"A perifériákat mi alakítjuk ki"
Szuper izgalmas és vicces kötettel bővült a Zseblámpás könyvek-sorozat, melynek célja, hogy kezdő olvasókból lelkes könyvmolyokat neveljen. Ebben az interjúban a Szafari az Ábránd-lakótelepen szerzőjével, Molnár T. Eszterrel beszélgettünk legújabb könyvéről. Olvass tovább!
Az elmúlt időben főleg felnőtt közönség számára írtál. Kihívást jelentett alsósokra váltani, vagy éppen üdítő változatosság?
Általában nem egy bizonyos korosztály számára írok, hanem egy-egy történetet szeretnék megeleveníteni, vagy egy kérdésnek akarok utána járni, amikor írni kezdek, és így legtöbbször maga a készülő mű határozza meg a befogadói kört. Ebben az esetben tudtam, hogy egy elkóborolt állatkertről fogok írni, és mivel a fejemben viccesebbnél viccesebb képek kergették egymást, és bugyuta, de szerethető karakterek születtek, az is hamar kiderült, hogy gyerekkönyv lesz belőle. Hogy pontosan melyik korosztálynak való a könyv, azt viszont már nem én, hanem a szerkesztőm, Kovács Eszter ítélte meg.
Szívesen írok gyerekeknek. Szeretek nevetni és nevettetni, és ez a felnőtteknek szóló írásaimmal ritkán jön össze. Az viszont egyáltalán nem jelent problémát, hogy egyszer gyerekeknek, máskor felnőtteknek írjak, hiszen ilyenkor nem másképp írok, csak mást. Nincsenek berögzült módszereim, minden egyes műhöz, minden feldolgozott témához, történethez, kérdéshez teljesen elölről kell kezdenem: megtalálni a formát, a stílust és az elbeszélői hangot.
Kattints ide és szerezd meg most!
Ahogy a Kóbor Szállóban, úgy legújabb könyvedben is olyan témákról írsz, amik jellemzően a felnőtt lakosság figyelmének perifériáján vannak. Keveseknek jut eszébe például az állatkertet meglátogatva, hogy vajon hogy érzik magukat ott az állatok. Vagy hogy a beszédhiba miatt milyen stigmákat szenvedhetnek el a gyerekek. Szerinted miért fontos, hogy ezekkel a kérdésekkel már alsós korban találkozzanak a gyerekek?
Igor Lazin illusztrációjaKicsit meglepett a kérdés. Ugyan a többi felnőtt fejével nem tudok gondolkodni, de nekem mindkét kérdés eszembe szokott jutni. Már gyerekkoromban sem értettem, hogy jön az ember ahhoz, hogy szűk kalitkába zárja a vadállatokat, hogy aztán hétvégente a családjával sétálgatva megnézhesse őket. Elmondták nekem, hogy ezek fogságban született állatok, és hogy ők már nem tudnának a vadonban élni, de akkor sem tartottam igazságosnak, hogy amíg én vattacukrot ehetek és hintázhatok a játszótéren, nekik ott kelljen keringeni a ketrec rácsai között.
Ebben a történetben egy beszédhibás kisfiúból lesz szuperhős. De nem szuperhős-e mindenki, aki komoly hátránnyal indul, és minden nap komolyan küzd a boldogulásért? Gyerekkorunkban a gondos nevelők megtanítják nekünk a perifériára szorulókra való odafigyelést, de arról kevesen beszélnek, hogy a perifériákat mi alakítjuk ki. A társadalom kiszorítja magából azokat, akik nem illeszkednek tökéletesen, aztán kegyesen lehajol hozzájuk, és istápolja őket. A kisgyerekek viszont még mindenkire egyformán kíváncsiak, és mindenkit egyenértékűnek látnak.
Voltak valóságbeli ihletői a karaktereidnek?
Minden mese tartalmaz valóságnyomokat. Én is erősen beszédhibás kisgyerek voltam, és én sem szerettem logopédushoz járni, viszont sajnos nem igazán értem, hogy mit beszélnek az állatok. Talán, ha jobban tudnék figyelni…
Itt elolvashatod a regény első fejezetét!
Mennyire befolyásolta a témaválasztásodat az, hogy eredeti szakmád szerint biológus vagy?
Igor Lazin illusztrációjaNehéz kérdés, mert nem tudom, mit írnék, ha nem tanultam volna biológiát. Nem tudom, hogy ugyanennyire érdekelt volna-e a szökött állatkert témája, és azt sem, hogy így írtam volna-e meg az állatokat, de az biztos, hogy a történet megírásához nem volt szükségem különösebb zoológiai tudásra. Egyébként biológusként elvontabb tudományágakkal: molekuláris genetikával és molekuláris immunológiával foglalkoztam, úgyhogy amikor vadasparkban járok, először én is elolvasom a kifutók mellett álló információs táblákat, és csak utána tartok kiselőadást a gyerekeimnek.
Hallgass meg egy podcast beszélgetést a szerzővel!
A regényedben nagyon izgalmas az abszurditás és a valóság összjátéka. Míg az egyik oldalról antropomorf állatokkal találkozunk, akikkel egyedül a főszereplő Bali tud beszélni, addig a másik oldalról nagyon reális és életszerű az Ábránd-lakótelep. Hogy alakult ki ez az érdekes kettősség?
Amikor állatok szerepelnek egy mesében – márpedig a legtöbb mesében szerepelnek állatok – el kell dönteni, mennyire antropomorfizálja őket az író. Legyenek-e emberi jellegű gondolataik, késztetéseik, vagy viselkedjenek teljesen úgy, mint a természetben? Beszéljenek-e egymás között? Beszéljenek-e az emberekkel? A mozgásuk legyen állati, vagy járjanak két lábon és tudják használni a mellső végtagjaikat emberi karok módjára? Ahány mese, annyi lehetőség, és a gyerekek mindet elfogadják és szeretik. Ebben a könyvben egy izgalmas felvetést vizsgáltam meg közelebbről: mi lenne, ha az állatok tudnának kommunikálni különböző fajok között is, és az ember kizárólag azért lenne képtelen megérteni őket, mert csak a beszédre figyel, és minden más kommunikációs jel elvész számára. Ez egy elméleti felvetés volt, aminek ebben a formában nem kellett megjelennie a regényben, de erre építettem fel a világot és ehhez igazítottam azt is, hogy mennyire legyenek emberiek az állatok: nem akarnak filmet nézni és vetett ágyban aludni, de nem ölik meg egymást a természetes ellenségek, kooperálnak, társadalomban élnek, vannak jellemhibáik és rossz szokásaik.
Kattints ide és olvass el egy cikket a könyvről!
Igor Lazin illusztrációjaHogyan lett éppen a gyűrűsfarkú maki az állatok királya?
Mivel a király egy kicsit idegesítő figuraként formálódott meg a fejemben, olyan állatot kerestem, ami nem túl nagy, de elég hangos és túlmozgásos. A makik ráadásul igen okos állatok is, logikusnak tűnt, hogy az általam elképzelt világban magukhoz ragadják a kezdeményezést és az irányítást. Persze, ehhez az is kellett, hogy a Tátikai szafariparkban nem élnek oroszlánok, sőt, a Tátikán élő állatok azt sem tudják, mi az az oroszlán. Náluk az egyetlen nagyragadozó a félős Tigris, aki hiába szép és erős, nem alkalmas az uralkodásra.
