Mikor nőtt a ház köré ez az őserdő?
Kertész Erzsi legújabb könyve, a Mindig másnap a Pagony legújabb sorozatának, a Zseblámpás könyveknek egyik alapító tagja. A sorozat azért született, hogy a lelkes (és kevésbé lelkes), de már folyékonyan olvasó gyerekeket beszippantsa az olvasás világába.
A Mindig másnap esetében ez konkrétan elkerülhetetlen: egy teljesen hétköznapi család abszolút nem hétköznapi kalandjairól szól. Olvassatok bele!
Hétfő reggel volt. Apa már kimászott az ágyból, és épp a fürdőszobában próbálta formába rendezni a szakállát és néhány szál haját. Anya már a kávét főzte, és közben uzsonnát csomagolt a gyerekeknek. Össze volt zavarodva: az még oké, hogy a rózsaszín uzsonnásdoboz Dórié.
De most akkor a zöld Jencié és a kék Nagy T-é, vagy fordítva? Hétvégenként valahogy mindig elfelejti. Aztán hétfőtől péntekig visszatér a gyakorlata, de elég két nap, hogy újra kiessen belőle. Mert Nagy T-nek nem csomagolhat uborkát a kenyérbe, hiszen az eláztatja, Jencinek viszont muszáj levágnia a kenyér héját, mivel az túlságosan megviseli a mozgó fogait.
De ezek apró-cseprő ügyek. A neheze csak ezután jön, akkor, amikor a három gyerek előtámolyog, és összevesznek a fürdőszobán, a reggeli müzlistányérokon, és hogy ki hagyta nyitva a terráriumot tegnap este, amiből az éj leple alatt kiszökött Szörcsög, a hörcsög.
Így aztán a szokásos reggeli készülődés kiegészül a Szörcsög utáni kutatással, aki aljas módon ezúttal nem szörcsög hangosan, hanem némán lapul valahol, és bizonyára nagyon élvezi, hogy öten keresik lábujjhegyen járva, szinte a levegőben úszva, nehogy véletlenül rálépjenek.
Apa viszont már a célegyenesben jár. Kabátot vesz, és nyitja a bejárati ajtót, hogy kitolja a bicajokat a fészerből, és együtt indulhassanak a közeli városba. Mert azt még nem is mondtam, hogy a Kovalcsik család egy dimbesdombos kis falu legeslegszélső házában él, és biciklivel járnak be dolgozni, meg iskolába a közeli városba.
Apa tehát kinyitja a bejárati ajtót, hogy kihozza a bicikliket.
Kinyitja, és aztán csak áll, megzavarodva. Majd némi tétovázás után hátralép, és becsukja az ajtót. Aztán mintha csak először tenné, újra kinyitja. Nagy levegőt vesz, megdörzsöli a szemét, és továbbra is csak áll.
– De hát mi nem is itt lakunk! – motyogja az orra alatt. – Illetve… Vajon mikor nőtt a ház köré ez az őserdő?
Újra visszalép a lakásba, és ezúttal trükkhöz folyamodik. A kukucskáló nyílásához hajol,
de azon nyomban felszisszen. Semmi kétség! Az ott, odakint egy őserdő! Szaknyelven tró - pusi esőerdő. Apa nagyon szereti a szaknyelvet, a pontos, precíz meghatározásokat és a tudo - mányos megközelítést. De most nem nagyon gondol ilyesmire. Arra gondol inkább, hogy mit kéne mondania a háta mögött nyüzsgő családjának. Anyának, aki egy kék és egy zöld dobozt szorongat tanácstalanul a fiúk iskolatáskája mellett toporogva, Jencinek, aki négykézláb matchboxot tol keresztül a nappalin éktelenül brümmögve, Dórinak, aki megint fordítva vette fel a harisnyáját, és most épp azt bizonygatja Anyának, hogy jó az úgy, őt nem zavarja, és Nagy T-nek, aki húsz perce a fürdőszobában illesztgeti az indián hajpántot a fejére.
Mondja azt nekik, hogy éjszaka a házuk köré nőtt egy őserdő?
Nem, ezt mégsem teheti. Lehet, hogy jobb lenne valahogy finomabban adagolni a dolgot. Különös tekintettel arra, hogy már így is késésben vannak. Egy apuka dolga, gondolja nagyot sóhajtva Apa – legalábbis így írják a magazinok –, hogy nyugodt erőt sugározzon, és biztonságérzetet keltsen a családjában. Ő is ezt fogja most tenni, dönti el, bár, minek tagadjuk, a szíve hevesen dobog.
Vajon mit keres a házuk körüli dimbes-dombos lankák helyett egy trópusi esőerdő? Felháborító! A következő gondolata pedig az, hogy megnézi a híreket. Előveszi a kabátzsebéből a telefonját, remegő ujjakkal keresgél a hírekben… de semmi. Az égadta világon semmi nem utal arra, hogy éjszaka egy őserdő vette volna át az uralmat a környék felett.
Közben Jenci az ajtó felé indul, már rajta a kabát, a kilincs felé nyúl.
Apa haladéktalanul az ajtó elé veti magát.
– Neee! – kiabálja olyan különös, magas hangon, hogy Anya elejti az egyik uzsonnásdobozt. A kéket.
– Neked meg mi bajod van? – kérdezi idegesen.
Apa döntésre jut. Nincs mese, kezelnie kell a helyzetet. Hatékonyan, szakszerűen.
– Üljetek le! – mondja a tőle telhető leghatározottabb hangon.
– De hát – ellenkezik Anya –, már így is késésben…
– Légyszi, üljetek le! – könyörög Apa, aztán a riadt arcokat látva rájön, hogy nyugodtnak és összeszedettnek kell mutatkoznia.
– Valami fontosat kell mondanom nektek – kezdi, és minden erejét összeszedve mosolyogni próbál. De az arcizmai nem engedelmeskednek, így csak furán grimaszol, és a kis Dóri, aki eddig elkerekedő szemmel bámult rá, lefelé görbíti a szája sarkát, a sírás biztos előjeleként. Anya az ölébe veszi, és leereszkedik vele az asztalhoz. Jenci és Nagy T kelletlenül követik a példáját.
Apa megköszörüli a torkát. Fogalma sincs, mit fog mondani, de valamit muszáj lesz.
– A tudomány mai állása szerint… – kezdi, mire Anya idegesen felkacag.
– Erre most igazán nincs idő – mondja.
De Apa úgy érzi, muszáj elmondania.
– A természeti jelenségek határozatlansági elve szerint… – fut neki új lendülettel, mire Nagy T felcsuklik.
– Az meg mi a túró?!
– Hadd mondjam már végig! – szól rá Apa.
Dóri szipog egyet. Nem vicces a helyzet. Egyáltalán nem az.
Apa bűntudatos arccal megsimogatja Dóri haját, és végre sikerül egy bátorító pillantást kicsikarnia magából, amit végig is hordoz a családtagjai arcán.
– Nos, úgy tűnk, egy vándorló trópusi esőerdő telepedett ma reggelre a házunk köré.
Szeretnéd megtudni, mi történt ezután? Itt rendeld meg a könyvet!
