Home office a kulisszák mögött - 3. rész
A hatalmas változásokat most mindannyian ugyanolyan intenzitással éljük meg. Ugyanúgy nem kapunk lisztet a boltban, nem léphetünk be a gyógyszertárba és maszkot húzunk tömegközlekedés előtt. Éppen ezért szerettük volna neked megmutatni, hogy hogyan is alakult át az életünk, mióta a boltokban nem fogadhatunk vásárlókat, és amióta szinte az egész hálózat home office-ra állt át. Most Hunor, az Óbudai Pagony ikonikus alakja tálal ki arról, milyen is otthon lavírozni a gyerekek, a munka és a háztartásbeli teendők között. Olvasd el naplójának első részét!
Délelőtt még multitasking-isten voltam.
Ma elvileg nem dolgozom, de csak szóba elegyedtem végül három komment-threadben is emberekkel, akik őszinte kétségbeeséssel kerestek könyvet, foglalkoztatót a gyerekeiknek, valamit amivel tényleg el is van egy-két órát. Merthogy megtalálnak az Óbudai Pagony oldalán kívül is. Kerületi szülő-csoportokban, könyves csoportokban. Feldobja valaki a kérdést, és előbb-utóbb valaki betaggel, megszólít, és amikor meglátom az értesítést a telefonomon, elnézést kérek a gyerekimtől; tíz perc időkérés.
De amúgy itthon vagyok. Segítek a természetismeret gyűjtőmunkában, koordinálom kicsit, de leginkább motiválom a gyereket hogy két rajz között írjon egy-két hosszabb szöveget is, maorikat nézünk és hakázunk a konyha közepén, közben répát pucolok az ebédhez, és próbálom bevonni a kisebbiket. A hakában boldogan részt vesz, de a kuktáskodás nem érdekli, egy idő után visszamegy a legóihoz. Ebéd után társasozunk, egy kupac társasjátékot hoztam haza, egy részük újdonság, azokat azért, a másik részük pedig bemutató példány a boltból. Legalább alaposan megismerem mindegyiket. A gyerekeknek mondjuk leesett már, hogy mindig akkor társasozunk, amikor szépen odasüt a nap a szőnyegre, és előveszem hozzá a fényképezőgépet is, de nem bánják. Segítenek is ízlésesen elrendezni a játék alkatrészeit, kézmodellkednek, csak azért aztán játsszunk is. És játszunk.
Közben szalad a lakás, ahogy nagyanyám mondta, egyáltalán nem értem; minden nap, egész nap itthon van valaki, folyamatosan megy a mosogatógép és a mosógép felváltva, mégis. A fiaim a nap nagy részét pizsamában töltik, az ágyunkban is lego van, a nappaliban mintha házkutatást tartottak volna, és hiába főzök meg néha több fogást, több napra előre, valamit mégis mindig, mindig újra főzni kell. Mert „nem szeretem már a rizseshúst, az tavaly volt“, és „én ilyet nem kérek“. A kilencéves fiam borasztó segítőkész, de csak azzal tud (kíván) részt venni, hogy reggelit csinál. Ami rém cuki, tényleg, de két ételt tud elkészíteni: palacsintát és tejbegrízt, az öccse legnagyobb örömére. Minden második nap palacsintaszagra ébredek, és valamelyikünk félórát takarít utána. A tejbegríz különösen kártékony, ha beszárad. Végül egy könyvvel vágtuk ki magunkat a helyzetből. Kettővel. A feleségem, egy zseni, azt mondta neki, hogy ha végigolvassa egyedül azt a Harry Pottert, amit már egyszer felovastunk neki, elkezdhetjük együtt a következőt. Azóta az ágyában olvas reggel, amíg mi is fel nem kelünk. Kitüntettem a Hónap Szülői Fortélya plakettel.
A modern szülőség gyakran olyan mint a csapat-birkózás, írta valahol egy divatos szakember. Amikor az egyik elfáradt, nem tudja már kezelni, pacsira nyújtja a kezét, és jön a váltás. A friss szülő pacsizik, ringbe száll, a másik kikúszik a kispadra. Hát mostanában néha orrba pacsiznám ezt a megmondóembert. Amikor a nap idilli része leáldozik, lekonyul, mint egy elfelejtett fikusz a sarokban, kifogytak az ötletek, és nekem meg mégiscsak el kell intéznem valamit, akkor jön a máskor annyira szűken mért képernyőidő. Szégyenkezve beültetem őket a gép elé, néha nagyon kreatív online rajzóra (áldott legyen Bogdán Viki neve), de néha egyszerűen csak rajzfilm megy. Utána pedig, amikor a két fiam teljesen megőrül a mozgáshiánytól, és bármit is találtam ki erre eddig az elmúlt hetekben, mintha vödörrel meregetném a tengert, hazaér a feleségem – mint akin átment az úthenger, mert több napi munkát próbált beletömni a rövid napjába. Pacsi, persze.
Volt már, hogy inkább beszálltam én is az őrjöngésbe. Párnacsata, bikarodeo (naná, hogy én), bármi. Természetesen az az ára, hogy a végén nekem is kell őket lecsengetni valahogy.
És akkor, a vacsora és a fürdőbe könyörgés után, lehet végre felolvasni. Azt nagyon szeretek, és jót tesz mindenkinek. Az olvasás után viszont anyááávaal, anya te maradj itt velünk; és én mehetek. És akkor kimegyek a konyhába, és megtömök végre egy pipát. Az agyam helyén kása van, de nem baj, majd mindjárt. Összeszedem magam, egy perc. Lássuk csak, mit kell még csinálni úgynevezett én-idő helyett. (Enerváltan végignézek a csetresen, legyintek: viccelsz.) Befejezni még azt a cikket az ünnepelt gyerekkönyv-író munkásságáról, végülis megvan a közepe meg a vége, felütni nem sikerült még sehogyse, egy jó kezdés pedig mindig… mi is a szó? Jó? És még folytatni kéne a megkezdett online kurzusomat, legalább egy leckét, hogy ne essek ki teljesen, ja igen, meg ott van az a táblázat amit tegnap elfelejtettem kitölteni, és anélkül a munkatársam nem tudja folytatni a munkát, a gyerekektől meg azt a házi feladatot kaptam, hogy írjak egy verset, ami úgy kezdődik, hogy bikapuki, bikapuki, pingvinfing.
Kezdjük a felütéssel ahhoz a cikkhez. Egy jó indítás. Például… „Amikor letette a kiadó asztalára első könyvének kéziratát, még nem tudhatta…“ Mit is? Hogy…
lepkevalagból szellő ring?
vagy
iderottyantott egy lemming?
