Az Öreghold besütött az ablakon...
Varázslatos új regénnyel bővült a Zseblámpás Könyvek-sorozat! Igaz Dóra könyve tökéletes első fantasy lehet az érdeklődő alsósok számára; könnyeden vezeti be az olvasót a műfaj összetettségébe egy fordulatos, szívmelengető történeten keresztül. Olvasd el a Groll legendája első fejezetét!
Az Öreghold besütött az ablakon. Nem nagyon, inkább csak úgy szűrve szórta át a sugarait a függönyön, érezni lehetett, hogy fáradt, hogy nemsokára átadja a helyét az Újholdnak. Az Újhold Fesztivál pár nap múlva veszi kezdetét Aláciában. Ilyenkor minden alác az utcákon tolong, rózsaszín lufikat engednek a levegőbe, rózsaszín fagyit nyalnak, rózsaszín tűzijátékkal köszöntik az ünnepet. Ez az év legtündöklőbb napja. A királyi család ilyenkor végigkocsikázik az egész városon, Apa kitüntetéseket osztogat, Anya a saját készítésű terítőivel ajándékozza meg az alattvalókat, este pedig bált rendeznek, a legeslegragyogóbb bált, amit csak képzelni lehet. „Várod már nagyon?” – kérdezték egyre gyakrabban, ahogy közeledett a fesztivál. Kála ilyenkor mindig illedelmesen bólintott. Hiszen ezt várják el egy hercegnőtől. Csak úgy magában merengett el azon, milyen érzés is lehet az Öregholdnak, hogy az ő távozását ünneplik ilyen fényűzően.
Tedd kosárba!
- Szia! – mormolta Kála az orra alatt. Kimászott az ágyból, és odament az ablakhoz. Az Öreghold fénye nem lett erősebb, ahogy a lány elhúzta a függönyt, mégis úgy tűnt, mintha mosolygott volna. Kála odanyomta az orrát az üveghez. Jó érzés volt beszélgetni valakivel. Még akkor is, ha ez a valaki csak a fényével válaszol.
Mert hát kivel beszélgethet úgy igazán Alácia hercegkisasszonya?
- Felség, csokoládés-vaníliás fánkot vagy epertortát parancsol reggelire? – kérdezi mindig az egyes számú szobalány.
- Felség, türkiz- vagy smaragddiadémot kíván viselni ma? – kérdezi a kettes számú.
- Felség, a függőkertbe vagy a virágteraszra helyezzem el a nyugágyat? – kérdezi a hármas számú.
Biró Eszter illusztrációjaEgyszer történt meg, hogy Kála azt válaszolta, legszívesebben összedobna magának egy szendvicset, sapkát nyomna a fejébe, és pihenés helyett kirándulni indulna az egyes, kettes és hármas számú szobalánnyal együtt, ha megmondanák a nevüket, és hajlandók lennének barátkozni vele. A szobalányok azonban rémülten elszaladtak, és beárulták őt Szidónia főudvarmesternőnek. Szidónia pedig azt tette, amit minden másik reggel. Alázatosan meghajolt, és biztosította a hercegkisasszonyt, hogy ő mindenben a királyi család szolgálatára áll. Nem vett tudomást Kála lázadásáról. Olyannyira nem, hogy Kála már kételkedni kezdett, vajon valóban kimondta-e, ami a fejében járt. Megette az epertortát, fejére illesztette a smaragddiadémot, és elhelyezkedett a függőkert legszebb pontjára tolt nyugágyban. És még a sóhajt is visszanyelte.
- Szia! – mormolta újra az ablaküvegnek nyomott orral. – Szia, Vén Hold! Te is szoktál unatkozni?
Az ajtaja előtt csizma sarka koppant, de csak úgy, ahogy minden este szokott. A barna bajszos őr összecsapja a sarkantyúját, amikor átadja a szolgálatot a szőke bajszosnak. Vagy fordítva? A léptek azonos ütemben visszahangzottak a folyosó padlóján, mindegy volt, melyik katona rója fel-alá a távokat. Kála bebújt az ágyba, és a fejére húzta a takarót. Jó éjszakát nekem! – súgta bele a párnájába. És remélte, hogy újra valami izgalmasat álmodik.
Ismerd meg a Zseblámpás könyveket!
Nem először történne vele ilyen. Bár igaz, ami igaz, nem is túl gyakran esett meg. Utoljára akkor történt, amikor ugyanígy az Újhold Fesztivált várta Alácia népe. Kála fáradt volt az egész napos készülődéstől, ruhapróbáktól, hajbodorítástól, táncleckéktől, fáradt, és nem is túl jókedvű, mert semmi nem úgy ment, ahogy ő szerette volna. A ruháján túl sok volt a fodor, a hajában meg a bodor, a tánclépéseket pedig mindig elrontotta. És még duzzogni sem lehetett, mert egy hercegkisasszonynak csak mosolyognia szabad. Legalább az ágyban grimaszolhatott egy kicsit, amikor végre lefeküdt. Talán emiatt is tudott csak nehezen elaludni. Forgolódott egy darabig, úgy a fejére húzta a takarót, hogy a legkisebb fénysugár sem tudott behatolni. Egészen addig, amíg hirtelen világos nem lett teljesen. Furcsa érzés volt. Az pedig még furcsább, hogy Kálának fogalma sem volt arról, hová került. És arról sem, hogyan. Abban azért biztos volt, hogy ez nem Alácia, bár nem tudta volna megmondani, miből is gondolja ezt. Hiszen Aláciából is csak a palotát ismerte. Ez a vidék azonban más volt, valahogy más érzéseket ébresztett benne. Körbenézett, hogy eldöntse, merre menjen. Aztán csak elindult az orra után, hogy felfedezze ezt az új világot. Menni akart, menni, menni, megnézni mindent. Aztán mégsem jutott messzire. Alig pár lépést tett meg, amikor egy labda pattant a lába elé. És a labda nyomában felbukkant egy csapat gyerek. Kála zavarba jött. Hogy a labdától vagy a gyerekektől elsősorban, maga sem tudta, de érezte, hogy magától mozdul meg a lába. Jó nagyot rúgott a labdába, ami átszállt a gyereksereg fölött, és a mezőt átszelő patak közepén landolt. „Vízilabda!” – rikkantotta az egyik fiú, és rávigyorgott Kálára.
Biró Eszter illusztrációja
Kála elfordította a fejét. A fröcskölésből sejteni lehetett, hogy valaki belegázol a patakba, de ő nem pillantott arrafelé, hogy megnézze, mi történik. Pedig mennyire szerette volna látni! Azt mondta magában, elszámol tízig, aztán ránéz a gyerekekre, akik vidáman ugráltak. Majd elszámolt húszig. És harmincig. Negyvenig is. És nem merte rászánni magát, hogy odanézzen. Mert mi van, ha nem vele nevetnek, hanem kinevetik? Sorban jöttek a számok, negyvennégy, negyvenöt, negyvenhat, aztán hirtelen vége lett az egésznek. Megszólalt az ágya mellett az aranyharang, aminek a csilingelése a reggeli ébresztőt jelentette. És Kála újra a saját ágyában találta magát a csipkés párnák és a selyemtakarók között. Szidónia udvarmesternő a szokásos udvariassággal érdeklődött, megfelelően pihentető volt-e az álma, ő meg illedelmesen rábólintott, hogy igen. Mert azt mégsem lehet bevallani, hogy mi történt az éjszaka. Úgy érezte magát, mint aki tilosban járt. Még akkor is, ha csak álmában történt mindez.
Vagy mégsem?
Kála újra a fejére húzta a takarót. Mozdulatlanul feküdt a sötétben, csak a saját lélegzetvételét hallotta. Azon tűnődött, vajon ha újraálmodná ezt a múltkori álmot, más történne-e benne. Vajon lenne-e mersze most odanézni, és állni a csúfondáros mosolyú fiú tekintetét.
De hát az ember nem álmodja kétszer ugyanazt az álmot, döntötte el. Felesleges ezen gondolkodnia.
Becsukta a szemét. Szép álmokat nekem! – suttogta újra bele a takaró sötétjébe, de most valahogy több volt ez a kívánság, mint egy egyszerű elköszönés a naptól.
Tetszett? Rendeld meg itt!
