Bendl Vera: Berci nem megy iskolába – Utolsó fejezet
Tizennyolcadik és egyben utolsó részéhez érkeztünk Berci karantén-kalandjainak, de ne csüggedj! Egyrészt azért, mert még egy egész fejezet vár arra, hogy elolvassátok a gyerekekkel, másrészt azért, mert annyira sokan szerették meg a Berci-meséket, hogy úgy döntöttünk, hamarosan nyomtatásban is megjelentetjük! Ha te sem szeretnél lemaradni róla, figyeld továbbra is a Pagony csatornáit!
És most jöjjön a mese!
Berci mégis megy iskolába?
Miután Mamó hazajött a kórházból, különös hírek érkeztek az iskolából: azt mondták, ki fogják nyitni, vagy esetleg egy rövid időre, vagy ki is meg nem is, de talán be lehet menni, vagy hát most nem is tudják, az is lehet, hogy mégsem. Sajnos sem apa, sem anya nem tudott biztosat mondani, apa addigra menetrendszerűen csóválta a fejét reggelente, anya pedig menetrendszerűen sóhajtozott, de a sóhajtozásába már némi kíváncsiság is vegyült, hogy most akkor már tényleg mi következik, amire eddig senki sem számított?, hát a végén lecsapolják a Balatont, vírusköpeny-divatot vezetnek be, napelemes VR-csúszdát csinálnak a gyerekeknek, vagy esetleg fa tetején jógázunk a biztonság kedvéért? Ilyen furcsákat mondott kakaókészítés közben magában motyogva, Berci felét sem értette, csak annyit, hogy még anya sem tudja, mi fog történni, ami igazán bosszantó ebben az egész helyzetben, hiszen a felnőttek arra valók, hogy előre tudják a dolgokat, csakhogy a vírus alatt véglegesen kiderült, hogy néha borzasztóan és véglegesen csődöt mondanak az előrelátásban.
Végül aztán – sajnos – nem nyitották ki teljesen az iskolát júniusban, csak évzárót tartottak meg egy közös kirándulást – a semminél sokkal, de sokkal jobb!, – de így történhetett, hogy az augusztus a szeptember miatt mégiscsak különösen alakult: egyszerűen azért, mert Berci már hetekkel korábban várta. Úgy gondolta, hogy bánja is ő a matek órát meg Elvira néni kérdő tekintetét, igazából egész jó lenne már egy kicsit legalább a teremben unatkozni. Főleg pedig: találkozni mindenkivel, és elmesélni nekik Oszkárt, Mamót, az antiká-osztagot – bár lehet, hogy ezt nagyobbrészt titokban kellene tartani. Oszkár különös képességeit nem lehet kiszolgáltatni a világnak, ezt Karcsi papa világosan megmondta, hiszen akkor mindenki meg akarná szerezni magának a vén leguánt, szóval, na jó, akkor legalábbis a publikus részét. És lehetne játszani, focizni meg minden – az otthonlétből nézve kész vidámparknak tűnt egy egyszerű iskolai szünet!
A vírus meg? A csúnya-szép vírus? Először is Mamót többet nem környékezte, de Mamó vigyázott is magára rendesen. Aztán vissza is vonult egy időre, így az antiká-osztagnak kevés bevetése akadt a nyáron, de a nemzetközi helyzetre való tekintettel nem hagyták abba az előkészületeket, Oszkárt folyamatosan monitorozták és Karcsi papa a leguánnyálat biztonságosan őrizte, hogy ha újabb hullámok jönnének, továbbra is készen álljanak a gyógyírrel. Emellett a nemzetközi granny-közösség további antiká-sejteket szervezett más országokban is – nagyobbrészt persze unokákból. A mintacsapat természetesen Berciék voltak, és Berciék online kiképzéseket tartottak azoknak a csoportoknak, akik nem maradhattak ilyen nagy nyugalomban a nyáron, mert az ő országukban még mindig nehéz volt a helyzet.
És augusztus utolsó heteiben, amikor újra olyan hírek kezdtek terjedni, hogy esetleg-talán mégsem lesz rendes iskola, vagy mégis, vagy ki tudja, Berci azt mantrázta, hogy „legyen, légyszi, légyszi, legyen”, és arra gondolta, hogy felveszi az ünneplő ruháját is, pedig utálja, és kedvesen köszönget az igazgató néninek, pedig csúnya a haja és a bőre a karján, és tollbamondást is ír, mindegy, csak hadd’ menjen iskolába. Mert Juszti jó fej, Borka is jó fej, Mamó pedig szuperjófej, de ő akkor sem akar otthon maradni. Egy olyan furcsa gyerek lett belőle, aki végül mégiscsak odavan az iskoláért. Érthetetlen, de igaz.
Hát, most erre mit mondjon? Néha megváltozunk, vagy mi. Még a gyerekek is, úgy tűnik. De ezt Karcsi papa biztos jobban tudja, ő szokott folyton okoskodni. Majd megkérdezi, ha lesz ideje.
