Mindent tudok! - Veszélyes idők
Itt van Miklya Luzsányi Mónika első Pagony-könyve! A kamasz király udvarában az Abszolút töri-sorozat része, és 1520-be kalauzolja vissza az olvasót, egyenesen II. Lajos király udvarába. De ne szaladjunk ennyire előre, először ismerjük meg a történet két jelenkori főhősét! Olvasd el, hogyan kezdődik a regény!
Mindent tudok!
Ne nézzetek hülyének!
Zsófi olyan indulattal véste a mondatot a papírra, hogy az majdnem kilyukadt. Villámló tekintettel vetette a cetlit a padtársa, Imi elé. A fiú ártatlan, kék szemekkel meredt rá, mint mindig. Fogalma sem volt, mi lehet Zsófi baja. Elég jól ismerte, hiszen padtársak voltak ötödiktől. Mondjuk, nem azért, mintha olyan nagyon jóban lettek volna, csak valahogy így alakult. Az első sorokba azokat ültetik, akikkel bajuk van a tanároknak, mint, mondjuk, Fejó meg Bettina. Utána a jó tanulók, Sanyi, Viktória, az utolsó padokat pedig kibérelték a menő srácok: Kende, Lóri és a haverjaik. Ők meg Zsófival valahogy középre szorultak. Kicsit olyan volt, mintha nem is tartoznának az osztályhoz.
Imi igazi jó gyerek volt, nem eminens vagy ilyesmi, de megtette, ami tőle telt. Becsülettel dolgozott az órákon is, mindig megcsinálta a házit, néha még szorgalmi feladatokat is vállalt, és ez éppen elég volt egy erős közepesre. Zsófi lehet, hogy teljesíthetett volna jobban is, de a sulinál sokkal jobban érdekelte a sport. Ezerféle dolgot kipróbált már, Imi nem is tudta követni. Lovagolt, úszott, meg búvárkodott is, a táskájából gyakran kilógott a békatalp. Szóval Zsófi futott egyik edzésről a másikra, meg persze a zene, ami a Vitéz Jánosban kötelező, úgyhogy nem sok ideje maradt tanulni. Ha a tanárok elővették, hogy ugyan, Zsófikám, tudnál te többet is, akkor a lány általában bevette a lesz.romtablettát, és egy vállrándítással elintézte az egészet. Persze, ha nagyon felhúzták, eléggé elszállt az agya, és voltak durva kirohanásai. Az igazat megvallva ez mostanában egyre többször előfordult.
Kattints ide és szerezd meg most!
Imi csodálkozva nézett a lányra, mert most végképp nem értette, miért dühös. Zsófi meg villámló szemekkel vissza rá. Imi ismerte ezt a tekintetet, ez az, amikor Cseresznyés Zsófi átmegy Sárkány Zsófiba. De hogy most mi okozta a változást, arról fogalma sem volt.
Nem is lehetett. Mert Zsófinak nem Imivel volt baja, hanem mindennel és mindenkivel!
Elege volt az osztályból, az anyjából, az apjából, a tesójából! Abból, hogy mindenki azt hiszi, őt simán át lehet vágni. Persze! Majd pont nem veszi észre, hogy az anyja egyre gyakrabban jár Svédországba „konferenciára”, ahol valahogy mindig ugyanaz a szőke viking „kolléga” áll be mellé szelfizni. Hogy az apja azt hiszi, kifizetheti őt néhány király cuccal (ami persze tökre nem király), és aztán dolgozhat nulla huszonnégyben, úgy, hogy még éjszaka is a hülye periratokat olvasgatja az irodájában. És elege volt abból is, hogy a bátyja eltűnt, elveszett, hiába keresi, nem találja sehol. Vagy legalábbis az a Tamás, akivel kis korában együtt járták a Pilist, akivel megtanult lovagolni, akivel együtt keresték a kincseket a Dunában, az már rég nincs sehol. Elege van abból, hogy amikor anya „konferenciázik” Svédországban, apa meg haza se jön, akkor a lakás tele lesz Tamás új gimis haverjaival, és mindent ellep az édes füst illata. Elege volt abból, hogy Tamás hülyének nézi, nincs hozzá egy őszinte szava, ott kamuzik neki, ahol tud.
Igen, valójából ebből lett elege. Hogy mindenki hazudik, mindenki egy képmutató barom. Az anyja, az apja, Tamás, az osztálytársai, és tessék... Most már Imi is! Idegesen kapta el előle a papírcetlit, hogy írjon rá valamit. Annyira vad volt a mozdulat, hogy még Zeller Gabinak, az osztályfőnöküknek is feltűnt.
– No, mi az? Cseresznyés Zsófi szeretne valamit hozzátenni az osztálybuli ügyéhez?
Zsófi hirtelen elpirult, mint akit rajtakaptak valamin. Majd hevesen megrázta a fejét:
– Nem, nem szeretnék. – És az egészet megtoldotta egy vállrándítással.
– Pedig szerethetnél – kedélyeskedett Zeller Gabi –, legalább egyszer az életben aktiválhatnád magad, Zsófikám. Tudod: osztályközösség, meg ilyenek, mindenki egyért, egy mindenkiért, nem lehet mindig csak azt várni, hogy valaki más majd megoldja helyetted. Hogy történjen valami, azért tenni is kell...
Zsófi lehajtotta a fejét. Nem nézett az ofőre, csak azért se nézett rá. A homlokán egy ér lüketett, az arca olyan vörös volt, mint a cékla. Forrt benne a düh. Mert Zeller Gabi tényleg jó fej, meg vicces is, már amennyire vicces lehet egy tanár, de ez a szentbeszéd most nagyon nem kellett volna. A lány alig tudta visszafojtani az indulatait. Szíve szerint kipattant volna a padból, és jól Zeller Gabi képébe vágta volna a kérdést:
– És mit csináljak? Járjak hastáncot a többieknek? Vagy mivel szórakoztassam őket azon a rohadt osztálybulin?
De szerencsére Zeller Gabi leszállt róla, a zenével volt elfoglalva, meg a kajával, meg hogy alkohol ugye senkinek az eszébe sem jut, sőt, semmi egyéb ilyesmi sem...
Az osztály bólogatott, Zsófinak meg forgott a gyomra az egésztől, mert biztos volt benne, hogy valakinél úgyis lesz cigi, amitől köhögnek majd, mint az állat, de akkor is ők lesznek a nagy arcok, ő meg marad a lúzer, aki még csak bele se slukkol. Mert ő nem fog, az tuti, nem akarja a tüdejét kiköpni az edzéseken csak azért, hogy menőnek tűnjön a többiek előtt.
Zsófi elhúzta a száját, ahogy a többieket hallgatta. Persze hogy hazudnak most is, ahogy hazudnak mindig, arról a bizonyos dologról is. Mert folyamatosan ez a téma, hogy ott a fánál, és amikor odaát voltunk... Aztán hirtelen elhallgatnak, de összenéznek jelentőségteljesen, mint akik be vannak avatva valami titokba, vagy mi. Mindenki tudott róla. Mindenki. Még Imi is. Mert bár mindenki csak a legjobb barátjának mondta el, teljesen titkosan, hogy figyelj, senkinek, de tényleg senkinek, és persze a barát meg is ígérte, de hát neki is volt egy legjobb barátja... Ám Zsófinak nem volt egy legjobb barátja sem, úgyhogy ő nem tudta, legalábbis nem tudta pontosan, hogy mi van. Csak annyit, hogy az iskolaudvar közepén álló ősöreg fával van valami. Valami, amit mindenki tud, mert az osztályból már vagy tízen voltak „odaát”. Hogy pontosan hol, azt nem tudta, csak azt, hogy a fán keresztül el lehet jutni valahova. Kende, Lóri meg a többiek párosával mentek, esetleg hárman, de őt persze nem hívta senki.
Aztán múltkor, amikor várt a zongoraórájára, meglátta, hogy Imi is... Hogy most már ő is ilyen beavatott, vagy mi. Márkkal ment, azzal a nyolcadikos nagyszájú sráccal, akivel azóta is egyfolytában együtt lógnak, és amikor azt hiszik, hogy senki sem látja, tök jelentőségteljesen néznek össze a Nomád burger fölött. Hogy a büfés néni is benne van a dologban, abban biztos volt. Mert Imiék Tempi Bori nénit követték, ő ment be először a fába, utána meg a két srác. Sőt! Zsófi úgy érezte, hogy ennek az egész kalamajkának a közepén Bori néni áll a csodás szendvicseivel és sütijeivel.
De persze nem írhatta le mindezt a cetlire, úgyhogy csak annyit firkantott rá, hogy: Mindent tudok!
Ez, mondjuk, nem volt igaz, mert épp, hogy az volt a baja, hogy nem tudott mindent. Ráadásul a mondat nem is hatott, mert Imi még mindig tök értetlenül nézett rá. Így Zsófi némán artikulálva kimondta a varázsszót:
– Tempi Bori néni.
Erre már Imi is a toll után nyúlt.
Nem ízlett a mézes gesztenye? Hozzak inkább muffint?
De ez csak még jobban felbőszítette Zsófit.
Ne nézz hülyének! – ismételte meg a mondatot, ami már ott vigyorgott a cetli tetején. De most már egyes számban írta. – Tudom, hogy TE is jártál a fában!
Iminek válaszolnia sem kellett. Az a döbbent tekintet, ahogyan Zsófira nézett, mindent elárult.
Ismerd meg a regényt ebből a cikkből!
Veszélyes idők
Imi mindennel megpróbálkozott, hogy lebeszélje Zsófit az időutazásról, de nem ment. A lány teljesen ki volt bukva, és hát... Igaza volt. Már egy csomóan jártak a múltban, Imi is tudta, hogy az iskolaudvar közepén álló platán gyökérrendszere az ősmagyarokhoz vezet. Igazság szerint szívesen vissza is menne a népvándorlás korába, megnézni, hogy van Nonna, meg Babcsíra, aki a keresztségben a Bazíl nevet kapta, és akinek majdnem ő lett a keresztapukája...
– Na, jó – egyezett bele végül, amikor megunta Zsófi kirohanásait. – Menjünk. De épp csak kikukkantunk, aztán már jövünk is vissza! Tudod, azok az idők eléggé veszélyesek. Nőrablás, faluégetés, hátrafelé nyilazás, meg ilyenek...
De Zsófi nem igazán törődött a veszélyekkel. Örömében majdnem a fiú nyakába ugrott, de Imi hátrált egyet, ne már, hogy egy lány, az ő nyakába, milyen ciki már. Zsófi visszafogta magát, ami láthatóan nehezére esett, és már futott is volna le az udvarra. Mire Imi észbe kapott, már a lépcsőn trappolt lefelé.
– Hé! Ne rohanj! – kapta el a karját. − Meg kell várni, amíg mindenki elhúz a suliból.
Zsófi arca elkomorult.
– Akkor most nem is mehetünk?
– Most nem. Majd estefelé... – válaszolta a fiú bizonytalanul, mert igazság szerint nem volt biztos benne, hogy nincs-e valami időzár a platánfán, amin keresztül Bori néni átjár a múltba. Mert Márk szerint csak péntekenként megy, most meg szerda van. És abban sem volt biztos, hogy végig tudja csinálni azt a mozdulatsort, amivel Márk kinyitotta az időkaput. A múltkor ő csak úgy beesett a Gyökérterembe, pontosabban Márk után ugrott, de igazából tök véletlenül került az ősmagyarokhoz. Belekeveredett, mint Pilátus a Credóba, jutott eszébe Zoli atya gyakran hangoztatott mondása. Persze a Credóról sokáig nem tudta, mi az, illetve azt hitte, hogy egy buszmárka, de ma már tisztában van vele, hogy a Credo a Hiszekegy, amiben tényleg ott van Pilátus neve is, és a fene se tudja, miért keveredett bele a keresztények legszentebb imádságába, amikor annyira nem nagy arc a Bibliában. Na, így került ő is az ősmagyarokhoz. Véletlenül. De ez most mindegy, Zsófinak erről nem kell tudnia. Megpróbálja kinyitni az időkaput, aztán, ha nem megy, akkor bocsika, ennyi volt, ő mindent megpróbált.
– Várnunk kell még egy kicsit. Senkinek sem szabad meglátnia bennünket – válaszolta végül a lánynak.
Zsófi elhúzta a száját, szíve szerint azonnal indult volna. Azután a telefonja után nyúlt, de mozdulata megállt félúton:
– Nem fognak minket keresni? Nem veszik észre, hogy eltűntünk? – kérdezte kicsit elbizonytalanodva.
Imiben egy pillanatra felmerült, hogy most lerázhatná Zsófit. Ha olyan nagy dumás lenne, mint Márk, akkor simán elkezdhetné, hogy „ó, igen, Zsófikám, ha most átmegyünk, sohasem látod viszont a szüleidet, rég meghalnak, mire visszaérsz, bla-bla-bla”. De ő nem volt Márk, úgyhogy megmondta Zsófinak az igazat.
– Áááá, dehogy – legyintett –, mi is egy hétig elvoltunk, és senki sem vette észre.
Zsófi értetlenül nézett rá.
– Öööö... Azt hiszem, az idősíkokkal van valami – dadogta Imi. − Az a lényeg, hogy amíg mi odaát vagyunk, addig itt nem telik az idő.
Zsófi bólintott. Ez valóban így lehet. Mert amikor Imiék múltkor eltűntek a fában, olyan volt, minta azonnal jöttek is volna vissza. Mondjuk, elég leharcoltnak tűntek, csodálkozott is Zsófi, hogy mi történhetett velük az alatt a pár másodperc alatt. De most már világos. Ami neki néhány másodpercnek tűnt, az az idő Imiéknek egy hetet jelentett az ősmagyaroknál.
Imi úgy tervezte, hogy csak beugranak Nonnáékhoz, aztán már jönnek is vissza. Ilyen kis baráti látogatás, hogy Zsófi se érezze magát az osztályban tök lúzernek, akivel senki sem barátkozik. De aztán minden másként alakult. Mint a múltkor is, Márkkal. Úgy tűnik, az időben nem lehet csak úgy oda-vissza ugrálni, nem lehet kis kiruccanásokat szervezni a múltba. Mert a múlt eléggé veszélyes hely.
A gyökéralagútban persze hogy valahol elvétette az irányt, jobbra fordult, ahol balra kellett volna, vagy fene se tudja, olyan az egész, mint egy labirintus. A lényeg, hogy nem jó ajtón mentek ki, így nem a népvándorlás korában bukkantak elő. Ráadásul ott voltak a ruhák is, és ő elkezdett válogatni, meg magyarázta Zsófinak, hogy milyen fontos átöltözni, mert ugye az álcázás, meg ilyenek, senki sem jöhet rá, hogy a jövőből jöttek. De mire észbe kapott, addigra a lány kivágódott az ajtón, és eltűnt. Amikor meg újra megtalálta, akkor nyakig benne volt a pácban: marcona őrök vették körül, talpig vasban, fegyverben kísérték Zsófit a budai várpalota felé. De úgy tűnt, baromira félnek tőle, mert úgy vezették végig a budai vár utcáin, hogy körbevették, és a lándzsájukat Zsófira szegezték. Imi azért örült egy kicsit, hogy nem a II. világháborúba érkeztek meg, mert a géppuskák félelmetesebbek lehetnek, mint ezek a lándzsák. Bár ki tudja, mitől kellemesebb meghalni, lándzsadöféstől vagy géppuskasorozattól.
A gondolattól, hogy Zsófinak valami komoly baja eshet, egy pillanatra elállt a szívverése. Hiszen ő hozta ide, ő a felelős érte. Ám ahhoz, hogy segíteni tudjon, legalább azt kéne tudnia, hogy mit követett el Zsófi. Vagy hogy mivel vádolják. Iminek azonban fogalma sem volt, hogyan kerülhetett a lány ilyen rövid idő alatt ekkora bajba. De hát azt a saját bőrén már megtapasztalta, hogy az időutazás nem egy életbiztosítás.
Érdekel a folytatás? Rendeld meg a könyvet itt!
