Mi történik, ha reggel anyáék helyett egy hatalmas oroszlán vár az ágyon?
Mindenkinek jól jön néhanapján egy oroszlán segítsége, de csak egy rövid időre... Csak amíg móresre tanítunk valakit, aki bántott. Csak amíg kihúz a kalamajkából, ha elfelejtettünk valami fontosat. Csak amíg... csak amíg kérünk egy kis időt, hogy kicsit nagyobbak legyünk. Olvass bele az egyszerre kalandos és érzékeny történetbe, itt az Oscar és az oroszlán!
Első fejezet
Amikor Oscar péntek reggel felébredt, még sejtelme sem volt róla, hogy egy hatalmas vadállat hatolt be a házukba. Álmodott, és az álomképek habzó folyóként kavarogtak a fejében. Fontosnak tűnt, mint az álmok általában, Oscar pedig igyekezett megragadni a viharos képeket. De hiába, így végül felült, az éjjeliszekrénye felé nyúlt, és felkapta a könyvet. De nem akármilyen könyvet, hanem a könyvet. Az abszolút, mindenkori kedvencet, a Márkó és az elveszett dömpert.
Oscar a fényes borítót nézegette. Már túl nagy volt hozzá, de ez nem számított, mert különleges könyv volt.
Kikelt az ágyból, és már szaladt volna a szülei hálószobájába, amikor megtorpant.
Furcsa.
Normál esetben, egy iskolai napon a szülei 7:15-kor ébresztették, de az óra a falon 7:25-öt mutatott! Biztosan elaludtak, úgyhogy Oscar a hálószoba ajtajához sietett, és benyitott. Természetesen arra számított, hogy a nyitott ajtóból meglátja anyukája és apukája ismerősen domborodó, alvó formáját, a két hosszúkás hegyvonulatot, amire még mindig szeretett felmászni. De Oscar nem az alvó szüleit látta.
Az ágytakaró le volt simítva.
Az ágyon pedig ült valami, amitől Oscarnak földbe gyökerezett a lába, és csak bámulta némán.
Egy oroszlán volt.
Egy nagyon nagy és nagyon is igazi hímoroszlán.
– Á – mondta az oroszlán, és Oscar felé fordult.
Benji Davies illusztrációjaOscar nem válaszolt. Megszólalni sem tudott – természetesen. Csak pislogott az oroszlán busa feje és bozontos sörénye láttán, nézte a hatalmas mancsát, amit éppen nyalogatott, majd Oscart meglátva zavartan ejtett vissza az ágyra. Oscar felmérte a szobát. Az anyukája pipereasztalán papírok feküdtek egy papírnehezék alatt, egy széken mosott ruhák tornya várta imbolyogva, hogy valaki elpakolja őket. Amikor visszafordult az ágy felé, az oroszlán bocsánatkérő pofát vágva rákacsintott.
Oscar nyelt egyet.
– Nem láttad a...? – kezdte.
– Igen? – kérdezett vissza az oroszlán, a hangja mint a mennydörgés.
– A... a... – Oscar nem bírta kimondani. – A...
– A szüleidet? – segítette ki az oroszlán.
– Igen – felelte Oscar, és valamiért örömmel töltötte el, hogy nem neki kellett kimondania.
– Á – mondta újra az oroszlán. – Kettő... volt belőlük?
Oscar bólintott.
– Magas apa? Kék pizsama? Kopasz kis folt a feje búbján?
– Igen – értett egyet Oscar nem túl lelkesen.
– És az anya? Kék szem? Mézarany haj? Csinos boka?
– A bokát azt nem tudom. Mármint, hogy egy boka lehet-e csinos.
– De a többi?
– Az stimmel – felelte Oscar, de közben azt kívánta, bárcsak inkább nemet mondhatott volna. – Sőt, ha az apukám mellett volt, akkor egészen biztosan ő volt az.
– Á – mondta az oroszlán harmadjára. És megint pofát vágott, de most olyat, amiből Oscar arra gondolt, hogy elkövetett valamit. Oscarnak az a rettentő érzése támadt, hogy tudja, mi az a valami, bár nagyon remélte, hogy téved.
Benji Davies illusztrációjaAz oroszlán hosszan és enyhén büdösen felsóhajtott.
– Ez csak... – kezdte.
– Igen? – kérdezett vissza Oscar.
– Szóval ez az egész, vagyis oroszlánnak lenni. Hogy így.
– Valóban?
– Határozottan. Mert néha azt kívánná az ember, hogy bárcsak ne az lenne. Hanem, mondjuk, hörcsög. Valami kicsi, szőrös. Törpepapagáj.
– Törpe...?
– Igen, tudod, papagáj. Ragyogó színek. Csupa tollászkodás és trillázás. De...
– Te nem az vagy?
– Nem – felelte az oroszlán. – Magad is látod, nem az vagyok. És ez aligha az én hibám, nem? Úgy értem, nem lehetsz hirtelen más, mint aki vagy, nem? Egy páva, például?
Oscar ezzel nem tudott vitába szállni. Az valóban nehéz lett volna. Még arról sem volt meggyőződve, hogy más emberré tudna-e válni, nemhogy egy másik állattá.
Újra körülnézett a szobában, újra szemrevételezte a papírokat a pipereasztalon, a mosott ruhát a széken. Minden teljesen normálisnak tűnt. És ha nem volt más magyarázat a szülei hiányára, akkor ennek annak kellett lennie, bármilyen nehéz is elfogadni. De valami azért zavarta, és nem is kicsit.
– Nagyon...?
Az oroszlán kitalálta, mit akart kérdezni.
– ... hátborzongató volt? Ó, nem – mondta, és Oscar megnyugtatására még a fejét is megcsóválta. – Elhiheted!
Oscar pislogott. Lelki szemei előtt szörnyű képek jelentek meg arról, hogy mi történhetett néhány pillanattal azelőtt, hogy benyitott a szülei szobájába. Látható jele ugyan nem volt, és Oscar már éppen rá is kérdezett volna, de az oroszlán meredten bámult a kezére.
Benji Davies illusztrációja– Az mi? – kérdezte az oroszlán.
– Ez? – kérdezett vissza. – Egy könyv. – És ő is odanézett.
– Mit nem mondasz! És azért jöttél...?
– Igen? – kérdezett vissza megint Oscar.
– Hogy a szüleid felolvassanak neked?
– Az anyukám – felelte Oscar. – Bár én is el tudom olvasni.
– Ebben egy pillanatig sem kételkedtem. De az jó, ha az embernek felolvasnak.
– Bár az anyukám biztos sóhajtozott volna. Azt mondta volna, hogy „már megint ezt?”. Vagy, hogy „nem nőttél még ki ebből?”. Lehet, hogy inkább megbökte volna az apukámat, hogy ébredjen fel. Ő pedig ásítozva azt mondta volna, hogy „az ég szerelmére, muszáj? Mostanra már csak tudod, mi történt kedvenc Márkónkkal!”
– De azért felolvasta volna? – kérdezte az oroszlán, és Oscar bólintott. – Hát ez tényleg elég rettenetes.
Oscar szomorúan újra bólintott.
– Ebben az esetben nem tehetünk mást, ugye? Na, pattanj fel! – Az oroszlán odébb húzódott az ágyon, hogy helyet csináljon Oscarnak.
Oscar meg sem moccant. Bal kezében fogta a Márkó és az elveszett dömpert, és tudta, mennyire szeretné, ha felolvasnák neki. Összevonta a szemöldökét.
– Hogy lehetek biztos benne...?
– Hogy?
– Hogy nem...
– Á – mondta az oroszlán negyedszer aznap reggel. Majd biztosította Oscart – a lehető legmeggyőzőbb módon, amire csak képes volt –, hogy ugyan élete során érzett már kibírhatatlan éhséget, de ez most nem áll fent. – Jelen pillanatban tele vagyok.
– De meddig maradsz tele?
Az oroszlán félrebillentette a fejét, és összeszorította a száját.
– Két napig – felelte. – Megígérem. Két egész napig nem kell ennem. Na, pattanj!
Oscar pedig pattant. Felmászott a hatalmas oroszlán mellé, bár kicsit kényelmetlenül érezte magát, amikor az oroszlán elvette tőle a Márkó és az elveszett dömpert, és az óriási, izmos mellső mancsával átkarolta a vállát.
Oscar várt, de az oroszlán csak pislogott, és nem is tudta elkezdeni az olvasást, míg meg nem találta Oscar apukájának az olvasószemüvegét az éjjeliszekrényen, és fel nem vette. Aztán kinyitotta a Márkó és az elveszett dömpert, és belekezdett.
De még hogy!
Az oroszlán úgy olvasott, hogy nem próbált minél gyorsabban a végére érni. Elképesztő hangokat adott ki, beleértve magát az elveszett dömpert, amit a torka legmélyéről szólaltatott meg, de úgy, hogy beleremegett az ágy. És amikor a végére ért, akkor sem lökte félre a könyvet. Sárga szeme kitágult, a farka végén lévő fekete bojttal a matracot csapkodta boldogan.
– Fantasztikus! – bődült fel. – Még egyszer?
Miután Oscar bólintott, az oroszlán újra felolvasta a könyvet. Még nagyobb beleéléssel, a negyedik oldalon például, amikor Márkó először látja meg az elveszett dömpert, drámai szünetet tartott! A harmadik alkalommal még ennél is jobban odatette magát, ötödjére pedig olyan volt, mintha Oscar maga lenne Márkó, az ágy pedig az elveszett dömper!
Az oroszlán visszalapozott, hogy megint elölről kezdje, de életében először Oscar úgy döntött, hogy elég lesz. Korgó hangot hallott, és örömmel nyugtázta, hogy a saját gyomra az.
Nem az oroszláné.
– Éhes vagyok – jelentette be.
Az oroszlán letette a könyvet az ágyra.
– Akkor megreggelizhetnénk, nem?
Oscar rámeredt.
– Bocsánat! Úgy értem, te lemehetnél, és te megreggelizhetnél. Induljunk!
Az oroszlán felemelte hatalmas testét; a fejével meglökve a mennyezeti lámpát, ahogy négy lábra állt. Az ágyról a padlóra lépett, Oscar is lecsusszant, majd követte az oroszlánt, aki ügetve vonult ki a lépcsőfordulóra, onnan tovább lefelé a lépcsőn, Oscar pedig látta, hogy a szőnyeg besüppedt hatalmas mancsai nyomán.
Ámulva nézte az oroszlán széles vállát, tömör combjait, amiben csak úgy hullámoztak az izmok, ahogy vonult lefelé. Kövesse?
De tényleg?
Úgy értve, ez igaz? Vajon a szüleit tényleg...?
Oscar nem tudta, de egy dolog világos volt: nincsenek itt, hogy gondoskodjanak róla, nem? A válasz határozott nincsenek volt, és ez a nincsenek csak felerősödött, amikor Oscar az ajtóból visszanézett a hálószobába. Egy nagyon üres, mostanra kicsit összegyűrt ágyat látott.
Lent a padlón pedig két pár papucs árválkodott.
Rendelt meg az Oscar és az oroszlánt itt!
A kötetet Demény Eszter fordította.
