„Kopogj!”
Megjelent a Jelek a falon, Papolczy Péter letehetetlen, új regénye! Az Abszolút Könyvek sora egy fantasztikusan érdekfeszítő krimivel gazdagodott! Ebből a történetből az olvasó rengeteg érdekességet tanulhat Budapest, azon belül is a 13. kerület történetéről, valamint jobban megértheti az összeesküvés-elméletek működését is. Olvass bele!
„Kopogj!”
Bence nézte az ajtóra pingált tömör utasítást, aminek szépen hurkolt betűit mintha valamiféle körömlakk-keverékkel festették volna fel. Piros és fehér, gyöngyházfényű, domborodó, arasznyi vonalak, ívek. Tudta, hogy nincs senki odabent, így a felszólítást figyelmen kívül hagyva lenyomta a kilincset.
Másodszor járt Dóra szobájában, de először volt itt egyedül, így most leplezetlenebb kíváncsisággal tudott szétnézni. Szemügyre vette a kis dísztárgyakat a könyvespolcon – egy pici Eiffel-torony, egy pici piros angliai telefonfülke, egy kis makett talán valami görög szigetről –, és a polc sarkára akasztott érmeket. Az arany-, ezüst- és bronzszínű korongok között lógott egy agyagból kiégetett, téglaszínű, BDG feliratú háromszög. Ez utóbbiból neki is volt otthon.
Kattints ide és szerezd meg!
Az íróasztal fölött egy faliújságon rajzszögekkel és gombostűkkel felerősített képek, idézetek. A képek között akadtak újságkivágások, netről letöltött és kinyomtatott fotók és személyes fényképek. Bence elégedetten nyugtázta, mennyivel előkelőbb helyre került ő maga, mint Tom Holland, bár tagadhatatlanul jobban örült volna, ha a színész inkább valami fiókban lapul, de azt is tudta, hogy mivel két hónap múlva mutatják be az első Pókember nagyfilmet Tommal a főszerepben, erre még várnia kell egy darabig. Az íróasztalon egy nyitott, matematikai témájú könyvecske, inkább füzet hevert. Ptolemaiosz második tétele, ígérte a cím a lap tetején. A cím alatti rajzon egy körben egy négyszög, és mellette egy borzalmasan bonyolult egyenlőség, ami az átlók és az oldalak hossza közötti összefüggésről árult el valami mélyenszántó igazságot.
Bence hallotta, ahogy a fal túloldalán öblít a vécé, majd megnyílik egy csap. Tudta, hogy Dóra mindjárt a szobába lép, és inkább az ablakba állt, mint aki mindvégig a kilátásban gyönyörködött. Éppen egy kirándulóhajó bújt ki az esti fényben a Margit híd egyik boltíve alól, és siklott rá a szürkéskék sávra a sziget és a pesti part között.
Amikor nyílt a háta mögött az ajtó, kicsit eltartotta a jobb karját a testétől, mint egy pingvin, akinek melege van, így akart helyet csinálni a lánynak a hóna alatt. Dóra készségesen bebújt a felkínált ficakba.
– Ezt a panorámát meg lehet szokni – mondta Bence.
– Volt rá időm, mindig is itt laktam – felelte Dóra.
– És tizennégy éve is ilyen szép volt?
– Nem tudom, szerintem akkor még nem érdekelt. Ha jól emlékszem, akkoriban fedeztem fel a kezemet, és teljesen lenyűgözött.
Olvasd el Viola Bea ajánlóját!
– Egyébként a házaknak van köze a strandhoz?
Dóra felsandított Bencére.
– Elvesztettem a fonalat – ismerte be Dóra. – Milyen házak? Milyen strand?
– A Palatinus-házaknak a Palatinus strandhoz. – Bence kicsit jobban magához szorította a lányt.
– Ja. Igen, van összefüggés – mondta lassan Dóra, mint aki próbál éppen felidézni valami ismeretet. – Apa egyszer elmagyarázta, megkérdezhetem, de nem szívesen.
– Mert?
– A palatinus szó kivált belőle egy feltételes reflexet. Elkezd egy „Gyere, szöszi, menjünk ki a Palára” kezdetű ősi slágert énekelni.
Bence felnevetett.
– Tulajdonképpen szívesen meghallgatnám, de megértem, ha te már unod. Semmi gond, gugli a barátom.
Dóra kibújt Bence karja alól, és leült az ágyára. Bence kicsit tétovázott, tett egy bizonytalan lépést az ágy felé, de aztán inkább a babzsák mellett döntött.
– Mondok egy logisztorit – vetette fel Dóra.
– Jó. Valami morbid és zaftos? – Bence megdörzsölte a kezét.
– Egyáltalán nem. – Dóra megrázta a fejét. – Sőt, igazából teljesen hétköznapi. – Vett egy nagy levegőt. – Van egy család. Apa, anya, két gyerek. A kicsi fiú, a nagyobbik lány.
– Az apa férfi, az anya nő?
– Természetesen. A kapucsengőjükön az áll, „Pásztor/Varjú”. Kinek mi a vezetékneve?
Bence keresztbe tette a lábát, kezét összekulcsolta a fölső térdén, és töprengést színlelve ráncolta a homlokát.
– Hm. Az egyszerű válasz persze az, hogy az apát és a két gyereket hívják ugyanúgy, az anya pedig megtartotta lánykori nevét... De ha ez lenne a megoldás, akkor nem adtad volna fel a feladatot.
Dóra halovány mosollyal az arcán bólintott.
– És ami még feltűnik – folytatta Bence –, hogy mindez az utolsó betűig a te családodra illik. – Ujjai közé fogta az állát. – Vagyis igaziból mondani szeretnél valamit.
– Bravó, Holmes! – Dóra néhányszor összeverte a tenyerét. – Az indíték tehát megvan. De a talány még megoldatlan.
– És kihasználhatom azt a tényt, hogy te Varjú vagy, bár a feladványban nem volt megadva?
– Ki.
Bence felállt, és színpadiasan hadonászva járkálni kezdett a szobában.
– Elvileg ugyebár előfordulhat, hogy a gyerekek az anyjuk családnevét viseljék, de ez nagyon szokatlan, jóval vonzóbbnak kell lennie az apáénál. A Pásztor esetén ez valószínűtlen. – Bence Dóra felé fordult. – Pásztor Egon megkéri Varjú Klára kezét, mire Klára azt mondja, rendben, kedves Egon, de egy feltétellel, ha a gyerekeinknek nem a te borzalmas nevedet kell viselniük. Nem életszerű. Ha az apádat Schicklgrubernek hívnák, akkor megérteném.
Dóra felnevetett, a szája elé kapta a kezét. Bence imádta ezt a mozdulatát, bár nem értette, ilyen tökéletes fogsorral erre miért van szükség.
– Honnan találsz ki ilyen marhaságokat?
Bence az íróasztalnak támasztotta a hátsóját.
– Ugye jól sejtem? Nem arról van szó, hogy anyáddal és az öcséddel vagytok a Varjúk. Vagy Varjak.
– Nem. Mármint igen, jól sejted.
Dóra megfogott egy hullámos, barna tincset a füle mellett, kiegyenesítve a szája elé húzta, és azt babrálta, míg várta, hogy Bence tovább törje a fejét.
– Pali az öcséd. Vagyis nem származhat anyád egy korábbi házasságából. És ha örökbefogadott lenne, akkor is a ti neveteket viselné. Ráadásul pont olyan, mint Egon kicsiben. – Bencének felderült az arca. – Megvan. Pali a Pásztor. Ő valójában apád húgának a gyereke, csak az egész családja meghalt egy hullámvasút-balesetben, ő az egyetlen túlélő, és Egon magához vette.
– Jesszusom, Bensz, mondtam, hogy nem morbid. – Dóra a farmerén keresztül megdörzsölte páros kézzel a sípcsontját. – Mondtál már valamit, ami majdnem jó volt.
– Tényleg?
– Igen. – Dóra most már gyorsan a végére szeretett volna érni, rájött, hogy akaratlanul túl nagy feneket kerített a témának. Inkább segített kicsit. – A kisebbik gyerek nem származhat az anya korábbi házasságából.
Bence még néhány másodpercig értetlenül nézett, aztán a felismerés alakzatába rendeződtek a vonásai.
– Ellentétben a nagyobbikkal?
– Igen.
– Vagyis... a családban te vagy az egyetlen Varjú? Vagy esetleg anyád is?
– Nem, csak én. Anya váltott.
Bencének kergetőztek a kérdések a fejében, mind elsőként akart kijutni, ami szánalmas makogást eredményezett. Félt, hogy Dóra ezt valamiféle döbbenetnek, sokknak fogja értelmezni. Nem alaptalanul.
– Jaj, Bensz! Nem akkora ügy. Elváltak a szüleim. Biztos hallottál már ilyenről.
– Persze, nem... nem is az... – Bence most már leült az ágy szélére. A legvehemensebben az a kérdés furakodott előre, hogy Dóra ezt eddig miért nem említette, de semmiképpen nem akarta a számonkérés látszatát kelteni. – Egont apának szólítod.
Dóra hátrébb csúszott, hátával a falnak dőlt.
– Amíg vissza tudok emlékezni, ő csinálta a kakaót. Belegondolni is furcsa, hogy apu valamikor itt lakott. Kábé kétéves koromig.
– Csak az nem világos... Amikor én elmeséltem, hogy apám kétéves koromban lelépett, rávághattad volna, hogy nahát, minő véletlen, az enyém is – mondta Bence, és közben próbálta eldönteni, Dóra vajon azért húzódott beljebb, hogy neki is helyet csináljon, vagy a távolságot akarta megnövelni kettőjük között.
– Te a mamáddal élsz kettesben. A kérdés a levegőben lóg. Nálam nincs ilyen kényszer. Nem beszélek erről mindenkinek. – Bence tiltakozó arckifejezéséből tudta, mit készül mondani. – Tudom, te nem vagy mindenki. De egy hónapja még mindenki voltál, és olyan hirtelen lettél nem mindenki... Vannak, akik oda felkerültek – mutatott a faliújságra –, de nem tudnak róla.
– Jó, hát ott van Pókember és Harry Potter is, ezzel most nem mondtál sokat.
– Mármint a barátaim közül. – Úgy érezte, most szőrszálhasogatásnak tűnne rámutatni, hogy a huszonöt év körüli, szakállas Daniel Radcliffe nem azonos Harry Potterrel.
Bence próbálta felidézni az első találkozást Dóra szüleivel. Nem mutatkoztak volna be egymásnak? Ja nem, Dóra csak gyorsan végigmutogatott mindenkin, és elhadarta a keresztneveket. Talán ezért?
– És kapcsolatban vagy vele?
– Mármint apuval? Persze, legutóbb tegnap voltam nála. Suliból hazafelé könnyű útba ejteni, a Kárpát utcai lakótelepen lakik. Egyébként ő is berzsenyis volt.
– Csak nem cés? – kérdezte Bence vigyorral az arcán.
– De. Csak akkor még a matektagozat is négyéves volt, nem hat.
– Ez legalább megmagyarázza az egyik rejtélyt veled kapcsolatban.
– Úgyis mint? – kérdezte Dóra, bár nyilvánvaló volt a válasz.
– Az ügyvéd házaspár matekos lányának titokzatos esetét.
Bencének most már kezdett kényelmetlenné válni ez a kicsavarodott testhelyzet, ahogy egyik lábát a padlón tartva félig hátrafordul Dóra felé. Ő is feljebb húzódott az ágyon, és nekidőlt a falnak. Dóra egyből a vállára hajtotta a fejét. Illetve elsőre nem sikerült, Bencének kicsit lejjebb kellett csúsznia.
– Valahogy a matek lett a mi közös világunk apuval – magyarázta Dóra. – Amióta az eszemet tudom, kis logikai feladványokkal szórakoztatott. Szerintem eleinte azt hittem, ez is olyan, amit mindenkinek meg kell tanulnia. Mit mond a tehén, milyen színű a banán, hányféle háromgombócos fagyit lehet kérni tizennégy ízből, ha nem akarok két egyformát, de a sorrend mindegy. Úgy negyedikes lehettem, amikor kiderült, hogy anyáék egyik-másik feladathoz hozzá sem tudnak szagolni. És szerintem emiatt még jobban tetszett. Volt valami, amit jobban tudok a szüleimnél.
– Ptolemaiosz második tétele – mondta Bence az íróasztalon heverő füzet felé biccentve, és cinkos mosoly terült el az arcán, ami teljesen felesleges volt, hiszen Dóra nem láthatta.
– Igen? Mi van vele?
– Milyen? Hozta az első szintjét, vagy kifulladt a jó öreg Ptolemaiosz?
Dóra sóhajtott.
– Ja, humános humor. – Aztán úgy döntött, veszi a lapot. – Zseniális, de sokkal bonyolultabb, hiányzik belőle az elsőre jellemző könnyed elegancia. Szerintem jó, hogy kettő után abbahagyta.
Egy darabig csak ültek egymás mellett némán.
– Azt nem értem – szólalt meg egy idő után Bence –, hogy mégis mitől tartottál, mi lesz, ha megtudom?
– Bensz, ne rugózz már ezen, lécci! Akit nem akarok neki bemutatni, annak tudnia sem kell róla.
Bence elismételte magában a mondatot. Átalakította. Csak egyféleképpen tudta értelmezni.
– Be akarsz neki mutatni? – A súrlódásból a vállán tudta, hogy Dóra bólintott. – Mikor?
– Mit szólsz a péntekhez? Egyszerre végzünk, tanítás után átsétálunk hozzá. – Bence feltartotta a hüvelykujját. – De nem lesz tikka masala fokhagymás naannal, mint itt. Sem shepherd’s pie, mint legutóbb.
– Nem is szólsz neki oda előtte?
– De, azt azért szeretném bebiztosítani, hogy nadrágban nyisson ajtót.
