Legyen benne valami igazi
Nemrég jelent meg Bendl Vera legújabb mesekönyve, a Matyi tigrissel álmodik, Szimonidesz Hajnalka illusztrációival. A címszereplők rövid idő alatt is rengeteg ovis szívébe lopták be magukat. Most a szerzőt kérdeztük az új kötetről, és még sok minden másról. Olvass tovább!
Milyen meséket szerettél gyerekként?
Elsősorban népmeséket olvastam, és ehhez képest elég megdöbbentő, hogy egyetlen királylányos történetet sem írtam eddig (ezt azóta bepótoltam a facebook-oldalamon). Emellett, úgy rémlik, össze-vissza olvastam pöttyöseket meg csíkosakat, meg amit találtam.
Gondolkozom, hogy szerettem-e A két Lottit például, hirtelen annyira eszembe jutott az illusztrációja meg a könyvborító, de az is lehet, hogy csak más akarta azt, hogy szeressem. Ez most összemosódik a fejemben. Szerettem az indiánregényeket és mindenfélét, amiben volt szerelem.
Tedd kosárba Bendl Vera legújabb kötetét!
Matyi és a tigris meséi igazi gondolkodós, okos-mesék. Te is Matyihoz hasonló, töprengő gyerek voltál?
Igen, azt hiszem, ezt mondhatjuk. A pillanat hosszúságán, amin Matyi sokat gondolkodik, óvodában én is gyakran elmélkedtem. Nem arra az eredményre jutottam egyébként, mint Matyi, de ez más kérdés.
Miért, te mire jutottál?
Azt hiszem arra, hogy a pillanat annyira kicsi, hogy lehetetlen megmérni, mert mindig kibújik a mérés alól, és igazából beletörik a képzeletünk egy idő után. Nem tudjuk azt a kicsiséget még elképzelni sem. Ez pedig szörnyen idegesítő és nagyon érdekes egyszerre.
Szimonidesz Hajnalka illusztrációjaMiért lett éppen tigris Matyi legjobb barátja?
Mert én szeretem a tigriseket, egyszerűen vonzódom a csíkjaikhoz és kész, másrészt, mert ez egy nagyon klasszikus megjelenítése annak, hogy az ember vagy egy kisfiú szembenéz és megbarátkozik a félelmeivel.
Olvass bele!
Hogy lesz ma valakiből író? Mesélj, a te utadról!
Hát, én azt hiszem, első osztályban akartam először író lenni, ahhoz képest elég sokáig tartott, amíg megjelent az első könyvem. A meseírásra nem készültem, ez a meglepetés része, de nagyon sokat lehet belőle tanulni. Egyébként éppen a Matyi-kötetből is. Ezek nagyon egyszerű, rövid mesék, csakhogy egyszerűen és röviden írni nehezebb, mint gondolnánk. Vagy legalábbis nekem. A hosszú mondatok régóta mennek, a rövidek elgondolkodtatnak. De Matyi nagyon jó fej. Tisztán látszik a rövid mondatokból is. Ezt a mese- és írásformát neki köszönhetem.
Mi az, ami számodra a legfontosabb egy történetben?
Mármint mesében? Gondolom az, hogy elérjen hozzám. Hogy legyen benne valami igazi, valami hiteles, amihez tudok kapcsolódni, vagy amiről úgy érzem, hogy a szerzőnek nagyon fontos, és ettől nekem is az lesz. Ebben a tekintetben lehet, hogy nem különbözöm annyira a gyerekektől. Azt hiszem, az „igaziságot” ők is azonnal érzik.
Tudj meg mindent Matyiról és a tigrisről itt!
A gyermeki nézőpont nagyon izgalmas és hiteles mind Matyi és a tigris meséiben, mind a korábbi regényeidben. Honnan merítesz ihletet?
Sajnos ezt nem tudom pontosan megmondani. Magamból húzom elő szerintem a nézőpontokat meg az összes szereplőket. Nem úgy értve, hogy a gyerekek, akiket ismerek és megismerek ne inspirálnának, mert dehogynem, viszont amikor írok, akkor valahogy belülről is meg kell értenem őket. Nem elég, hogy láttam valakit valamilyen helyzetben vagy elképzeltem. Ennél többet kell tudnom róla.
Szimonidesz Hajnalka illusztrációjaA Matyi tigrissel álmodik és a Berci nem megy iskolába című könyveidben hangsúlyos szerepet kap az unoka-nagyszülő viszony. Miért ilyen fontos számodra ez a téma?
Ezt már többször kérdezték tőlem, nem tudom egész pontosan a választ. De tény, az első (egyébként kiadatlan) mesémtől kezdve ez egy újra és újra felmerülő téma. Meg hát az életben is egész gyakran előfordul unokák és nagyszülők titkos szövetsége (nem ritkán a szülők ellen, de nincs ezzel semmi baj).
Idősnek lenni, azt hiszem, úgy látom, egy különleges állapot, amelyik sokkal közelebb visz a gyerekkorhoz, mint a középkor vagy a fiatal felnőttkor. Ez így van kódolva, senkinek sem a hibája vagy dicsősége, de szerintem nagyon szép, ahogy nagyszülők és unokák összekapaszkodnak, és szó szerint valami varázslatosat csinálnak, amiből kizárják a hétköznapi nyűgöket, mint például hányra kell menni iskolába, megetted-e a sajtos szendvicset, de igenis muszáj felvenni a gumicsizmát és megenni a brokkolit. Ez a szülők dolga, ha végigtolják, cserébe’ majd lehetnek nagyszülők később.
A másik ok talán az, hogy szeretem, ha a mesékben a gyerekeknek lehet tényleg saját világa, amelyikben nem zavarják őket. De mindehhez hozzá kell tennem, hogy vannak készülőben olyan meséim is, amelyekben a szülőknek nagyon fontos szerepük lesz.
Van kedvenc közös élményed vagy emléked a nagyszüleiddel?
Igen, bár mostanában nem annyira a történések jutnak eszembe, amiket a nagyszüleimmel (4 db) átéltem, hanem az ennél egyszerűbb emlékek: a vajas kifli íze és állaga, amelyik a mamámnál a sarki boltból származott, és reggelente frissen ehettük, az utca szaga nyáron a kánikulában, a rántott hús a délutáni strand után, az égig rúgott pöttyös gumilabda, amelyik a papám barna papucsáról röpült fel, vagy a másik nagymamámnál a lépcsőház nagyon jellegzetes illata, a hámozott mandulák a konyhapolcon, a hortenzia látványa az udvar sarkában. Ilyenek. Gondolom, öregszem, de ezek gyakrabban felmerülnek bennem, mint régen. Az egyik mamámmal egyébként még az élete vége felé is nagyon szoros volt a kapcsolatom. Ez például nagyon fontos nekem így utólag is.
Nagyon furcsa évek vannak mögöttünk. Ha egy tanulságot vagy tanácsot kellene összefoglalnod az olvasóknak, mi lenne az?
Hát, nem vagyok egy tanácsosztogató, nem is szeretnék annak tűnni. Számomra az a tanulsága az elmúlt időszaknak, hogy a következő pillanat mindig bizonytalan, bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy nem az. Ez pedig nem csak rossz, vannak benne igazán pozitív momentumok is. Egyszerre végtelenül szorongató, ugyanakkor pedig felszabadító. Nem lubickolok a szabadságban, csak tanulom a bizonytalanságot. Így mondanám, azt hiszem.
