Nincs itt semmi látnivaló!
Néhány nap múlva érkezik Dániel András új könyve, a Nincs itt semmi látnivaló! Egy gyerek elalvás előtti belső mozijába utazunk, színes pöttyökkel, árnyékokkal, tehenekkel, Warhollal, Miróval, frankákkal és krippekkel.
Elárulok egy kis műhelytitkot a kiadóból: Dániel András minden évben készül egy olyan könyvvel, amiről sosem tudjuk előre, hogy mi lesz az. Meglepetés mindenkinek. Így szerepel a szerkesztők naptárában is. Dániel András: Valami. És várja a szerkesztő, aki először tudja meg, aztán a többiek, és a sor végén várják az eladóink a boltokban. Hogy mi lesz.
Egyszer feladványos álomkaland érkezik, mint Jakab az ágy alatt, egyszer nagy-tini graphic novel az önazonosságról, mint A nyúlformájú kutya, egyszer óvodás liftesfiús sztori, egyszer komoly felnőtt rajongótábort is elérő abszurd novellafüzér, mint a Kicsibácsi és Kicsinéni.
Nekem eddig a valami-könyvei közül ez a vadonatúj a kedvencem.
Az történik ebben a könyvben – hogy mi mindenről szól, azt én itt most nem fogom beleerőszakolni a limitált karakterszámba – hogy egy gyerek aludni készül. Már ágyban van, ott kezdünk, hogy az anyukája lekapcsolja a villanyt. Innen indulunk vele az elalvás felé. Eltart egy darabig.
Így néz ki egy wayang (azaz árnyékszínház) előadás a félig alvó gyerek fejébenCsodálatos utazás, igazi vizuális történetmesélés. A lényeg, hogy haladunk hősünkkel a csukott szemhéjára vetülő absztrakt foltoktól Andy Warholon és Juan Mirón át az éjszakai árnyékok és fények, lombok, függöny, elhúzó autók fényszórócsíkjainak meséi és képzeletbeli lényei felé (Mikroesszé: az angolszászoknál van a képzeletbeli barátnak ellenpárja, a closet-monster, aki néha az ágy alatt, de legtöbbször a beépített szekrényből jön. Nálunk képzeletbeli barát van, de ilyen rém explicite nincs. Lehet hogy a beépített szekrény hiánya miatt kénytelenek a magyar gyerekek árnyaltabb és változatosabb figurákat képzelegni?), érintve a wayangot, a papír-árnyszínházat, nyelveket és varázslást.
Így érkezünk egy mély meditációhoz a semmire gondolásról és a semmiről, meg hogy ki mit mond a családban a nemlétről, mennyet és poklot is említenek, persze röviden – viccesen – és kevesebbre gondolást: milyen lehet fának lenni meg bogárnak, minden, de minden új képekhez, ötletekhez vezet. Mégis elalszik. És itt van vége.
Szerintem ez az eddig legmélyebb könyve. Tényleg van benne művészet, látásmód, és befogadás, de semmiképpen sem egy művészetmagyarázós könyv. Nekem személy szerint jó emlékeztető volt, hogy milyenek is azok az elalvás előtti percek, amikor az ember még gyerek. Jó ezt éppen a gyerekeknek felolvasva megélni. Mindenesetre ez a könyv a látás, meglátás, látásmód, képzelés, képzelődés, belső képek, gondolás/nem gondolás körül forog. Lehet közben gondolni, meg nem gondolni dolgokat. Rengeteg a látnivaló.
A végére még elmesélem, hogy ez egy ritka, nagyoknak is újra- újraolvasós könyv. Akik már kinőtték, hogy állandóan ugyanazt a könyvet kérik. Nálunk négyszer ment le, pedig laptopról kellett, nem volt még nyomdában se. És hogy pont a negyedik olvasás utáni napon elment az erkélyünk alatt a Dániel András.
A gyerekeim éppen A betondzsungel ösvényein-t játszottak, az egyik ügyeletben állt az erkélyen a kukkerrel, a másik a szobában matatott, és a kinti kiabált befelé: „Egy szürke fejszőrzetű egyed! Ott meg egy közlekedődeszkás hím! Jön egy álarcos falka! És ott megy a Dániel András!” A másik erre azonnal kirohant. És tényleg ott ment, és feljegyezték, hogy szemlátomást kedveli a fehér ingeket.
Ezt azért meséltem el, mert ez egy tanulságos dolog – a gyerekeim viszonya Dániel Andráshoz. Sokat kérdeznek róla, láthatóan magas polcon van az általuk ismert felnőttek között, de nem rajonganak érte a hagyományos értelemben.
Pontosabban: nem érte rajonganak. Azt szeretik, hogy lehet dánielandrásnak lenni. Péknek, mérnöknek, paleontológusnak, ahogy mindig mondják nekik, és lehet ilyen dánielandrásnak is lenni. És úgy látom, az én gyerekeimet végtelenül megnyugtatja ez a gondolat.
