Milyen a jó tanár?
A közélet egyik legforróbb témája lett a tanárkérdés. Rengeteg, tanárokat érintő cikk jelenik meg mostanában, és ezzel párhuzamosan a tanárok megítélése, a tanárokról való gondolkodás is fontos része lett a közbeszédnek. Mivel a felnőtt lakosság szinte minden tagja látott már tanárt, ezzel kapcsolatban van valamiféle véleménye is. A vélemény pedig köztudottan arra való, hogy elmondjuk... Olvass tovább!
Nem csoda hát, hogy a köztereket, a tömegközlekedési eszközöket és persze a kocsmákat is ellepték az oktatásban jártas „szakemberek”, a hírportálok social média felületeire pedig ömlenek a helyzettel kapcsolatos árnyalt, színvonalas kommentek. A vélemények ütköztetése kulturáltan, és véletlenül sem ökölrázós emojik közepette zajlik, úgyhogy az ellentétes véleményen lévők is hamar tudnak közeledni a másik oldal álláspontjához... Talán majd egyszer megtanuljuk ezt is... Addig mindenki a saját tapasztalatára és meggyőződéseire épülő véleménybuborékot fújja egyre nagyobbra, egyre hangosabban, és egyre nagyobb szélsőségek felé menetelve. Hogy melyek is ezek a szélsőségek? Cikkünkben megpróbáltuk összeszedni őket.
Az iskola réme
Ismerjük a szokásos lemezt. A hozzászóló idejében (jellemzően az átkosnak hívott szocializmusban) volt egy/több rossz tanár az iskolában, vagy a jelenben szülőként találkozik egy/több rossz tanárral, és ez az alapélmény meghatározza a pedagógusokról alkotott teljes képet. Ami gyászos. Szerinte az egész szakma kontraszelektált, az egész oktatás úgy, ahogy van kuka, menthetetlen, kész, vége van. Bezzeg Norvégiában nem így van. Amíg a régi emlékek főleg olyan tanárokról sejlenek fel, akik szándékosan, pusztán szadista hajlamaiktól vezérelten, a hatalommal való visszaélés végtelen óceánjában fürdőzve gyötörték és bántalmazták a nebulókat, addig az újabb trendek inkább a kiégett, megfásult, túlterhelt, anyagi helyzetével elégedetlen, és a diákokon pitiáner bosszút álló szörnyetegekként festik le a rossz tanárt, vagyis lassan már inkább nekik is csak a hiányukat. Mivel a szocialista államhatalom regnálása alatt valóban nem kapott kiemelt szerepet az oktatás javítása, és aztán a rendszerváltozás után iskolába járók is többnyire csak megörökölték az előző rendszerből ottmaradt tanárokat, velük együtt pedig a nem túl gyerekbarát módszereiket, valóban minden iskolában akad(t) legalább egy pedagógus, aki bátran pályázhatna a mindenkori „iskola réme” címre. Azzal együtt, hogy a tudásalapú modern társadalom alapvető érdeke volna, hogy az ilyen tanárok kirostálódjanak (vagy ne adj isten, megfelelő pszichológiai segítséget kapjanak), és hogy miattuk senki ne utálja meg az iskolát, a tanulást, és pszichésen ne sérüljön bele abba, hogy megtanul írni-olvasni, ők valahogy mégsem nem tűnnek el az intézményekből.
És bizony, felnőttként nagyon tud sajogni a kiszolgáltatott helyzetünkben elszenvedett sérelem, szülőként meg... egyenesen ölni tudnánk, ha a gyerekünket bántják.
A rossz tanár tehát veszélyes ellenség, és mindenütt ott van. Viszont vannak olyanok, akik a jó tanár osztályába jártak…
A szupertanár legendája
Ők eleve úgy kezdik a kommentet, hogy tisztelet a kivételnek, és ha nem arról beszélnek hosszan, hogy az ő gyerekük bezzeg milyen szerencsés, amiért sikerült bekerülnie az utolsó mohikánként számon tartott Jó TANÁR osztályába, akkor a messzeség megszépítő fátyolán át éneklik meg azt az egy db pedagógust, aki bebizonyította, hogy a magyar ugaron is teremhetnek jó pedagógusok. Mert az a tanár bizony már 74-ben projektmunkával tanított, egyik kezével titokban szamizdatot nyomtatott, a másikkal új megvilágításba helyezte a peridusos rendszer rejtelmeit. Ő az, akit mindenki szeretett, tisztelt, és akibe talán halálosan szerelmes is volt. A szupertanár tantárgyát magas szinten tanítja (de százszor érdekesebben, innovatívan, kreatívabban, mint a rossz tanár(ok), hiszen a munkája egyben hobbija is, és kifejezetten szeret vasárnapi családi ebédek helyett továbbképződni). Kritikusan árnyalt gondolatai nélkül valószínűleg diákjai nem tartanának ott, ahol, és hozzá képest a Holtköltők társaságának Mr. Keatingje smafu. A bankszámláját nem nézi, vagy ha igen, maximum csak sóhajt egyet, és a gyerekekre gondol, akik miatt megéri a sok lemondás és áldozat. Hiszen őket bizony imádja. Mindet egy szálig.
Irreális elvárások mentén
Pedagógus legyen a talpán, akinek a szupertanárság a tanév minden napján, minden gyerekkel összejön, de miért is kellene? Egy-egy kivételesen jó szakember munkásságát elismerni és kiemelni fontos és szükséges, de nem szabadna elvárható minimumként tekinteni rá. Viszont sajnos ahogy a többi segítő szakmák művelőinél, úgy a tanárok esetében is megfigyelhető, hogy a szakma kiválóságaiból és a kulturális emlékezet irodalmi, filmes és egyéb formáiból a közgondolkodás végül összegyúr egy univerzális Jó-t, amiből aztán nagyon könnyedén lesz elvárásrendszer a szakma minden tagja felé.
Ő jelen esetben már nem egy létező tanár, hanem egyenesen egy oktatási szuperhős. A JÓ TANÁR (csupanagybetű) annyira jó, hogy nála mindenki csillogó szemmel szomjazza a tudást, nincs is szükség fegyelmezésre. Alsó tagozatban szerető gondoskodással terelgeti csibéit, akikben egytől egyig meglátja a kreatív zsenit, és sosem fárad el, hiszen ő választotta ezt a gyönyörű hivatást. Felsőben okosan orientálja a diákot, de nem szegi szárnyát, gimnáziumban pedig ő oldja meg az összes lelki zűrjét (mind a 200 kamaszét, akit tanít), hiszen ő mindenkit egyformán szeret.
És ha még létezne is ilyen hús-vér tanár, az se tetszene mindenkinek. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy
Régen minden jobb volt
Ki nem találkozott már olyan emberrel, aki szerint minden úgy volt jó, ahogy volt, és a mai bajok okozója, hogy a tanárok túl elnézők. Bezzeg régen nem voltak ilyen jellegű „hisztik”, minden tette a dolgát, és milyen jól! A tanár meg igenis tartson rendet: ha a gyerek rosszalkodik, vágja oda a kulcscsomót, ő is kibírta a büntetést, semmi baja nem lett attól, hogy, megszégyenítették, megalázták, megverték, vagy nem tanítottak neki semmit. Ez az a típus, aki szerint a mostani tananyag túl könnyű, a gyerekek elkényeztetettek, jó dolgukban azt se tudják, mit csináljanak, és egyébként is teher alatt nő a pálma, iskolába nem szórakozni jár az ember. Egyébként is ott a nyári szünet. Jellemzően egyetlen ilyen komment elegendő a virtuális atombombához, a kommentcunami garantált. A kommentelők egymás torkának esnek, az álláspontok lövészárokká mélyülnek, és a kommunikáció teljesen megszűnik.
Irreális elvárások, keserű tapasztalatok
Az egyszeri tanár meg csak kapkodja a fejét, és próbálja megfejteni, hogy ezek után mit is kellene gondolnia a saját szakmájáról, a kollégáiról, sőt, önmagáról. A ellentétes előjelű vélemények össztűzként zúdulnak a fejükre, nem beszélve az irreálisa elvárásokról, amelyeknek lehetetlen megfelelni.
Ekkora „hangzavarban” nem lehet őszinte magával senki. Pedig az önreflexió elengedhetetlen lenne a tanári pálya műveléséhez (is). Hiszen, ha valaki önreflektív, akkor megadja magának, és másoknak is a hibázás lehetőségét. És akkor lehet kimondani olyan dolgokat, amelyek ugyan kívül esnek az idealizált „jó tanár” mítoszon, de nagyon fontosak, és kimondásuktól még nem senki sem lesz rossz szakember.
Ilyen mondat például az, hogy bár az „Iskola réme” címet elnyerő tanárok mellett minden iskolában van legalább egy olyan pedagógus is, aki eséllyel pályázhat a „Tisztelet a kivételnek” díjra, azért ő sem makulátlan: őt is utálja valaki, és ő sem szerethet minden gyereket egyformán. Hogy még a jó pedagógus sem szent, és nem tud mindig ugyanolyan jól teljesíteni. Hogy a legtöbb tanár se nem szuperhős, se nem egy bántalmazó pszichopata, csak egy ember, akinek vannak jobb és rosszabb napjai – néha összejön a nóta-móka-kacagás, néha meg jobban várja a kicsengetést, mint a diákok.
És ha már eljutottunk odáig, hogy a tanár is ember, és mint ilyennek szüksége van a másik ember, sőt, bizonyos esetekben a társadalom empátiájára, azaz a szolidaritására, talán egy hangyányival közelebb tudjuk hozni azokat a nagyon széttartó álláspontokat, amelyek a jelenlegi közbeszédet jellemzik.
