábbis az egyik nyelvjárásában. Mi nem hívtuk sehogy. Anya így értette: „Nézd! Nézd mit csinálnak a mieinkkel azok az emberek, akik a hajóikon észak felől érkeztek.”
De nem voltam rá képes. Felálltam, és valami furcsa kábulatban elindultam, de így is hallottam a gyilkolást, így is éreztem a füstöt. Úgy éreztem, nyomorult dolog így életben maradni. Anya mögöttem jött, maga után húzta a kicsi fakocsit, amire mindent felpakoltunk, amit Dag, a révész tutaja elbírt.
A macskám, Biffa mellettünk lépdelt, néha letért az ösvényről, és beugrott a fűbe egy egér vagy szöcske után. Korábban ez mindig megmosolyogtatott, de akkor olyan üres voltam, mint egy eldobott héj.
Néhány mérfölddel arrébb, az egyik mélyen a szárazföldbe nyúló, védett öbölben találtunk egy barlangot. A nap még elég erős volt ahhoz, hogy használjuk apa régi tűz-üvegét: egy gömbölyű, csiszolt kristályt, ami vékony csíkba gyűjtötte össze a nap sugarait, és így tüzet lehetett vele gyújtani. Én féltem, hogy a fosztogatók utánunk jönnek, de anya biztos volt benne, hogy nem fognak, és igaza is lett. Megmenekültünk.
Három nappal később láttuk, hogy kihajóztak a nyílt tengerre, és én elkövettem életem legnagyobb hibáját. Egy olyan hibát, aminek a helyrehozására ezer évet kellett várnom.
Érdekel a folytatás? Itt találod a könyvet!
