Fenyő D. György Artisjus Irodalmi Díjat kapott!
Útikalauz a vershez című kötetéért esszé kategóriában Artisjus-díjat kapott Fenyő D. György!
Az Artisjus Egyesület 2006-ban hozta létre az Artisjus Irodalmi Díjakat. Az irodalmi nagydíj célja az előző év egy kiemelkedő, különösen értékes alkotásának jutalmazása, a további díjak pedig ösztönzésül szolgálnak a tehetségüket már bizonyított művészek munkájához. Az Artisjus Irodalmi Díj presztízsértéke abban rejlik, hogy a pályatársak szavazzák meg a legjobbnak tartott kötetekért: irodalomtörténészekből és írókból álló bizottság dönt a díjazottakról minden évben.
2022-ben Azóta is élek című összegyűjtött novelláskötetéért, valamint teljes írói életművéért Bereményi Géza kapta az Artisjus Irodalmi Nagydíjat. Költészet kategóriában G. István László, próza kategóriában Keresztury Tibor, tanulmány kategóriában Gyimesi Emese, esszé kategóriában pedig az Útikalauz a vershez szerzője, Fenyő D. György vehette át az Artisjus-díjat június 13-án, a Magyar Zene Házában.
További részletek itt!
Gratulálunk a nyerteseknek!
Itt rendelheted meg Fenyő D. György kötetét!
Báthori Csaba a következő szavakkal méltatta a kötetet és a szerzőt:
A 2022-es Artisjus-díjat a kuratórium esszé-kategóriában Fenyő d. György (1958–) magyartanár Útikalauz a vershez című verselemző könyvének ítélte.
A szerző ez alkalommal eleve hideglelős vállalkozásba fogott: az irodalom legrejtélyesebb műfaját, a lírai megszólalást próbálja óvatos, nem tolakodó, és semmiképp nem igazát kizárólagos érvénnyel kínáló modorban kommentárokban nyitogatni, sőt feszegetni. Amolyan első kézfogás, első érintés ez a könyv: a versekre vetett első – még nem elmélyült – pillantás tanúsága. De már ebben az első pillantásban is – a legkomolyabb tartalmak megsejtetésének örömével – fel-felcsillannak a tüzetesebb megközelítések csírái, a labirintusba vezető keskeny ösvények pontjai.
Fenyő D. György klasszikus és kortárs költők egy-egy darabját veszi szemügyre, és miközben a költemények alig feltűnő jegyeit lajstromozza, rejtett kilátókat helyez el mintegy a választott szövegek peremén. Észre se vesszük, máris a lírai mű hatáselemeinek területén mozgunk, ahol át-átnyújtanak nekünk – valamilyen mellékesnek rémlő tudás ürügyén, a nyájas kínálás gesztusával – valami igen lényegbe vágó ismeretet. Szükséges-e, hogy címe legyen a versnek? És ha nincs, miért adunk neki mi, olvasók? Ady Sem utódja, sem boldog őse kezdetű versét manapság általában úgy tartjuk számon: igen, ez az a Szeretném, hogyha szeretnének című vers. Fals! Kiderül: azért nincs címe Adynál, mert a szöveg kötet élén áll: mottó. És mindjárt megtudjuk: a vers lehet cím nélkül is önálló, homogén entitás: olykor levedli címét, vagy szeszélyesen más címet hódít magának az időben. Itt például ezt a pontatlan változatot: Szeretném, ha szeretnének. A vers az ókorban sem viselt címet, görög-latin versek cím nélkül gomolyodnak felénk. De többnyire a népdalnak sincs címe, jószerével az első sorát biggyesztik fölé alkalmi címnek. És ha csak ezt a kérdésgócot említem, máris érzékeljük: oldalazva, terelőúton, de a szabatos megfigyelés szokatlan szemszögéből… máris lényeges kérdésekhez értünk.
Fenyő D. György, említettem, hovatovább gyöngéd ártatlansággal pillant rá a művekre. Üdesége azt a kellemes látszatot kelti, mintha először olvasná a szöveget. Pedig mi minden töprengés nyomai sokasodnak az alján. De talán épp ezzel az udvarias kínálkozással teremti meg bennünk is az első ismerkedés élményét, az eredeti találkozás hosszabb távra szóló tapasztalatát. A szerző mozdulata Cervantesre emlékeztet, aki minden papírcetlit felszedett a földről, amely bármiféle írás, emberi kéz nyomait őrizte. Fenyő képes felszítani bennünk, akik már temérdek verset ismerünk (de azokban is talán, akik aligha jutottak el még eleddig a költészet felszedésének állapotába) az első vonzalom édességét, a különleges és mégis életbevágóan fontos költői beszédmód varázserejét, a zárt formákban megnyíló poétai lélek iránti rajongásunkat. Képes megteremteni bennünk a meggyőződést: költészet nélkül nem lehetünk meglett emberek, nem érdemes élnünk, nem érdemes emlékezni ránk. Fenyő D. György könyve élteti a reményt, hogy míg a költészet iránti rajongás – akár csak egyetlen olvasóban – él, maga a költészet is örökké megújulhat, és a magasság felé kapaszkodhat, mint egy ritka túlélő virág.
Gráf Dóra, Fenyő D. György és Kovács Eszter
