Micsoda csapás!
Lili, Mikkó és a minikalózok. Már a címe megvett minket, alig vártuk, hogy a kezünkben tarthassuk! Ez a szuper izgalmas és vicces regény a Pagony legújabb sorozatának, a Zseblámpás könyveknek egyik első megjelent kötete. A sorozat azért született, hogy a lelkes (és kevésbé lelkes), de már folyékonyan olvasó gyerekeket beszippantsa az olvasás világába.
Lili és Mikkó azt gondolják, hogy kissé utálatos nagybátyjuknál, Jimnél az unatkozáson kívül nem sok minden várja őket, de nagyobbat nem is tévedhetnének!
Olvasd el, hogyan kezdődik a történet!
– Ez rablás! Gyerekrablás! Segítség! Elrabolnak! – kiabálta Lili Junnila az autó lehúzott ablakából. A haja vadul lobogott, a szeme könnyezett a menetszélben.
Az öccse, Mikko kétségbeesetten nyomogatta mellette a telefonját.
– Segítséget hívok! Mi is a segélyhívó szám?
Apjuk, Jakob kikapta Mikko kezéből a telefont, mielőtt bárhova is telefonálhatott volna.
– Lili! Ülj rendesen a helyeden, és azonnal húzd fel az ablakot! – szólt hátra az anyukájuk, Alina, miközben egyre idegesebben markolta a kormányt. Amióta a gyerekek megtudták, hogy néhány napot a nagybátyjuknál, Jimnél kell tölteniük, igencsak feszült volt otthon a hangulat. Lili és Mikko nem szerették a nagybácsit, az pedig ki nem állhatta a gyerekeket. A szülők azonban nem találtak senki mást, akire a két gyereket hagyhatták volna. Muszáj volt elutazniuk a munkájuk miatt, a négy nagyszülő pedig éppen együtt nyaralt a Kanári-szigeteken.
– Segítség! Seg… – kiabálta Lili, aztán egyszer csak köpködni kezdett: – Pfuj! Buta bogarak! – Így jár, aki kidugja a fejét az ablakon – jegyezte meg az apjuk.
– Ez nem igazság! – dühöngött Lili, miközben a szájába repült muslicákat próbálta kipiszkálni. – Ti elutaztok Afrikába egy jó kis tengerparti nyaralásra, minket meg annál a szörnyű alaknál hagytok, akit semmi nem érdekel, csak a kocsija meg azok a híres „üzleti ötletei”!
– Tényleg magatokkal vihetnétek! – próbálkozott Mikko is. – Egész végig csöndben lennénk. Alina mélyet sóhajtott.
– Nem tengerparti nyaralásra megyünk, hanem dolgozni. Nem vihetünk magunkkal gyerekeket. Az a szörnyű alak pedig a nagybátyátok, aki a maga módján egész kedves ember – mondta Alina, bár jól tudta, hogy van igazság a gyerekek szavaiban.
Jakob öccse, Jim nem volt könnyű eset.
– Ki tudja, lehet, hogy remekül fogjátok érezni magatokat Jon… Jim bácsinál – próbálta feldobni a hangulatot az apjuk. Mindig megfeledkezett róla, hogy a testvére Jonatánról Jimre változtatta a nevét, mert ezt menőbbnek gondolta az üzleti életben.
Lili gúnyosan felnevetett. Még hogy remekül! A szüleik valószínűleg elfelejtették, milyen is Jim bácsi. A legutóbbi vendégségkor törülközőt terített a székükre, csak azután engedte őket leülni Mikkóval. A gyerekek mindent összepiszkolnak, jelentette ki.
Amikor pedig egy idő után végre meg mertek moccanni, Jim egy pillanatra sem vette le róluk a szemét. Egyfolytában azt figyelte, mit csinálnak.
– Nincs hozzászokva a gyerekekhez, ezért kicsit feszült – magyarázta Alina.
– Nincs, annyi biztos. És mindig azt mondja, hogy ő sosem volt gyerek – tette hozzá Lili. Milyen kegyetlenek tudnak lenni a szülők, kesergett magában. Állandóan csak magukra gondolnak! Hogyan képes valaki a gyerekeit olyan emberre bízni, mint Jim!
– Pedig ő is volt gyerek, ezt tanúsíthatom. Egyszer télen megnyalt egy villanyoszlopot, és persze azonnal odafagyott a nyelve – mesélte vihorászva Jakob.
– Mindjárt ott vagyunk. Egy kis mosolyt! Meglátjátok, nem is lesz olyan rossz! – biztatta a gyerekeket az apjuk, de a két, máskor vidám arc most komor maradt.
