Pedro a világűrből
Ha szereted az elgondolkodtató könyveket, és ha élsz-halsz a tudományos-fantasztikus irodalomért, akkor Kolozsi László legújabb regénye biztosan az új kedvenced lesz. Olvasd el A Hold emlékei első fejezetét!
Pedro nem szeretett élni. Nem mondta senkinek, hogy nem szeret élni. Nem mondta senkinek, hogy azért ment fel a világűrbe, mert nem okoz neki örömet egy újabb nap, nem találja a helyét a Földön. Pedig ezért ment fel. Ezért keringett három éve és százhatvan napja a Föld körül. Mert ott fönn nem kellett azzal foglalkoznia, hogy nem szeret élni. Mert ott fönn nem tűnt fel senkinek, hogy nem okoz neki örömet egy újabb nap. Ott fönn nem kérdezte senki, mi baja van. Miért olyan szótlan. Miért olyan hallgatag. Miért nézi mindig a cipője orrát. Hiszen cipője sem volt. Csak szkafandere.
Ha kiment az űrhajóból, és lebegett a világűrben, látta maga alatt az óceánt. Amikor látta maga alatt az óceánt, már majdnem szeretett élni. Azt képzelte, hogy látja a bálnák hátát. Pedig legfeljebb a kínai nagy falat láthatta olyan magasból. Azt gondolta, a távoli, hatalmas víztömeg a bálnák miatt mozog.
Itt rendelheted meg a regényt!
Egyszer már majdnem szeretett élni, azon a napon, amelyiken felfedezte, hogy odalent éppen áramszünet van egy nagyvárosban, minden sötétbe borul, csak az autók lámpái világítanak, mint kialudt tűzben a parazsak. Azon a napon is már majdnem szeretett élni, amelyiken a fagy beterítette Amerika északi részét, és elképzelte, hogy a gyerekek kiszöknek este hógolyózni, és egy leégett ház kormos oldalában dobálják egymást és nevetnek. És azon a napon is, amelyiken meglátta, hogy Európára óvatosan ráterül az éjszaka, és elképzelte, ahogy a macskák kilépnek a sötét háztetőkre, és dorombolva simulnak a kéményekhez.
Már majdnem szeretett élni, amikor meglátta a Holdat, a Hold apró krátereit. A Hold árnyékát a szülővárosához közeli tó, a Balaton felett.
Már majdnem szeretett élni, amikor a Balatonról beszélhetett, meg arról, hogy milyen volt azon fakutyázni, amikor kicsi volt, milyen volt belesétálni a vízbe a déli parton, menni hosszan, hosszan a vízben, amíg legalább a fürdőnadrágig nem ér, és hogy azt hitte, akár át is mehet gyalog a szemközti oldalra, olyan sekély volt a tó.
Pedro magyar volt. Bár a beceneve alapján azt is hihette volna bárki, hogy spanyol. De valójában nem Pedro Garcia Lopez volt a neve, vagy Juan Pedro Alvarez, hanem simán csak Kovács Péter. De már kicsi korában is, abban az időben, amikor azt hitte, át tud sétálni Füredre, abban az időben, amikor legalább annyira erősen hitt abban, hogy érti majd egyszer a madarak nyelvét, mint abban, hogy felrepítik majd az űrbe, Pedrónak hívták. Mert fekete, göndör haja volt és fekete szeme, mint egy spanyolnak. A haját és a szemét az apjától örökölte, akit akkoriban meg Ramonnak becéztek.
Nem volt még akkoriban minden nagyobb városban űrállomás, nem kezdték el még építeni az űrbázist a Holdon, de ő már akkoriban is folyton csak az eget nézte, a csillagokat, amíg be nem hívta az anyja a házba, hogy „gyere be, Pedro, késő van már, és hideg is van odakinn, a csillagok úgyis ott maradnak”. És ő azt gondolta, igazi hideg csak ott van, fenn, a csillagok között.
Pedro csillagász lett, a csillagokat fürkészte szinte egész életében, és minden évben kétszer, így azon az emlékezetes napon is, amikor eltűntek az emberek fejéből az emlékek, kinn volt a világűrben, és próbálta beállítani az éppen abban a pillanatban rettenetes távolságból jeleket fogó távcsövet. Felfoghatatlan, gondolta, miközben szerelt, és ügyetlennek érezte a kezét a nagy kesztyűben, hogy azok a képek, melyeket tegnap kaptunk, 7500 fényévnyi távolságból érkeztek ide. Az rettenetesen messze van. Egyre csak az járt a fejében, hogy azok, akik a 7500 fényévnyire levő bolygóról néznek bennünket, azt hihetik, mi még csak a piramisokat építjük, pedig már itt lebegünk szkafanderben egy űrtávcsőnél, okostelefont használunk, repülővel fél nap alatt elérünk a legtávolabbi helyre. Megborzongott, amikor elképzelte ezt a rettenetes távolságot. Szerette a munkáját. A munkájával járó borzongást. Kevés dolgot szeretett, de ezt igen.
Kilépve az óriási, világűrben keringő Bábel űrbázis szerelőcsarnokából, ellökte magát, és lebegett a teljes sötétségben, semmi sem világított, csak alatta a Föld. A fehér szkafandert telelihegve Pedro megközelítette a távcsövet. Szívdobogása felerősödött, visszhangot vetett az egyre szorosabbnak tűnő űrruhában. Úgy érezte magát a majdnem abszolút nulla fokban, a totális semmiben, mint egy párját vesztett zokni. Ennél, gondolta, sohasem lehet jobban egyedül az ember. Ha elszakadnék az űrhajótól, a tökéletes semmiben forognék. Semmi sem lenne körülöttem, semmibe sem tudnék kapaszkodni. Elképzelte, hogy az őt az űrbázishoz kötő köldökzsinór elszakad, és kilökődik a végtelenségbe. Mint egy elhajított kavics száll a nagy semmiben.
Pedro gyerekkorában, amikor iskolás volt, ha úgy érezte, hogy elege van, mert túl sokat piszkálják, bökdösik, mert nem tud focizni, mert nehezen barátkozik, elkezdte nézni az eget. Napközben is, amikor nem látszott egyetlen csillag sem az égen. Görnyedt volt, magas, nagydarab, sokszor fel volt mentve tornából. A göndör, fekete haja mindig tele volt faszilánkokkal vagy virágszirmokkal, mert sokat mászott fára. Állni az udvaron, egyedül, úgy, hogy senki sem jön oda hozzád, hogy megkérdezze, mit nézel, látsz-e valamit, napközben a csillagok felé fordulni, körülbelül ugyanolyan, mint elszakadni az űrbázistól, és kinn maradni a hideg űrben, és a hasunkban érezni a világűr végtelenségét, gondolta Pedro.
Tudj meg mindent a regényről itt!
Pedro az üres kávékapszulára hasonlító óriási űrtávcső mellé egyensúlyozva meghúzta a csavarokat. Az egyik majdnem leesett, az utolsó pillanatban kapta csak el. Már pördült egyet előtte az űrben, de nem ment messzire, mert odakinn, ahogy az űrhajóban is, minden lebegett a légüres térben. A súlytalanság állapotához Pedro nehezen szokott hozzá. A szkafanderbe csúsztatta a csavarkulcsot, kezét széttárva az űrbázis felé irányította magát, lefelé nézett, a Föld felé, és meglátta, hogy odalent valami rettenetes, de igazán rettenetes történik. Nem úgy rettenetes, ahogy a világűr az, a távolságok, hanem úgy rettenetes, ahogy rettenetes hozzáérni egy forró vaslaphoz. Ahogy rettenetes megpillantani egy gödör fogságába esett, haldokló állat szemét.
Odalenn a Földet, a Föld nevű bolygót, mintha egy erőteljes rádióhullám fogta volna körbe. Lüktető, erős hullámzás iramodott végig a Föld felszínén. Érintette a sarkköröket ugyanúgy, mint Afrika sivatagjait, a Grand Canyont az Egyesült Államokban, Pedro nagybátyjának sárgás árnyalatú házát a Balaton-felvidéken, a párizsi Eiffel-tornyot vagy egy kis falut az örmény–török határnál.
– Ez mi lehetett? – kérdezte magában Pedro. Pontosabban azt kérdezte magában: ez meg mi a franc lehetett? Ez meg mi a Jóisten volt? És olyan fura előérzet gyötörte, mint akkor, amikor elesett a biciklivel, és felhorzsolt térddel az otthona felé haladva érezte, hogy otthon rossz hírrel fogadják majd. Forgott körbe a Föld körül az a hullámzás.
Pedro otthagyta az űrtávcsövét, amin amúgy sem volt már sok javítanivaló, lelibegett a szelíden forgó űrbázishoz, bebújt az űrbázis kerek ajtaján, kinyitotta a keszonkamrát, lefertőtlenítette a szkafandert. Ezt mindig megtette, pedig odakinn nem élhettek meg baktériumok, esélye sem lehetett annak, hogy megfertőződjön. Zsilipelnie kellett, vagyis várakoznia a belépésre. A nyomáskamrában üldögélt még egy kicsit, várva, hogy kinyithassa az ajtót, majd amikor zölden világított az ajtó fölötti lámpa, kinyitotta a zsilipkamra ajtaját, belépett a hosszú, ezüstös, alumíniumfóliával borított csövek szegélyezte folyosóra, kicsit bizonytalanul, mert a bázis körbeforgása és lendülete nem volt elég ahhoz, hogy legyőzze teljesen a súlytalanságot. Lebegett a vezérlő felé. Izgatottan. Előre félt attól, hogy milyen hírrel várják majd a többiek, az űrrepülő személyzete.
Nem volt éppen gyáva Pedro, de a Földet elárasztó hullámokat nagyon ijesztőnek tartotta. Ez bármi lehetett, gondolta, és még az is megfordult a fejében, hogy csak ők maradtak életben, csak ők, akik fenn vannak a világűrben, fenn a bázison.
Fenn a Bábelben.
