A tilos tévénézésnek is lehet hasznos eredménye...
Megérkezett a Márk, aki hatévesen megmentette a világot testvérregénye, az Emma, aki Leó Kabrióval megmentette a Földet! A két kötet egymástól függetlenül is tökéletesen megállja a helyét, de ha tetszettek Márk kalandjai, akkor semmiképp se hagyd ki Emma történetét! Olvasd el az első fejezetet itt!
Az egész egy csínytevéssel kezdődött. Amolyan apró rosszasággal.
Emmát már lefektették, de ő kiosont a szobájából, és a résnyire nyitott ajtónál a tévét leste, amit persze nem szabadott neki. Ugyanis csak akkor és csak olyan mesefilmet nézhetett, amit Anya és Apa megengedett. Éppen a Híradó ment, ami amúgy nagyon unalmas egy kislánynak, hiszen abban komoly arcú felnőttek csupa olyan dolgokról beszélnek, melyek őt egyáltalán nem érdeklik. Kedves koalamacijára, Moflira pillantott, akit eddig a kezében lóbált:
– Ennél még az ágy is jobb, Mofli, gyere, lefekszünk! – ugyanis mindig a koalamacijával aludt.
De ekkor hirtelen vörösre vált a képernyő, Anya és Apa árnyéka is pirosan vetült a nappali falára, Emma visszafordult, és azt látta, hogy ég egy hatalmas erdő. A lángok nyaldosta fák félelmetesen ropognak, és amikor közelebb ment a kamera, jól látszott, ahogy egy koalacsalád menekül a tűz elől. Aztán egy állatkórházat mutattak, ahol több kis koala szomorkodott, mert a szép, fényes szürke bundájukat megperzselték a lángok.
Emma ekkor megfeledkezett arról, hogy tilosban settenkedik, és fölkiáltott:
– Mi történik ezekkel a szegény koalamackókkal?
Anya és Apa mérgesen ugrottak föl a fotelból, hogy megszidják Emmát, amiért kiszökött a szobájából. Bátyja, Márk is felébredt, és álmosan hunyorgott, hogy mi történik itt.
De a szidásból nem lett semmi, mert Emma keservesen sírni kezdett, pedig amúgy ritkán sírt. Maga miatt tényleg ritkán. De itt legkedvesebb állatai, a koalák menekültek, kerültek kórházba, és ő azonnal elképzelte, milyen lehet, ha valakinek lángokban áll az otthona, és ezért el kell hagynia. Ha, mondjuk, neki kellene hátra hagyni a plüssállatait, ceruzáit, tollait, az elkészült rajzait – mert nagyon szeretett rajzolni –, minden kedves ruháját, cipőjét. Csak az maradna meg, ami rajta van, a többi mind elégne, és azt se tudná, hol alszanak aznap éjjel. Hát ez nagyon szomorú lenne. És most így jártak azok a szegény kis koalák ott... de hol is?
Metzing Eszter illusztrációja– Hol vannak... ezek... és mi történt... velük? – kérdezte hüppögve.
– Ausztráliában, ahol nagy erdőtüzek vannak, ezért menekültek szegények – felelte Anya, és az ölébe vette Emmát.
– Akkor én most bepakolok a hátizsákomba, és elindulok Ausztráliába, hogy segítsek nekik – mondta Emma, kitörölte szeméből a könnyeket, és már indult is volna, hogy összepakolja magának a legfontosabbakat a nagy útra.
– Most? Este? Sötétben? – kérdezte Márk.
– Most! Hogy mielőbb ott legyek. Láttad? Most minden perc számít! – mondta Emma, akiről itt az ideje, hogy elmondjuk: igen bátor kislány volt. De nem ám afféle szájhős, aki azt híreszteli magáról, hogy ő semmitől sem fél, de ha a Télapó elé kell állni, hogy elszavaljon egy rövid versikét, máris remeg a lába, elakad a nyelve, és jó, ha nem sírja el magát. Nem. Emma soha nem mondta magáról, hogy bátor, de ha egy magasabb csúszdáról először kellett lecsúszni, ahonnan még Márk és a barátai se mertek, akkor Emma egy piciny mosollyal a szája sarkában elsőnek siklott le. Ha a magasból kellett a vízbe ugrani, vagy egy sötét barlangba kellett bemenni, mindig Emma volt az első. Egyszerűen nem félt. Még a villámlástól sem! Nem félt lemenni a víz alá, nem félt a sötét szobában, szóval nem akármelyik bokorban terem ilyen bátor kislány.
Olvass el egy ajánlót a kötetről!
És azt is tudták a szülei, hogy Emma igazán jószívű, sőt, melegszívű. Az első falatot is Márknak adta, ha az kérte tőle. Ha igazságtalanságot látott, akkor meg mindjárt tiltakozott, segíteni akart. Szóval sem a szülei, sem Márk nem lepődött meg azon, hogy félelem nélkül nekivágna az éjszakának, hogy koalamacikat mentsen. Ekkor Márk okosan megszólalt:
– Tudod te pontosan, hol van az az Ausztrália? Hogy miért égnek azok az erdők? Hogy hogyan lehetne megállítani az efféle tüzeket?
Emmát meglepték a bátyja kérdései, és be kellett látnia, hogy bizony, egyikre sem tud válaszolni. Lehajtotta a fejét, ami egy beismeréssel ért fel .
– Na, látod – bólintott Márk. – Mire odaérnél, már úgyis eloltanák a tüzeket. Inkább keresd meg az okait, hiszen lesznek még ilyen tüzek. A kérdés, hogy hogyan lehet megakadályozni őket?!
Metzing Eszter illusztrációja– Talán igazad van – felelte Emma. – És segítesz majd nekem?
– Persze, hogy segítek – felelte Márk, és ebben bízvást hihetett Emma, hiszen őszintén fölnézett a bátyjára, aki egyszer már megmentette a világot.
– De most már ideje aludni! – mondta Apa. – Egy-kettő! Sipirc az ágyba!
Emma Moflit ölelve indult a szobájába, és mielőtt elaludt volna, kibújt a takaró alól, és nekilátott, hogy megtervezze a teendőket. Végül erre jutott:
1. Megtudni a tüzek okát.
2. Rájönni, hogy miként állíthatók ezek meg.
3. Kigondolni, hogy ő mit tud tenni ezügyben.
És nem csak leírta ezeket a feladatokat, hiszen már tudott írni, hanem le is rajzolta, mert imádott rajzolni. Aztán bebújt az ágyba, és úgy gondolta, ott a meleg takaró alatt, karjában Moflival, hogy mindezt képes lesz végrehajtani. Ebben segítségére lesznek a szülei és a nagyszülei által olyan sokat emlegetett jó tulajdonságai. Először is a bátorsága, másodszor a jószívűsége, harmadszor pedig a rajzolásban jártas keze, és persze még valami, amit a család úgy emlegetett, hogy „Vág az esze ennek a lánynak, mint a borotva!”. Persze ő ilyenkor csak szerénykedett, de azért most titkon bízott benne, hogy nem hagyja cserben a kobakja. Akkor ezek segítenek majd a nagy munkában, bólintott egy aprót.
– Ugye te is segítesz, Mofli? – kérdezte, s mikor látta, hogy a koala is bólint – bár az is lehet, hogy csak az álomtól billent előre a feje –, Emma is elaludt.
Érdekel a folytatás? Rendeld meg itt!
